A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)

1988-11-25 / 48. szám

492 11

EPIDOT

Az epidot elnevezés feltehetően úgy született, hogy a keresztapa, René Just Haüy (1743—1822), francia mineralógus összehasonlította az ásványt a hasonló vegyi összetételű és kristályformájú aktinolitt.a\ és megállapította, hogy az epidoton eggyel több kristálylap található, mintha „hozzáadták" volna (a görög epidoszisz = hozzáadás) ezt a lapot. Őszintén megvallva, eléggé mesterkéltnek tűnik az effajta névadás, mindazonáltal az elnevezés meghonosodott, ráadásul jól illeszkedik a többi ásványnév közé, így inkább a megnevezés eredetének firtatása látszik tudálékosságnak. Az epidot egyébként a szoroszilikátok egyik képviselője, vegyi összetétele kb. így írható le: Ca^AI, Fe)3Si3012(0H). A Fe-AI-arány ingadozik, ettől függően az ásvány színe és sűrűsége is változhat. Többnyire sötétzöld, sárgás vagy barnás árnyalattal, de lehet olajzöld, esetleg pirosas. Keménysége: 6—6,5, sűrűsége: 3,3—3,5 g/cm3. Egyhajlású (monoklin rendszerű) kristályai — ha módjuk adódik kifejlődni — lapított oszlopok, igen sok lappal; gyakoriak az ikerkristályok is. A szemrevaló példányokat különböző alakúra csiszolják és ékkőként alkalmazzák. Megmunkálás közben ügyelni kell arra, hogy az ásvány a prizma lapja szerint jól hasad, s a pleokroizmusa is erős. Értékesebb drágakövekkel össze lehet téveszteni, de a hamisítványok viszonylag egyszerű módon felismerhetők.

Az epidot pisztáciazöld színű változatát pisztácitnak is nevezik, a mangánt is tartalmazó, cseresznyepiros változat neve mangánepidot vagy piemontít (az olaszországi Piemont tartomány nyomán, ahol nagy mennyiségben található).

Az epidot leggyakrabban idősebb kristályos kőzetekben fordul elő: kristályos palákban, átalakult mészkövekben, melafirok repedéseiben stb. Legszebb példányai az ausztriai Knappenwandból származnak, de csiszolható egyedek találhatók Norvégiában, az Ural-hegységben, Dél-Kaliforniában és Brazíliában is. Csehszlovákiában többnyire a közönséges változatok elterjedtek (pl. Körmöci-selmeci-hegység, Železné hor/). A felvételen látható példány Sobotínból való.

Antofil/it

(„heŕmanovi gömb"

— lelőhelye: Hermanov)

ANTOFILUT

Az amfibólok bonyolult felépítésű, alumíniumot, magnéziumot, vasat, kalciumot és más elemeket tartalmazó bázisos kettösláncú inoszilikátok. Jellegzetes színes közetalkotó ásványok, amelyek olykor nagyobb kristályok formájában épülnek be a kőzetek szövetébe. Többségük monoklin rendszerben kristályosodik, az átlagosnál több Mg-t és Fe-t tartalmazó amfibólféleségek viszont magasabb szimmetriájúak, kristályaik rombos rendszerűek. A rombos amfibólok legelterjedtebb képviselője az antofillit. Az elnevezés a görög anthophyllon (— szegfűszeg) szóra vezethető vissza, mivel az ásvány színe a szegfűszegére emlékeztet: barnászöld, esetleg

szürke, zöldes, sárga. Vegyi összetétele: (Mg, FeMSijOnMOHh. Keménysége: 5—6, sűrűsége:

3,1 —3,2 g/cm3.

Az antofillit általában tűalakú, táblás vagy szálas kristályokat alkot, de gyakrabban szálas, pikkelyes aggregátumokat, azbesztes szövetet képez. Érdekes megjelenési formája az ún. heŕmanovi gömb (felvételünkön), amelynek magját valamilyen sötét csillám, pl. biotit alkotja, s ezt a sugaras irányban elrendeződött antofillit-szálak tömött szövete veszi körül. Ezek a képződmények a szerpentinnel érintkező pegmatitokban gyakoriak. Az antofillit 400 °C hőmérsékletre hevítve monoklin rendszerűvé alakul át, eközben megváltozik a szilikátrács szerkezete is.

LACZA TIHAMÉR Fotó: Josef Hlaváček