A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)

1988-11-11 / 46. szám

IT

Nem először járok Mongóliában. Egy éwel korábban, májusban a Szlovák írószövetség képviseletében több szocialista ország iróküldöttjével egyetemben részt vettem a darchani irodalmi napokon és mivel futotta az időből — 18 napig voltam kint — és lehetőség is adódott rá, vadásztam is egy kicsit. Ám akkori élményeim mind veszendőbe mentek kedves Olvasóim számára. Az idő tájt a hazai vadászataimat bemutató köteten dolgoztam, s ebben sem idöszerüleg, sem a témát illetően nem volt helye az ázsiai élményeknek. Annyi meg — legnagyobb sajnálatomra — nem volt belőlük, hogy egy önálló kötetet megtöltsenek. Az újabb, a frissebb, alábbiakban bemutatásra kerülő élményeim pedig teljesen feledésbe merítették a régebbieket. Az első élményeken túlmenően azonban más jelentősége is volt ennek a korábbi utazásnak: nélküle nem születhetett volna meg az a második, eredményeiben az elsőt messze meghaladó kirándulás. Ugyanis Darhánból a fővárosba, Ulánbátorba visszatérve ismerkedtem meg Dolgorin Mogdon rendőrezredessel, aki felismerte és méltányolni tudta a bennem feszülő mérhetetlen vadászszenvedélyt, és előbb csak kacérkodott a gondolatával, később pedig már egyenesen csábította a lehetőség, hogy egy Mongóliáról szóló vadászkönyvnek a „keresztapja" és egyben egyik főszereplője legyen. Mogdon ezredes végig fog kísérni bennünket az egész vadászaton és mindnyájan szoros ismeretséget fogunk vele kötni. Ezért a neki járó teljes tisztelet megadása mellett a továbbiakban — hozzáteszem, saját kérésre — mint jó barátot, egyszerűen Mogonak fogjuk szólítani.

Vadászatom megszervezése és a vele kapcsolatos adminisztráció mongóliai részének intézése teljes mértékben Mogora hárult. Ennek menetéről gyakori levélváltások útján kaptam kimerítő tájékoztatást. Közben magam sem henyéltem: módszeresen, körültekintően és szívós kitartással készülődtem a nagy útra. Jó előre összeválogattam a felszerelésemet — ami egyébként igazán nem szokásom —, megvásároltam az ajándékokat — amelyek nélkül Mongóliában szinte nem lehet létezni, mert mindenütt úgyszólván kötelező —, és még puskám csövét is kicseréltettem, nehogy esetleg a kilőtt cső szórása legyen majd a sikertelenség okozója. Az elméleti felkészülés mellett kemény edzéseket is tartottam: ugyan ki lehet a megmondhatója, hogy hányszor másztam meg Bodrogköz legmagasabb pontjának, a Kövesdi-hegynek a legmeredekebb oldalát. Van ott egy elhagyott kőbánya is. Ennek húsz méteres majdnem függőleges falán gyakoroltam a sziklamászást. A későbbiek aztán igazolták, hogy nem is eredménytelenül.

Mindezeken kívül számos más elintéznivalója is akad egy messzi országba készülő vadásznak. Az természetes, hogy útlevele legyen, idejében meg kell rendelnie a repülőjegyet, pénzt kell beváltania és a fegyverkiviteli- és beviteli engedély megszerzése sem teljesen sima ügy. Számomra a legkeményebb diót mégis a gépkocsim kiszállítása körüli bonyodalmak jelentették. Autó nélkül szinte elképzelhetetlen a vadászat Mongóliában. ahol többszáz kilométert kell megtenni egyik helyről a másikra, hogy az ember az áhított vaddal egyáltalán találkozhasson. Lóháton mindez nehezen menne, főleg oly sokáig tartana, amennyi idővel egy munkaviszonyban levő ember egyszerűen nem rendelkezik. Ennek ellenére Mongóliában még ma is — noha már nem a legfontosabb — a hátasló még mindig a legtermészetesebb közlekedési eszköz. Autó aránylag sok van ebben a hatalmas országban, szinte kizárólag közületek tulajdonában, s hosszabb időre — hetekre — lehetetlen hozzájutni. Olyanyrtyira nem, hogy vadászatomra még Mogdon ezredes sem tudott terepjárót keríteni. Itthon kellett hát megtalálnom a megoldást.

Meg is találtam. Volt egy ócska, már évek óta garázsban álló Volga gépkocsim. Ezt szemeltem ki a célra, ennek kellett álmaim megvalósításának eszközévé előlépnie. Felújítása, a rendkívüli követelményekre való alkalmassá tétele, a pótalkatrészek beszerzése nehéz feladat volt, de sokkalta nehezebb volt a gépkocsi helyszínre juttatása. Aki utánam

csinálja, az lesz a megmondhatója, hogy mennyit szaladgáltam a forgalmi felügyelőségből a vámhivatalba, onnan a törvényszéki műszaki szakértőkhöz, majd a vasút illetékeseinél esedeztem külön-külön konténerért és vasúti kocsiért, mert külföldi szállítók tanácsára konténerben adtam fel az autót. Ők mondták, hogy a többletkiadás nem kidobott pénz; nyitott vagonon ilyen messzire küldeni egy autót több mint kockázatos. Volt már ró precedens, hogy csak a váza érkezett meg a címzetthez.

Augusztus derekára végül sikerült ezt a legkeményebb diót is feltörnöm és tizenhetedikén a határállomáson végre plomba került a járművemet rejtő konténer ajtajára. A küldemény címzettje Mogdon ezredes volt. a nagy kérdés pedig az, vajon idejében megkapja-e? Mert ekkor a szovjet légitársaság visszaigazolása alapján már biztos volt, hogy szeptember 28-án magam is útra kelek. Mindent elrendezve, mindent beszerezve nyugodtan teltek az utazás előtti napok. Hétvégeken még szarvasbögésre is ki tudtam menni. Szokásomtól eltérően ezúttal jó előre be is csomagoltam és már csak a búcsúzkodás volt hátra a családomtól, amikor több soros táviratot hozott a posta. Mongol szövege annyira volt számomra érthető, akárha hieroglifákkal lett volna írva. Mivel Királyhelmecen nem beszél minden második ember mongolul és ilyen szótár sincs a népkönyvtárban, a távirat szövege izgalmas-izgató talány maradt. Ugyan mit akarhat Mogo tudomásomra hozni.

Többszöri prágai telefonálás után aztán megoldódott a talány. Egyik, Csehszlovákiában tanulmányait folytató, magyarul jól beszélő mongol ismerősömet végre éjféltájt otthon találtam. Beolvastam neki a szöveget a telefonba és a vissza tolmácsolt szöveg az erembe fagyasztotta a vért. Ne utazzak — szólt az intelem —, mert valaki meghalt a családban és meg kell szervezni a temetését. Újabb táviratban majd közük, hogy mikor utazhatok. Nálunk egy temetés eltarthat akár egy hétig is — fűzte hozzá ismerősöm saját megjegyzését a tolmácsolt szöveghez.

Jópofa ez a Mogo. Azt képzeli, hogy egy nemzetközi repülőjáratra úgy szállhat fel az ember, akárcsak egy villamosra. Több mint két hónapba telt amíg visszaigazolták helyjegy megrendelésemet. Ha lemondom az utazást és csak Mogo újabb távirata után rendelem meg újra a jegyet, mór november vagy december lesz. a szibériai tél dereka, amikor a nagy hideg miatt már nem lehet vadászni. Nem, nem hallgatok a táviratra, ilyen könnyen nem mondok le az utazásról. Nem is volna logikus lemondani; a kisebbik rosszat választom, ha mégis elutazom. Mert számoljunk csak egy kicsit utána: négy hét szabadsággal rendelkezem, ebből le kell vonni az oda- és vissza utazásra négy napot. Marad 24 nap. Feltételezzük, hogy a szegény megboldogultat hót napig fogják e világtól búcsúztatni. Ennyit azonban én nem fogok veszíteni, mert mire én a helyszínre érek, már három nap letelt a gyászból. Vagyis még mindig maradna húsz napom vadászatra, miegymásra. Ez pedig elegendőnek ígérkezik.

— Tudtam, hogy azt fogod mondani az egészre, hogy az „izébe is", és elutazol! — jegyezte meg a feleségem, amikor lelakatoltam puskám tokját. Igaza volt. döntöttem, minden kockázatot vállalva elutazom. Mogonak megtáviratoztam, hogy mégis megyek, várjon két nap múlva a repülőtéren. A távirattal persze, csak magamat nyugtatgattam, mert egy pillanatig sem hittem benne, hogy három ország postaszolgálata, amelyek bekapcsolódnak majd üzenetem továbbításába, másfél nap alatt eljuttatják a címzetthez végelhatározásomat.

Nos, hogy időben megérkezett-e a távirat, az sosem derült ki. Tény azonban, hogy a megadott időben ott szorongott vastag keretű szemüveget viselő, civil ruhájában kissé esetlennek tűnő vendéglátóm a reptéri vámkezelőség üvegfala mögött. Gyásznak nyoma sem volt rajta, és később sem derült rá fény, hogy melyik atyafia költözött el minap az élők sorából. Nyilvánvaló, hogy senki sem. Akkor pedig mire volt jó ez a táviratos komédia, az utolsó percben bolondot járatásom ? Hirtelenjében nem találok más magyarázatot, mint hogy vendéglátóm visszariadhatott a magára vállalt feladat nagyságától. Vagy nem kapott szabadságot, esetleg más gubanca van a dolognak? Akármi is jött közbe, jó lett volna, ha nyíltan tájékoztatott volna róla. De most sem tájékoztat semmiről sem, én pedig nem firtatom a kellemetlennek Ígérkező témát. Az állítólagos elhalálozás később sem lett köztünk beszédtéma. Mert megelégedtem azzal, hogy ismerősöm várt rám, hogy mosolyog, amikor a kölcsönös üdvözlégy pillanatában megöleljük egymást.

Mogo kétszobás, szerényen berendezett lakásában terített asztal és összesereglett rokonság várt rám. A házigazda a főhelyre ültetett és jó mongol szokás szerint először is sós tejesteával kínált meg és csak azután archival, a mongolok híres vodkájával. Ezt most csiszolt üvegpoharakból ittuk, a továbbiakban csak dísztelen alumínium pohárkákból. A bevezető italozás után aztán elkezdődött — akárcsak tavaly — a juhhús és faggyú fogyasztásának egy havi periódusa.

— Mi van az autóval? — kérdem egy juhborda lerágása közben.

— Megjött — mondja vendéglátóm —, de a vámhivatal nem akarja kiadni. Az én címemre küldted, de nekem nem hajlandók kiadni. Még most is ott áll az autó a konténerben, vissza akarják neked küldeni.

Azt a nemjóját! Mindig kell valami problémának lenni. Tavaly volt szolgálati autóm, de nem volt fegyverem. Most van fegyverem, kettőt is hoztam magammal, de nincs jármű. Egyelőre. Mert nekem, jogos tulajdonosának, csak kiadják majd azok a szőrös szívű vámosok azt az ócska kocsit.

14