A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-11-04 / 45. szám
TUDOMAW TECHNIKA Ez a cikk nem a teljesség igényével íródott. A szűkre szabott terjedelem ezt amúgy sem tette volna lehetővé, de megvannak ennek az objektív okai is. Annak a korszaknak a tudománytörténetét, melyet néhány esemény és emberi sors felvillantásával megpróbáltam közelebb hozni az olvasóhoz — még nem írták meg. A sztálini évekről van szó, arról a korszakról, amely napjainkban ismét az érdeklődés előterébe került a Szovjetunióban, sőt más országokban is. Sajnálatos módon a személyi kultusz a szovjet tudomány fejlődésére és mindennapjaira is kihatással volt, néhány szakterületet évekre, sőt évtizedekre visszavetett. Hogy mindezek dacára világra szóló eredmények is születtek, az elsősorban azoknak a kiváló szovjet tudósoknak köszönhető, akik a legnehezebb időkben is megőrizték bátorságukat és emberi tartásukat. P. Pavlov (1849—1936), Nobel díjas fiziológus K. E. Ciolkovszkij (1857 —1935), A rakétakutatás úttörője I. Je. Tamm (1895—1971), Nobel díjas fizikus Sz. P. Koroljov (1907 —1966), a szovjet űrkutatás irányitója A SZOVJET TUDOMÁNY ÚTJAI A polgárháború utáni esztendőkben nagy ütemben elkezdődött a szovjet tudományos élet újjászervezése. A cári korszak számos kiváló tudósa elhagyta hazáját vagy idős kora miatt nyugalomba vonult, így sok új intézet élére tehetséges fiatal tudós került, s ez a körülmény — érthető módon — nagy lendületet adott a kutatásoknak. Számos tudós — mint pl. Lev Landau vagy Pjotr Kapica — nyugat-európai intézetekben mélyítette el szakmai ismereteit, de nem kívánt külföldön karriert befutni, hanem hazafias érzelmektől is vezérelve visszatért a Szovjetunióba, hogy ott szinte az alapoknál kezdje meg szakterülete szakmai és szervezeti kiépítését. Különösen az anyagi természetű gondok voltak fojtogatok, még az olyan nagy- tekintélyű kutatónak is, mint a Nobel-dijas Pavlov támogatásért kellett kilincselnie, mások, eleve reménytelennek Ítélve meg a helyzetet, saját pénzüket fektették be a kutatásokba és kísérletekbe. A szovjet rakétakutatás például ilyen magánkezdeményezésekből bontakozott ki, s csak miután nyilvánvalóvá vált a rakétatechnika hadászati jelentősége a korszerű hadviselésben is, akkor kapta meg a szükséges támogatást. A harmincas évek második felében elkezdődött tisztogatások hulláma azonban a rakétakutatást is elérte: számos tehetséges konstruktőrt — Ivan Klejmenovot, Georgij LangemakoX, a „Katyusa" nevű rakéta egyik tervezőjét és másokat — letartóztattak és kivégeztek. Nem sokon múlott a rakétakutatás egyik legjelentősebb alakjának, Szergej Koroljovnak az élete sem, akiről egyébként szinte csak a halálát követően szerzett tudomást a világ, s akkor derült ki az is. hogy ő volt a szovjet űrkutatás irányítója, ‘Gagarin sikerének kovácsa. Vavilov és Liszenko A szovjet genetika legnagyobb egyénisége Nyikolaj Ivanovics Vavilov (1887 — 1943) volt. Korszakalkotó munkásságát külföldön is elismerték és méltatták, s egyáltalán nem túlzó az a megállapítás, hogy neki köszönhetőn a szovjet genetika századunk húszasharmincas éveiben nemcsak világszínvonalú volt, hanem meghatározó szerepet játszott a genetikai kutatásokban. Most nem kívánom Vavilov tudományos pályafutását részletesen ismertetni, már csak azért sem, mert születésének centenáriumán már megtettem ezt; életének azt a tragikus fejezetét szeretném feleleveníteni, amely végeredményben Vavilov halálához vezetett és nem csekély mértékben kihatott a szovjet genetika további fejlődésére is. Vavilov tudományos munkássága bizonyos ponton érintkezett a növénynemesités problematikájával. Az ország élelmiszergondjai előtérbe állították a magasabb terméshozamú élelmiszernövények felkutatásának, illetve kitermesztésének a kérdését, érthető tehát, hogy Sztálint és környezetét is érdekelte a téma. Jelentkezett is egy ambiciózus kutató, aki rövid idő alatt látványos eredményeket ígért, s mert jól megérttette a magát a hatalom csúcsain állókkal. hamarosan olyan posztra került, ahol élet és halál kérdéséről is dönthetett. Ezt az embert Trofim Gyenyiszovics Liszenkónak hívták. A sors iróniája, hogy Liszenkóra először Vavilov figyelt fel a huszas évek végén, de nem telt el még tíz esztendő sem, s már hajdani felfedezettjével kellett egyre reménytelenebb harcot vívnia. Liszenko ugyanis Vavilovot és az általa vezetett Genetikai Intézetet okolta amiatt, hogy a növénynemesítés terén nem születnek meg a várt eredmények, s ehelyett a genetikai kutatások holmi burzsoá elképzelések igazolásához keresik a bizonyítékokat. Vavilovéknak kezdetben sikerült visszaverni az alattomos támadásokat, később azonban Liszenko egyre nagyobb apparátust vetett be, s a tudományos kérdésekről az ideológiai kérdésekre terelte át a vitát. Tulajdonképpen ez a boszorkányüldözés eredményezte azt, hogy az eredetileg a Szovjetunióban tervezett VII. Nemzetközi Genetikai Kongresszust el kellett halasztani, s később — 1939-ben — a skóciai Edinburghban rendezték meg, ahová Vavilovot, mint a kongresszus diszelnökét várták, ő azonban nem utazhatott el. A nagy tudóst nem törték meg ezek a kudarcok, rendíthetetlenül dolgozott, s több ezer oldalnyi kézirata várta, hogy napvilágot láthasson. Egyik munkatársa visszaemlékezése szerint „Védekezés a növényi betegségek ellen, ellenálló fajták kitenyésztésével" c. kézirata nyomdakész állapotban volt, más munkáin még dolgoznia kellett volna egy keveset, de erre már nem kerülhetett sor, mert 1940-ben letartóztatták, s a kéziratok szinte egytöl-egyig elkallódtak. Vavilov a börtönben is dolgozott, sőt igen rövid idő alatt el is készült a „Világ földművelési tartalékai" c. kéziratával, amely azonban szintén elveszett. Vavilov kiszabadulásáért külföldön és a Szovjetunióban egyaránt sokan fáradoztak. Vavilov öccse, aki maga is tekintélyes tudós volt, a Szovjet Tudományos Akadémia Fizikai Intézetének igazgatója és később az akadémia elnöke is volt, kétszer is járt Molotovnál és Berijánál bátyja érdekében, de hiába. Vavilov halálos ítéletét ugyan életfogytiglani börtönbüntetésre változtatták, de az egészségtelen körülmények felőrölték Vavilov szervezetét és 1943. január 23-án a börtönben meghalt. 1955-ben Vavilovot rehabilitálták ugyan, de eközben a külföldi genetika olyan rohamléptekkel haladt előre, hogy a megbénított szovjet genetika szinte behozhatatlannak tűnő hátrányba került vele szemben. Liszenko monopol helyzete negyed századon át tartott, s amikor végre megfosztották nimbuszától, sokáig nem akadt egy Vavilovhoz mérhető vezető egyéniség, aki újjászervezte volna a genetikai kutatásokat. A szovjet genetika tulajdonképpen csak a hatvanas évek második felében folytathatta azokat a kutatásokat, amelyek 1940-ben félbeszakadtak. Egy tudós házi őrizetben Pjotr Leonyidovics Kapica (1894—1984) az alacsony hőmérsékletek fizikájának egyik legnagyobb elméleti és gyakorlati kutatója volt. Huszonöt éves korában került Ernst Rutherford (1870—1937) Nobel-dijas angol fizikus cambridge-i laboratóriumába. Néhány év múlva a Royal Society Mond laboratóriumának igazgatójává nevezték ki és tagja lett a Royal Societynek is (ez lényegében az angolok tudományos akadémiája). 1934- ben visszatér a Szovjetunióba, s hogy kísérleteit is folytathassa, az állam megvásárolta a Mond laboratóriumban használt berendezéseit, többek között a Kapica tervezte nagy térerősségű impulzusmágnest is. A műszereket a moszkvai Fizikai Problémák Intézetében helyezték el és az intézet vezetésével Pjotr Kapicát bízták meg. A tudós az igen alacsony hőmérsékletű folyadékok tulajdonságait vizsgálta. Ezek az igen alacsony hőmérsékletek csak néhány fokkal nagyobbak az abszolút nulla foknál, tehát 2—5 °K-röl van szó. Ezen a hőmérsékleten a folyékony hélium meglepő módon viselkedik. Kapica megállapította, hogy 2,184 K° alatt a folyékony hélium viszkozitása nagyon kicsivé válik, tehát a hélium szuprafolyékony lesz. A jelenség elméleti megalapozása Lev Landautól, illetve tőle függetlenül Tisza László magyar fizikustól ered. 1946-ban Kapicát eltávolítják az intézet éléről, mert úgymond az általa javasolt oxigén előállítási mód nem megfelelő. Kilenc évig be sem teheti oda a lábát, lényegében házi őrizetben tartják. Jól jellemzi Kapica nagyságát, hogy még ilyen körülmények között is alkalmat talál a munkára. Nyaralóját laboratóriummá alakítja át és ott kezdi el a nagyfrekvenciás generátorokkal kapcsolatos kutatásait. 1955-ben visszatérhet az intézet élére, az ellene hozott vádakat elejtik. Sajnos azonban ezalatt kilenc év telt el, ami még akkor is kiesést okozott, ha Kapica nem töltötte tétlenül az időt. Mennyivel előbbre tarthatott volna már például a plazmakutatás, ha nincs ez az intermezzo. Még szerencse, hogy a szovjet plazmafizika nem került olyan lépéshátrányba mint a szovjet genetika, s a kísérleti fizika egyéb területein is korszakalkotó szovjet eredmények születtek. Az 1950-es és az 1960-as években több kiváló szovjet fizikus is Nobel-díjat kapott: Cserenkov. Frank, Tamm, Prohorov, Bászov, Landau, s ha kissé későn, de Pjotr Kapica is átvehette — 1978-ban — a megérdemelt kitüntetést. Véletlen vagy szükségszerűség ? Az emberben óhatatlanul felvetődik a kérdés: Vajon a véletlen játszott közre abban, hogy ilyen tragikus esmények is bekövetkeztek, vagy mindezt szükségszerűségnek kell tekintenünk, amely a sztálini rendszer lényegéből fakad? Sajnos nem tudok erre egyértelmű választ adni. Nyilván nem a véletlen műve volt, hogy egy Liszenko típusú áltudós olyan korlátlan hatalomra tehetett szert, s az sem, hogy Vavilov és hozzá hasonlóan még nagyon sok kiváló tudós (köztük az első magyar női kémiaprofesszor, Götz Irén, aki 1933-tól emigránsként élt a Szovjetunióban) elpusztult a börtönben. De ugyanakkor látni kell azt is, hogy a Szovjetunióban épült az első atomerőmű (1954-ben), itt lőtték fel az első mesterséges holdat (1957-ben), és szovjet űrhajós járt elsőként a világűrben. A Szovjetunióban napjainkban elsősorban Sztálin politikai szerepét elemzik és minősítik. Eddig ismeretlen vagy publikálatlan adatok és tények kerülnek napvilágra, ezek nagy mértékben alakítják a róla élő képet és a sztálinizmus megítélését is. A tényfeltáró munka még korántsem fejeződött be, így a végleges értékeléssel is várni kell. * LACZA TIHAMÉR 16
