A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-11-04 / 45. szám
Őszintén szólva, nem vagyok temetöjáró... Millió meg millió társammal együtt esztendőben egyszer látogatom a magam halottait. Ilyenkor, halottak napja táján, amikor hosszú szárú és bókolófejü krizantémokkal kegyeleti vonulásra kerekedik fel az ország. Mint bolyhos fehér labda, olyan a krizantém. Óriási feje ezernyi simuló szirom — akárcsak az emlékek sokasága. Hogy hány évtizedes, hány évszázados lehet a halottak napjára emlékeztető szokás, nem tudom. A jelenség a fontos. Az indíték és az indító erő; az élők adója azoknak, akik egyszer voltak, ám nem térnek már vissza sohasem. Más kérdés, hogy hiába nem temetőjáró az ember, aligha tudja egyetlen napra tartalékolni az emlékezést a halottakra. Anyám nekem is naponta eszembe jut — de mintha inkább én jutnék az ő eszébe! Magamon érzem a tekintetét, és mintha olykor, nagy ritkán, rábólintana az életemre; máskor megró, én pedig beszámolok neki a sorsomról, a gondjaimról, lelkifurdalásaimról és örömeimről. Nem éppen szavakban, nem kerekre fogalmazottan, inkább sejtelemszerüen, mintha egy ismerős zenei futam csendülne fel egészen közelről. És a gyertyagyújtás, a krizantém szertartásának napján így akarva-akaratlanul magamat mérlegelem. A halottak napja: voltaképpen a történelem napja. A múlt napja, hiszen családi vagy egyéb vonatkozásban is legfontosabbjaink elsöprő többsége rég halott már. Mi élők kimegyünk hát a temetőbe, ahol szemérmesen és zavartan, adósnak érezve magunkat, vagy csupán ódzkodva s egyúttal a soha nem értett elmúlás gondolatán tűnődve megállunk egy percre az időben, hogy megidézzük az előttünk jártakat. Halottai ugyanis mindenkinek vannak. És nincs könyörtelenebb takaró a múló időnél, hiszen csak az emlékezés óráiban engedi fellebbenteni hamuszín takaróját. Tudom; az ember lehetősége is, oltalma is az emlékezés, avagy éppenséggel a feledés. A jó és a rossz emlékek színeinek fakulása ... Cinikus tán, amit most lefirkantok, ám az örökös gyászt, a látványosan táplált folytonos fájdalmat hajlamos vagyok kétségbe vonni, hiszen kezünket szívünkre téve kell beismerni, hogy a kegyelettel, a gyásszal a hétköznapokon alig tudunk valamit kezdeni. Valóban szép és nemes hagyomány viszont, hogy így, ősz közepén az urnákat takaró márványtáblák mellé; a kopjafák, a keresztek tövébe virágcsokrok kerülnek. Kiválasztottjaink sírján, akik mintha a múlt hozzánk menesztett követei lennének, gyertyák tüze lobban. Nekik és értük, akik egyek voltak a milliók közül; akiknek nevét ma már csak egy-egy sírfelirat őrzi. Mi élők pedig, legalább egy krizantémmal a kezünkben keressük az arcokat, a vonásokat és érzékeljük az éveinket, amelyek egyre többet vesznek el a saját egyszeri és visszafordíthatatlan életünkből. Az esztendőnek ezekben a napjaiban önmagunk előtt sem kell titkolni, hogy a temetőjárás közben el-eltöprengünk azon is: vajon magunkból, tetteinkből, vélt vagy valós tisztességünkből, múltunkból és jelenünkből, emberségünkből és gerincességünkből ugyan mennyit és mit őriz meg majd az utánunk jövők emlékezete?! ... MIKLÓSI PÉTER FOTÓ: Gyökeres S
