A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-11-04 / 45. szám
LEONYID SZOBOUEV Amikor Ljuba volt szolgálatban, az egész kórteremben kitűnő hangulat uralkodott. Életkedv és szeretet áradt belőle, és amikor reggel apró, puha papucsában besuhant a kórterembe, olyan volt, mintha napsugár ömlene ránk. Arcán még ott virított a hideg jégvirága; nevető gyermekszemében a vidámság szikrái táncoltak, és a lábatlan őrnagy mindennap felkiáltott láttára az ágyán: — „Szebb a rózsánál az ifjú lány arca ..." Ljuba, ugye sose halunk meg? — Az csak természetes! — csengett a válasz a leány tiszta, csilingelő hangján, és Ljuba megfújta fagytól gémberedett ujjhegyét. Hátratett kézzel odatámaszkodott a nagy, fekete kályha oldalához — karcsú kis fehér tündér, akinek szakszerű komolysága oly édes és megható volt, mint egy gyermeké. Kezét melegítve percenként egy mérföldnyit csacsogott mindenféléről: a reggeli hadijelentésröl, a nedves tűzifáról, a konyhában készülő ebédről, a tegnapi mozielőadásról. A kórteremben apránként elhalkult a sóhaj, felderúlt a sok fájdalomtól eltorzult arc, oszladozott a fásult, szomorú hangulat, elült a bánat, elmosolyodott még a gondolat is. Aztán a lány nyakára tette karcsú ujjait, hogy kipróbálja melegségüket, pici, egyenes orrán megjelentek a gondolkodás ráncocskái, gyakorlott szeme végigsiklott a kórtermen : hol is kezdje? Aztán elindult kőrútjára. Gyorsan és ügyesen végzett mindent — megmosta a beteg haját, úgy, hogy egyetlen csepp víz sem hullott a párnára, megigazította az elcsúszott kötést, levelet írt a helyett, aki erre nem volt képes, nyomban észrevette, ha valakinek rosszabbra fordult az állapota, és orvosért küldött, válságos órákban közelharcot vívott a halállal egy-egy sebesült életéért, megnyugtatta, vigasztalta a reményvesztetteket, és békés, gyógyító álomba ringatta őket. Mindannyian szerettük őt; talán mindanynyian szerelmesek voltunk belé. De a féltékenység tilos volt a mi kórtermünkben. És ha egy szabad percében Ljuba leült egy katona ágyára, hogy egy parti „Vénlány"-t játsszék vele, tudtuk, hogy azon a napon az az ember többet szenvedett, mint mi. Ezen a bizonyos napon én voltam a soros a játszmában. Egész éjjel nem hunytam le a szemem, ide nem tartozó gondok gyötörtek, és reggelre épp hogy egy torz fintorra bírtam elhúzni számat mosoly címén, Ljuba köszönését viszonozva. Megdöbbentő volt, menynyire megérezte ez a fiatal nő — szinte még kislány — a más lelki bánatát. Épp csak hogy rám pillantott, és befejezvén körútját, egyenest ágyamnak tartott, kezében a kártyacsomaggal. És mégsem került sor a játszmára. Gyermekded szája megvonaglott, vidám szeme elkomorult, és hirtelen nagyon, nagyon öregnek láttam öt. A kártya érintetlenül hevert a fehér lepedőn, a pikk tizes — a bánat jelképe — feketén meredt ránk, és mi halk beszélgetésbe kezdtünk, minden fenntartás nélkül és őszintén. Férje, aki páncélos százados, és bátorságáért már kitüntetést is kapott, huzamosabb ideje eltűnt. Egy hónapja nem tud nyomára akadni. Ez a fiatalasszony egy teljes hónapja kórtermünk napfénye volt, mialatt lelkében hordozta a bánatot és szívében a fájdalmat, éjszaka csendesen sírdogált a hálóteremben, nehogy társnőit zavarja. Előző nap felkereste férjének egyik barátját, egy magasrangú páncélostisztet. Az megfogta kezét, és Így szólt hozzá: — Nem akarom félrevezetni. Ljuba. Pavel ellenségtől megszállt területen maradt. A többiek átvágták magukat, de ö nem tért vissza hozzánk. — Megszorította kezét, hogy ne sírjon, és így folytatta: — Bátorság, Ljuba! Még visszajöhet. Értse meg. várjon türelemmel. Tudom, várni nehéz megpróbáltatás. Megígérem, hogy szólni fogok, ha már hiába vár. Ránéztem Ljubára. és kutattam magamban, volna-e annyi lelkierőm, mint ennek a fiatal nőnek. Az ő bánata láttára eltörpült az enyém, de ügyetlen, darabos és önző férfilelkemben nem találtam egyetlen olyan vigasztaló és reményt adó szót, amilyet ő pazar bőkezűséggel ontott reánk. Az őrnagy az utolsó ágyban felnyögött. Ljuba felugrott, és könnyű léptekkel odasietett hozzá. Szeme derűs volt, mint máskor. Saját fájdalma újra helyet adott a másokénak. És a kórteremben senki se vehette észre, a bánatnak mekkora súlya nyomja keskeny, lányos vállát. Röviddel utóbb átmenetileg másik kórházba kerültem, de két hét múlva visszatértem az otthonos kórterembe. Sok régi beteg már nem volt ott, és sok új sebesült érkezett. A szomszédos ágyban mozdulatlan, nagy darab kötszer-báb feküdt. Páncéloskatona volt, aki fején és mellén súlyos égési sebeket szenvedett. Minden, ami emberi arcon meggyulladhat, elégett az övén: haja, szemöldöke, szempillája és bőre is. A fehér kötésből óriási szemüveg domború, sötét lencséi feketéllettek félelmetesen. Arra szolgáltak, hogy a csodamód megkímélt szemgolyót megvédjék a fény és a kötés érintésétől. Alattuk szakértő ügyesség keskeny rést nyitott a szájnak. Ebből a résből emberi beszéd hangzott, egy szenvedő ember gondolatainak és érzéseinek egyetlen szócsöve. A katona szörnyű kínokat szenvedett. A kötésváltás irtózatos fájdalommal járt, de élni akart. Élni akart, és újult erővel új harcokba szállni. Ez az élniakarás izzott minden szavában, amely nehezen és elmosódottan tört utat magának sérült nyelvén és elperzselt ajkán. Szeretett beszélni. Sötét és magányos világában társra vágyott. Különös, elfojtott beszéd volt az, amely e mozdulatlan kötszertekercsből kiszivárgott, de amikor megtanultam megkülönböztetni a töredezett, sebzett szófoszlányokat, gyűlölet és győzelem, csatazaj és halálveszély, remény és vágy, vallomás és hit értékes gyűjteményét szedhettem össze — mindazt, amit a magány kísérleteitől menekülő huszonkét éves fiatal férfi közölhet barátjával. Barátjával: mert éjszaka szoros barátságot kötöttünk, ahogy emberek csatában vagy betegségben szokták. Hajnal előtt ébredtem, amikor még egészen sötét volt. A kórterem nehéz lélegzése töltötte be a csendet; néha egy-egy nyögés tört keresztül a harcban megtört, erős férfitestek félelmetes lélegzésén. És mivel nem siklott nesztelen fehér árnyék a felnyögö beteg felé, tudtam, hogy Ljuba nincs szolgálatban. Valószínűleg — gondoltam —, aki könnyen fárad, és éjszakánként el-elszunynyad a kályha mellett ülve. Felkeltem, hogy az előcsarnokba menjek egy cigarettát elszívni. A szomszéd sebesült meghallotta, és egy pohár vizet kért (furcsán hangzott, mint „gohargid"). Félteni, hogy fájdalmat okozok neki, és fel akartam költeni az ápolónőt. — Ne költsd fel — mondta ő — jó lesz így • • ■ Tölcséren át óvatosan néhány korty vizet öntöttem a kötés résén át, és bizony megnedvesitettem a kötszert. Nagy zavarban kértem bocsánatot. — Jól van — ismételte ö és nevetett, ha ugyan nevetésnek mondhatom azt a néhány halk, ziháló vakkantást. — Ő az egyetlen, aki ért hozzá ... — Ki az az ő? — A szerelmem. És meghallgattam egy különös szerelem történetét. Beszélt a nőről, akit sose látott, és akit talán sohasem láthat. Régi orosz becenéven Dusenykának nevezte. Első naptól fogva Így nevezte, mert perzselt ajka nem tudta kiejteni valódi nevét. Ljubáról beszélt, az kétségtelen — gondoltam. Neve valóban rosszul hangzanék elgyötört ajkairól: Ljuha, Ljusa ... A legnagyobb gyengédséggel, büszkeséggel — és ki kell mondani — szenvedéllyel beszélt róla. Hangosan álmodozva lefestette öt magának, leírta arcát, szemét, mosolyát, és meglepett vak szerelmének éleslátása. Suttogva bevallotta, hogy ismeri haját, finom, selymes haját, mely fejkötője alól kibuggyan : egyszer megérintette, amikor segített neki az éjjeliszekrény mögé gurult lázmérő tokjának megkeresésében. Beszélt kezéről — lágy, erős, gyengéd kezéről, amelyet órák hosszat kezében tartott, mesélvén önmagáról, magányosságáról, és a nyomorék szörnyű életéről, amely rá vár. Elismételte nekem valamennyi vigasztaló és reményt adó, gyengéd szavát, és hitét, hogy fog még látni, élni és harcolni, ha felgyógyul. És nekem úgy tetszett Ljuba hangját hallom szavaiból. Az is elárulta nekem, hogy holnap lesz a döntő nap: a professzor megígérte, hogy leveszi a szemüveget, és látni fog. Erről nem szólt Dusenykának, mert mi lenne, ha vak maradna? Nem akart neki fájdalmat okozni. Ha nem sikerül, nem sikerül, ő így is elég jól ismeri édes, szelíd arcát. Nem látja-e Így is a szemét és a belőle sugárzó szerelmet? Aztán van itt még valami: Dusenyka rábeszélte őt egy igen kényes műtétre, amely visszavarázsolja majd szemöldökét, szempilláját és friss, rózsás arcbőrét. Tudja, hogy a fájdalomnak mekkora árával kell megfizetnie ezért az új arcért, de semmitől sem riad vissza szerelmesének kedvéért. Igenis, szerelmese. Büszkén ismételte a szót. Férje elesett a fronton; egyedül maradt, éppúgy, mint ö maga, és még boldogtalanabb, mert ő — ö csak arcát vesztette el, az asszony pedig azt, akit szeretett. Hosszú éjszakán át megismerték egymást, és szerelem költözött ebbe a kórterembe, ahol eddig halál lakott. Szerelemből született élet tartotta meg arra, hogy legyőzze önmagát. Mert volt idő, amikor főbe akarta lőni magát. Hát érdemes ilyen arccal tovább élni? De ő így szólt — hangzott a történet. — „Én nem törődöm az arcoddal. Én téged szeretlek, és nem az arcodat, értsd meg!" És megeredtek a könnyei. Abból vettem észre, hogy boldogságtól feszülő mellkasa zakatolva dolgozott, és lélegzete zihálva tört elő. Nem akartam zavarni, csendesen feküdtem ágyamon, és Ljubára gondoltam. Álmélkodtam különös sorsán. Igazi szerelem volt-e ez, a nemes női lélek megmagyarázhatatlan szerelme, vagy csak mély részvét, amely gyakran hasonlít a szerelemhez? Avagy csak közös bánat volt-e, nagy árvaság, vagy elveszett férjének kísérlete — páncéloskatona, hős, harcos?... Türelmetlenül vártam a reggelt, hogy az ápolónőváltáskor a választ kiolvashassam Ljuba tekintetéből — az ö szemében nem volt nehéz olvasni. E gondolatokkal aludtam el. Késön ébredtem. Ismerve a kórterem életét, tudtam, hogy az ápolónőváltás már megtörtént, de Ljubát nem láttam. Átmentem a sebesülthöz, és megkérdeztem, hogy érzi magát? — Remekül — felelte ő. — Dusenyka kiment, hogy kötözésem iránt érdeklődjék. De ne felejtse el: egy szót se a professzorról! Vajon csakugyan látni fogok-e ma? Hangjából hallottam, hogy mosolyog. — Ismeri öt, ugye? Nemde, gyönyörű? — Igen, valóban az — feleltem. Megint arról beszélt, hogy még ma meg fogja látni. Aztán hirtelen elhallgatott, és révülten figyelt a puha papucsok halk suhanására. Meglepett, hogy a vastag kötés alatt ilyen finom maradt a hallása. Vagy a szerelem érzékeny füle hallgatódzott benne? — Ö az — szólalt meg, végtelen gyengédséggel. — Az én szerelmesem. Megfordultam. De csak Fenya volt; nyilván túlóráznia kellett. Helyre akartam igazítani barátom tévedését. — Jó reggelt, Fenya — szóltam oda neki. — Mikor jön be Ljuba? — Jó reggelt, hát itt van megint? Ljuba elment — megtalálta sebesült férjét. Ezzel leült az én katonám mellé. — Édes Kolja — szólította gyengéden. — Fel a fejjel: itt a kötésváltás ideje ... A katona görcsösen nyújtotta ki kezét, és ez a katonakéz. amely közelharcot vívott a halállal, s most reszketett a fájdalom elöérzetében, egyenest beletalált Fenya kezébe: a kötésváltás nyilván halálos kin lehetett. Fenya rátette másik kezét is, és hosszú, sokatmondó hallgatásba merültek. Ránéztem Fényára, akinek köznapi arcát oly sokszor látta közönyös szemünk. Meglepett a változás, amely végbement rajta. Öreges, fáradt vonásait átfütötte a szerelem, és most gyönyörű volt. Egy orosz feleség és anya bizalommal és szomorú gyengédséggel teli arca nézett rám. Aztán könnyek gyűltek szemébe, és elfordította fejét, nehogy egy csepp a férfi kezére hulljon. De az megérezte a mozdulatot és megijedt: — Dusenyka, kedvesem, mi a baj? És Fenya, meglepő módon, élénk és vidám csevegésbe fogott, gyengéd szavakkal bá-14
