A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-11-04 / 45. szám
PORTRÉVÁZLAT VARGA IMRÉRŐL akadályoztam meg, hogy a kézcsókra valóságosan is sor kerüljön. De a tényen ez már mitsem változtatott: az idős Szalatnai egy volt-irodalom képviseletében meghajolt a lesz-irodalmat képviselő gyermekköltő előtt. A szimbolikus jelentés túlságosan is kínálta magát, nem lehetett nem észrevenni. A gyermekköltő azóta jócskán felnőtt, a korábban s itthon megjelent három verskötete után 1986-ban, Budapesten válogatott verseinek a gyűjteIRODALMI TÜKÖR IRODVriAII J-OKQB Sgy kézcsók és környéke 1969-ben történt. Irodalmunk fejlődésének abban a paradoxonokkal teljes szakaszában, mikor például az emlékezetes Egyszemű éjszaka című versantológia még csak nyomdában volt, de már olyan irodalomtörténetléptékü kritikusok vitatták dühös szenvedéllyel, mint például Szalatnai Rezső. Azokban a nevezetes hatvanas években minden lehetséges volt. Az írószövetség szlovák lapjai az Irodalmi Alap Štúr utcai épületének szűk és sötét szobácskáiban szorongtak, a mi Irodalmi Szemlénk pedig a Szövetség székházának egyik hatalmas termében székelt. (Abban a mindig előkelőén félhomályos, diófával burkolt falú helyiségben, ahol most irodalmunk külföldi kapcsolatait ápolják — bonyolítják.) Szóval 1969-ben még az is lehetséges volt, hogy a nagy tekintélyű Szalatnai Rezső kezetcsókoljon az akkor 19 éves s még éppen csak induló fiatal költőnek. Varga Imrének. Illetve hogy majdnem kezetcsókoljon. Ülünk a Szemle szerkesztőségének bensőséges félhomályában, egy kicsiny kerekasztal mellett. A kis növésű Varga Imrének csak a feje, vállig érő haja látszott ki a süppedő fotelből. Valami kézirat fölött gömyedeztünk. mikor kopogtak, s a helyiségbe belépett Szalatnai Rezső, s jött, jött, súlyos léptekkel szótlanul, mintha maga az irodalomtörténet jött volna felénk. Az író Varga Imrét akkor még nem ismerte, s nagy haja miatt a félhomályban valószínűleg nőnek nézte, mert — miután engem egy szervusszal elintézett — Imréhez fordult, s kezet akart neki csókolni. A szertartásos „kezét csókolom!" elhangzott, s Rezső bácsi tekintélyt parancsoló termetének közel két méteres magasából már hajlott is a fotelben meghúzódó Imre keze fölé. „Nem nő, hanem fiú!" felkiáltással az utolsó pillanatban ményét is kiadták (Önarckép — nélkülem, Magvető, 1986), s a szimbolikus kézcsók után húsz évvel talán már azt is megkérdezhetjük, hogy időközben mi lett abból az irodalomból, amelynek jegyében egykor Varga Imréék indultak, s mi volt (s mi most) a szerepe ebben az irodalomban Varga Imrének. Az Egyszemű éjszaka bevezetőjében írtam le (részben Simone Weilt idézve) a következő három mondatot: „Minden mű a személytelenből táplálkozik." „Csak a személyesből lehet eljutni a személytelenbe, a kollektívből soha." S végül: „Az itt következő fiatal költőket épp a személyes zónából a »személytelenbe« lépés pillanata jellemzi." Most, 1988-ban úgy érzem, hogy ha ezeket a posztulátumokat a bevezetőben leírt paradox helyzetre s benne Varga Imrére akarom vonatkoztatni és alkalmazni, akkor előbb két oldalról is pontosítanom kell őket. Először is: 1969 táján „a személyes zónából a személytelenbe lépés pillanata" nemcsak az Egyszemű éjszaka fiataljait jellemezte, hanem a szlovákiai magyar-költészet egészének a legjobbjait is. S másodszor: a „személytelen" líra alatt nem a személyes líra vagy vallomásköltészet ellentétét (tehát nem valamiféle tiszta tárgyias lírát) kell értenünk (mint ahogy akkor értették sokan), hanem a költészetnek sem a személy, sem a társadalom által nem korlátozott, nem behatárolt, tehát valahol a lét állandóságával érintkező jellegét. S a pontosítás után az applikáció: a hatvanas évek végén legjobb költőink a költészet lényegét lehetetlenitö mindenrendbeli korlátokkal, személyi és társadalmi provincializmusokkal fordultak szembe, s megengedem: ezt a szembefordulást (az akkor Párizsban élő Cselényi mellett) a leglátványosabban az Egyszemű éjszaka fiataljai végezték el. Köztük Varga Imre nem volt a. leghangosabb, de a „személytelenségben" ő volt és maradt máig a legkövetkezetesebb. Társai közül valószínűleg egyedül ő gondolta át elméletileg is, hogy ahogyan a nemrég még bonthatatlannak vált elemi részecske, az atom, úgy a személyiség elemi része, az én is tovább bontható, hogy a feltételezett személyiség is egyfajta provincializmus, határai (a költészet természetét tekintve) semmiben sem különböznek az egyéb (nemzeti, társadalmi stb.) határoktól. Vargának már a legkorábbi versei is a személyiség elemekre: létre bontása. Illusztrációként akár az antológiás verseiből is idézhetnénk, de hadd álljon itt inkább a nem kevésbé korai (az 1975-ös Crusoe-szaltókat bevezető), mégis teljesen érett Kartonvárosból két versszak: raszteros dobbanások a tárgyak hónaljáig lev/ap-utcák torlódása fáradt komódokon aztán vissza a zéró kőrútjain beélesítve látod (mindezt) (később) ruhásszekrényedben a vízesést állótükröd térdei között iszalag-merengést Ezeket a sorokat akár az egyetemes magyar költészet nagy „személytelenje", Rába György is írhatta volna. Varga Imre pedig még mindig csak húszegynéhány éves volt, mikor ezeket írta. Később ugyan (az 1977-es A medve alászáll, s részben az 1981 -es Boszorkányszombat verseiben) Varga is a személyes líra felé fordul, de legújabb versei azt mutatják, hogy csak megmártózott a személyes élményekben, gazdagodott a nyelv és lélek kalandjaival. Az Önarckép — nélkülem záró verseiben a személyiség egyszeriségétől már ismét erőteljesen a látás és kifejezés egyszerisége felé rugaszkodik el. Például a kötet legizgalmasabb kompozíciója, a Szelek városa a költő „romba - vert városának" fájdalmasan privát élményekből megépített mozaikja, de nincs egyetlen helyzete, egyetlen képe, amely a személyes egyszeriség felvillantása után ne emelkedne azonnal általános érvényre, s ne válna a „rombavert világ" ironikus-groteszk apokaliptikájának a szilárd részévé. Varga Imre évek óta Budapesten él. Először szembefordult a szlovákiai magyar költészet „kollektív" és „személyes" zónáival, aztán hátat fordított a szlovákiai költészetnek mint olyannak is. De a köttök ilyenfajta „hűtlenségei" nem etikai, hanem esztétikai töltésüek. A költő, ha valóban költő, minden versében „hűtlen" korábbi verseihez, korábbi önmagához. A „hűtlenség" ebben az értelemben az újítás szinonimája. Várjuk, Varga Imre legújabb „hűtlensége" hogyan újítja meg költészetét. A tét nem kicsi: eddig még minden Szlovákiából Budapestre származott költőnk elveszett az „odaáti" középszer, a konvenciók tengerében. Varga Imrével is csak két dolog történhet: vagy egy lesz a pesti „sok" közül, vagy ott is meghajlásra készteti a költői konvenciók mindenkori Szalatnai Rezsőit. TÖZSÉR ÁRPÁD torságot igyekezett önteni a férfiba, míg szeméből könnyek patakzottak, és keserű fájdalomban vonaglott szája, amely a vidám és bizakodó szavakat ontotta. Aztán az ajtó felé nézett, és reménytelen, néma kétségbeesés tükröződött tekintetében. Követtem pillantását : keréken járó hordágyat toltak be. Megértettem könnyeit. Ö már előre szenvedte a közelgő gyötrelmeket. A sebesültet a hordágyra emelték, és Fenya a kezét fogva lépkedett mellette. Kikisértem őket az előcsarnokba. Az ápolónő megállt a műtő ajtajánál. Elhagyta ereje, és az ajtófélfának dőlve szabad folyást engedett könnyeinek. Megérintettem vállát. Rám tekintett. — A professzor ma reggel azt mondta nekem ... a professzor... Nem bírt beszélni. — Tudom — feleltem én —, de rpiért izgatja magát előre?... Bizonyos vagyok benne, hogy látni fog. Fejét rázta mérhetetlen fájdalmában. — Hiszen éppen ez az: látni fog engem ... és mit kezd egy ilyen asszonnyal, amilyen én vagyok?... Miért kellett ennek így történnie?... Miért engedte szabadon szárnyalni képzeletét?.......Gyönyörűm, gyönyörűm!" ... Ej, hagyjon békén! — nyögött fel, és fülét a műtő ajtajára szorította. . Kihallatszott a professzor lelkes hangja: — Elsőre elég ennyi. Még egy hetet kell eltöltenie sötétségben. Fenya arcát elöntötte a kétségbeesés halálos sápadtsága. Gyors léptekkel elhagyta az előcsarnokot. Azóta soha többé nem látta senki a kórházban. Később hallottuk, hogy visszatért szülővárosába. Szőllősy Klára fordítása 15
