A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-11-04 / 45. szám
házott előadó, az tudja: nálunk ez a bűvös szám. És tudja ezt az átlagpolgár is ... Általában ugyanis ennyi idő alatt kell válaszolnia a hivatalnak, ha az állampolgár ügyes-bajos dolgában hozzá fordul. És ma már az esetek döntő többségében meg is jön időben a válasz. Sőt! Sokszor talán gyorsabban is a kelleténél. Hohó, már ez is baj? — kérdezhetné most egy rosszalló pillantás kíséretében bárki, hiszen nem is olyan régen azért zsémbeltünk sűrűn, mert határidő ide. határidő oda, nem akart megérkezni a hivatalos boríték. Szó ami szó, a határidők ügye, az ügyintézés gyorsasága vagy lassúsága mindig is élénken foglalkoztatta és foglalkoztatja mostanában is a közvéleményt. Manapság pedig különösen, hiszen alig múlik el hét, hogy ne hallanánk arról, mi mindent tesznek az illetékesek a gyorsabb és egyszerűbb ügyintézésért. Általános tapasztalat, hogy az ügyek jelentős hányadát amolyan rövidített határidővel intézik, valóban gyorsabban jön-megy a válasz. Nos, bármennyire is furán hangzik, éppen ez az, amiért berzenkedem. Úgy tapasztalom, hogy sokszor túlságosan is gyorsan megy a dolog. Mintha a hivatalnak, a hatóságnak csupán az volna a célja, hogy elmenjen a válasz. Ám hogy ez a válasz milyen, az már senkit sem érdekel igazán. Kivétel természetesen az, aki kapja. Őszintén szólva úgy látom, mintha mostanában megszaporodtak volna a formális, a semmitmondó,- csupán a feladat kipipálására szolgáló válaszok. Forgatja az ember azt a néhány gépelt sort, amit kapott — és nem érti. Illetve nagyon is érti, hogy a „nesze semmi, fogd meg jól" tipikus esetével van dolga. A levélből az illető számára mindössze annyi derül ki, hogy ügye iktatószámot kapott ugyan, de érdemben nem foglalkoztak vele; a dolgok állása mit sem változott és az égvilágon szinte semmi sem történt. Jóformán elölről kezdődhet minden, ha az ember azt akarja, hogy valóban pont kerüljön az i-re. Sajnos, nincs ebben semmi meglepő. Nálunk — egyelőre — az minősíti elsősorban az államigazgatási munkát, hogy kiment-e egy válasz tizenöt napon belül, vagy se. Hogy közben történt-e valami, azzal már sokkal kevesebbet törődnek az illetékesek. Mindezt annak apropóján említem, hogy egyre több tanácskozáson egyre többen kérik: az ügyintézők — a látszatintézkedések helyett — oldják meg a feladatokat. Má-ŐSZI HORGÁSZAT sok arra mutatnak rá, hogy a hivatalok zöme valóban megelégszik a formális válaszokkal. Sokan hozzák szóba azt is, hogy az ügymenetbe olyan biztosítékokat kell beépíteni, amelyek nem teszik lehetővé az ügyirat irattárba tételét, megfelelő ellenőrzés nélkül. Az ellenőrzésnek viszont nem csak a határidő betartására, hanem a tényleges intézkedés megtételére is ki kell terjednie. Jómagam véleménye mindezzel kapcsolatban pusztán annyi: a határidők betartása önmagában valóban nem sokat ér. Inkább intézkedni kell. Bár az sem mellékes, hogy mikor. Maradjunk annyiban, hogy tizenöt napon belül. 4. Realitás Abba a fekete kötésű határidőnaplómba minden be van írva. Mit kell elintézni ma, holnap, holnapután. Tervek, remények, kötelességek. A valóságban fele sem sikerül. Este leülök, új terveket szövök. Áthuzigálom a régi sorokat, és újraírom, mit remélek a holnaptól, a holnaputántól. Este, lámpagyújtás után, újra huzigálok és újra írok. Talán majd holnap többet sikerül elintézni a teendőim közül... Aki majdan kiváncsi lesz az életemre, üsse fel a diárjaimat. 5. Szószaporítás Nézem a tévét, ahol gazdasági kérdésekről folyik a szó. Bonyolult kérdés, mondja valaki a résztvevők közül, és hosszan néz a többiekre, mintha valami komoly bölcsességgel ajándékozta volna meg őket... Aztán igazolva kijelentését, hosszú mondatfüzérbe bonyolódik. Körülírja, körülcserkészi, körüldadogja azt, amiről szólnia kellene. Már percek óta beszél, de még nem mondott semmit. Kerülgeti a lényeget, mint a macska a forró kását. Felrúgja a szórendet, faramuci érvelésbe bonyolódik, egyre terjengősebben fogalmaz. Egészen beleizzad. Már-már vele érzek, drukkolok, hogy sikerüljön neki. De ugyanakkor a kisördög is bujtogat. Eszembe jut Carducci, a Nobel-díjas olasz költő. Ő olymód vélekedett, hogy aki huszonegy szóban mondja el ami tízben is elmondható, egyéb gazságokra is képes. Carduccinak szerintem igaza van, bármennyire is bonyolult a világ. Bonyolult az okfejtése is annak, akinek nincs mondanivalója, mégis beszél. Még bonyolultabb, ha azért beszél, hogy a lényeget takargassa. Nem meri, nem akarja, tán nem is tudja kimondani. A szó ugyanis nem arra való, hogy elfedje a gondolatot. Arra pedig végképp nem, hogy helyettesítse. MIKLÓSI PÉTER Akarjuk, vagy nem: itt van az ősz. A természet készül a télre, s ez az az időszak, melyre nagyon sok horgász vár. Ilyenkor a halak is igyekeznek felhízni, többet táplálkoznak, hogy jobban bírják majd átvészelni a telet. Ősszel gyakrabban akad ragadozó hal a horogra. Az apró halacskák már lassan a telelöhelyükre vonulnak, s a ragadozók számára megszűnik a terülj-terülj asztalka. így kevésbé elővigyázatosan hamarabb ráharapnak a felkínált csalihalakra. A kellemes őszi napsütésben a horgászok is szívesen elsütkéreznek. Ilyenkor még vonzza őket a természet, s nem utolsósorban a jó fogás reményében indulnak a vízhez: hátha éppen most akad a horgukra egy szép csuka vagy süllő. Egyik horgászismerősöm mesélte nem is olyan rég, szidván a csukanemzetséget: egész nap türelmesen horgászott, de nem volt egy árva kapása sem. Megunta hát a horgászatot, leszedte a horogról a kishalat és a vízbe dobta. A halacska kábult volt, ott fetrengett előtte, amikor egy nagy csuka örvényt kavarva elkapta és felfalta a kishalat. Ilyen a horgászszerencse. Mivel a Vág halállománya az utóbbi években ismét javult, ráadásul szeretek barangolni az őszi erdőben, egy szép vasárnap kisétáltam a vízhez. S hogy összekössem a kellemeset a hasznossal, a horgaimat is magammal vittem. Talán kedvez a szerencse és fogok egy csukát. Kis halaim ugyan nem voltak, de egypár elárvult trágyanyű lapult a dobozban, s mivel szép idő volt, joggal bíztam abban, hogy sikerül valamilyen halacskát fognom, amit felhasználok majd csalinak. Sikerült is egy szép piros szárnyú keszeget fognom. Szinte sajnáltam a horogra tűzni, olyan szép volt, de a cél szentesíti az eszközt. A keszegezőt újra bedobtam, hátha jön* egy másik keszeg is, csalihal úgyis kell. Elmélázva néztem a Vág tovafolyó vizét és a látótávolban levő horgászokat. Igyekeztem kitalálni, vajon melyiknek lehet már hal a haltartójában, amikor gyanúsan kezdett feszülni a csukára bedobott zsinór. Kézbe fogtam a horog nyelét, hogy a kellő pillanatot el ne szalasszam. Éppen ekkor jelzett kapást a keszegező is. Már mindegy, gondoltam. Nem kapkodom el a dolgot. Keszeg még jöhet, de csuka az ritkábban. Közben a csuka alighanem meggondolta a dolgot, a keszegező dugója szintén békésen ringott a viz színén. Semmi jel sem mutatta, hogy hal volna rajta. Azért szép óvatosan meghúztam a zsineget, hátha sikerül kapásra ingerelnem a még közelben tartózkodó halacskát. Erre a dugó lebukott a víz alá, én pedig nem késtem: berántottam a horgot. Éreztem, hogy valamiben megakadt, és nem is akármiben. A hal jól húzott. Az orsó megakadt, és nem engedte a zsinórt. Elkezdtem fárasztani a halat, amelyről akkor még nem tudtam, hogy miféle fajta. Amikor már fáradt volt a hal és sikerült a felszínre hozni, csak akkor láttam, hogy csuka. No, erre is keresztet vethetek — gondoltam. A horog apró, a zsinór vékony, drótelöke nincs. Ez a csuka úgyis elmegy. Nem úgy történt. Rövid időn belül a haltartóba került. Nem volt kapitális, de megjárta. Csak később, amikor már hazaindultam derült ki, hogy ha nincs a környéken az a torkos csuka, mely trágyanyűre kapott étvágyat, hát hal nélkül megyek haza. A felkínált csalihal egész idő alatt érintetlen maradt, amit előzőleg kapásnak véltem, az csupán a víz sodrának játéka volt. ADAMCSÍK FERENC A szerző felvétele i 13
