A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-10-28 / 44. szám
HÉTVÉGE O' HENRY A boszorkányos cipó Miss Martha Meacham egy kis pékség tulajdonosa volt Nem lehetett sem gazdagnak, sem szegénynek mondani. Kétezer dollár megspórolt pénzét a bankban tartotta. Negyvenéves jószívű hajadon volt, aki remélte, hogy majd egyszer férjhez megy. Kétszer-háromszor egy héten megjelent üzletében egy középkorú, szakállas, szemüveget viselő férfi, aki kenyeret vásárolt Gyakori megjelenése felkeltette Martha érdeklődését. A férfi erősen német akcentussal beszélt, ruhája viseltes, de tiszta volt és nagyon udvariasan viselkedett Rendszerint két cipó régi kenyeret vásárod. Egy cipó friss kenyér ára öt cent, az állott kenyérből viszont kettőt kapott ugyanezért a pénzért. Friss kenyeret sohasem vásárolt. Egy alkalommal Martha észrevette, hogy kezén vörös és barna festék éktelenkedett. Biztosra vette, hogy gyakori vendége nagyon szegény festőművész, aki fűtetlen szobában él, ott festi képeit, poshadt kenyeret eszik, miközben azokra a finomságokra gondol, amelyeket Martha üzletében kapni lehet Martha ebéd közben a szegény, jómodorú művészre gondolt ami nem csoda, hiszen említettem jó szívét. Egy napon szobájából egy képet hozott le, amelyet már évekkel azelőtt vásárolt. Azt remélte, hogy a kép segítségével megtudhatja, hogy a férfi valóban festő-e. A kép egy velencei jelenetet ábrázolt, gyönyörű palotával, a vizen gondolák úsztak fiatal hölgyekkel és az égen a hold világított és csillagok ragyogtak. Felakasztotta a pékség falán olyan feltűnő helyre, hogy a művész észrevegye. Két nap elteltével a vevő ismét megjelent a kenyérért. Két másnapos cipót kért és miközben átvette a kenyeret, megdicsérte a festményt. Martha boldog volt és megkérdezte: — Valóban jónak tartja a képet? — Nos, a palota nem a legjobb és a perspektíva sem tökéletes. Viszontlátásra asszonyom. — Elvette a kenyeret és elment. — Nos, hát valóban művész — állapította meg Martha. Visszavitte a képet a szobájába. — Milyen kedvesen csillogott a szeme a szemüveg mögül, és milyen okos, hiszen azonnal észrevette, hogy a perspektíva nem tökéletes. És egy ilyen tehetséges ember poshadt kenyéren él! Tény és való, hogy a művészek sokat küszködnek, amíg híresekké válnak. Ó, milyen szívesen segítene rajta. Vezetné a háztartását és megosztaná vele mindazt a sok jót, ami a pékségben kapható. Még a kétezer dollárját is megfelezné vele. Ted-múd az idő. Néha beszélgettek egy kicsit. De változatlanul ragaszkodott a régi kenyérhez, soha nem vett süteményt, vagy friss cipót. Martha úgy látta, lefogyott Világos! Hiszen nem eszik eleget, sőt talán éhezik a szegény. Milyen szívesen hozzátenne a régi kenyérhez valami jót! De tudta, hogy minél szegényebb egy művész, annál büszkébb és nem akarta megsérteni. Miss Martha új ruháiban parádézott a pékségben és még arckrémet is vásárod, hogy szebb legyen. Egy szép napon a vevő újra megjelent, és mint rendszerint, másnapos kenyeret kért. Mialatt Martha levette a polcról a kenyeret, odakint megszólalt egy tűzoltósziréna. A vevő az ajtóhoz rohant hogy megtudja mi történt. Marthanak ragyogó ötlete támadt. Az egyik polcon egy font vaj hevert amelyet reggel vásárod. A kenyérvágó késsel gyorsan kettévágta a cipót és miután mindkét oldalát jól megkente vajjal, ismét összeillesztette. Mire a vevő visszatért az ajtóból, Martha a cipót már be is csomagolta. A vevő, mint rendesen, most is egynéhány kedves szóval elköszönt és elment. Martha elégedetten mosolygott, de kételyei támadtak. Vajon volt joga ahhoz, amit tett? gyötörte magát. Ki tudja? A művészek büszkék, önérzetesek, talán meg is haragudott. De minél többet foglalkozott az üggyel, annál határozottabban érezte, hogy nem neheztelhet. Sokat gondod rá. Elképzelte, hogy hazamegy, leül a poshadt kenyérből és vízből álló ebédjéhez. . . aztán kettévágja a cipót. . . Ól Martha elpirult. Gondol majd vajon a kézre, amelyik megvajazta a kenyeret? MegköszönT-e majd szívből legalább gondolatban ? Odakint hirtelen megszólalt a kapucsengő. Valaki nagy zajt csapva bejött Martha az ajtóhoz rohant. Két férfi áld ott. Az egyik egy pipázó fiatalember, akit eddig még sohasem látott, a másik a festőművész, akinek arca vörös volt a dühtől. Kalapja a feje búbján. Haragosan nézett Marthara és felemelt öklét fenyegetően megrázta Martha arca előtt Igen, — Martha arca előtt. „Dummkopf!" ordította mérgesen, majd „tausendonfer" vagy ehhez hasonló szót németül. A fiatalember megkísérelte elhúzni, de reménytelenül. „Nem megyek"!ordította a művész — mindent meg akarok mondani neki. — Tudja maga mit csinád? Mindent elrontott! Megmondom mi maga! Egy kotnyeles öreg macska! Miss Martha egy szót sem szód. Képtelen volt beszélni. Kezét szívére tette. A fiatalember karon fogta a művészt. — Menjünk! mondta, — már úgyis túl sokat beszélt! Kirángatta a művészt az utcára, majd visszajött az üzletbe. — Megmagyarázok mindent, — mondta — Ezt az urat Blumbergernek hívják, műszaki rajzoló ugyanannál az épdési vállalatnál, ahol én is dolgozom. Hárem hónapig tartott, amíg egy új épület tervrajzát elkészítette, hogy egy kdüzött versenypályázatra árajánlatot adhasson be. Ezért dolgozott olyan sokat. Tegnap fejezte be a munkát, és lemásolta tintával. Tudja ez így szokás. A műszaki rajzolók először ceruzával rajzolnak, aztán tintával. Ha a munkát befejezi, a ceruzarajzot állott kenyérre! kitörd, mert ez jobb módszer, mint a radírozás. Ma megpróbálta az itt vásárod kenyérrel kitörölni a ceruzarajzot — nos — hiszen tudja, a vaj nem tesz jót a papírnak. Meg kell hogy értse! A terv most már csak szendvics csomagolására használható. Miss Martha a szobájába vonult levetette új ruháját felvette a régi viseltes barnát, és az arckrémet kihajította az ablakon. Pertl Etelka fordítása EMBERI SORSOK EGY ÉV BÖRTÖN Régi aranyigazság, hogy az életben minden relatív. így az is, vajon egy év börtönbüntetés sok-e, vagy kevés... Tény viszont, hogy végül is ezt „kapta" a rokkantnyugdíjas Gejza Havel, mégpedig súlyos testi sértés kísérletéért, rongálásért és garázdaságért. Meglehet, hogy bizonytalan félelmei is szerepet játszottak abban, amit tett. Ugyanis ezzel védekezett a bíróságon. Ám amikor az eset történt, éppenséggel nem úgy látszott, mintha félne, hiszen a szóban forgó, bisztrónak „becézett" vendéglő megriadt vendégei zömének inkább az volt a benyomása, hogy az ajtón berobbanó és a feje fölött fejszével hadonászó férfinek a düh elvette az eszét. Már csak azért is, mert azt kiáltozta: aki a közelébe jön, annak széthasítja a fejét. Ráadásul nemigen tudta senki, miért. A bírósági tárgyaláson is csak azt lehetett látni, hogy Gejza Havel haragszik. Erős indulatokat táplál, úgy véli, fenyegetések veszik körül saját környezetében. Aztán továbblépett a homályos sejtéseken, és nagyon határozottan azt állította: a bisztró közönsége meg akarta őt ölni... Védekezésnek hatásos; a bökkenő csak abban van, hogy ö volt a támadó. Olyan alaposan szétverte a bisztró berendezését, hogy az a vadnyugaton, vagy akár egy Bud Spencer filmben is emlékezetes teljesítménynek számított volna. Ráadásul a baltájával valóban rátámadt egy rémülten menekülő vendégre. Ugyanakkor az is igaz, hogy ami történt, az mégsem volt teljesen előzmény nélküli. § S i Azon a napon kora délután érkezett haza a Havel család a szomszéd faluban rendezett búcsúból. Felesége átküldte Havelt a bisztróba, ugyan hozzon már néhány üveg sört az estebédhez. Az inkább kiskocsmának, semmint bisztrónak mondható vendéglőben sor állt a pultnál; s itt Gejza Havel véletlenül meglökött egy asszonyt. A nö kiejtette kezéből az imént vásárolt üveget. Az incidens okozója elnézést kért és felajánlotta: megfizeti a kárt... Az asszony azonban meg sem hallgatta a gáláns ajánlatot, hanem méltatlankodva kiszaladt az utcára, ahonnan beküldte az ott várakozó élettársát. Az illető erősen részeg volt, nem is egészen értette, mit akar tőle az asszony, de azért engedelmesen betámolygott a helyiségbe, és belekötött Havelbe, akiről mindössze annyit tudott, hogy valami afférja volt az ő szíve hölgyével. Gejza Havelt elfutotta az indulat. Elvégre ő bocsánatot kért, sőt, a kárt is készséggel megfizette volna. Szó szót követett, aztán dulakodni kezdtek, s a kint várakozó asszony szolgálatkész védelmezője jobbnak látta a gyors visszavonulást. Az asztaloknál üldögélő vendégek árrá kapták fel a fejüket, hogy egy sörösüveg csattan a kövön, amit Havel a távozó után hajított, aztán ö is kiment. A két férfi az utcán újra összeakaszkodott. A bisztró vendégei az ablakhoz gyülekezve egy ideig bámészkodtak, mintha csak a moziban lettek volna, de aztán visszatértek az asztalukhoz, illetve ilyen-olyan italukhoz ... Amikor kisvártatva ismét kinéztek az ablakokon, már nem láttak senkit. A verekedők addigra hazamentek. Aztán egyszer csak kicsapódott az ajtó, s ott állt Havel, vérben forgó szemekkel és kezében a hazulról hozott, csinos méretű szekerce. Elöljáróban — ha úgy tetszik, figyelmeztetésképpen — kétszer belevágta az ajtóba. Szó ami szó: a helyzet komollyá vált. A kiskocsma — pardon: a bisztró — harminc-negyven vendége azonnal szétugrott a szélrózsa minden irányába. Volt, aki a pult mögé, mások a vécébe menekültek, a többség azonban a székek és asztalok mögé bújt. Havel rácsapott egy asztalra, amelynél négyen ülve maradtak. Tegyük hozzá: az ijedtségtől megkövültén, azután felapritott néhány széket. Utána az asztalok közül vett sorra néhányat, majd üvegek, poharak, hamutálak törtek sorra. A helyzet közveszélyes, a hangulat feszült volt. Az egyik vendég úgy gondolta, jobb lesz, ha lábujjhegyen megpróbál kiosonni a helyiségből. A bátortalan akciót Havel észrevette, a férfi után fordult, és feléje csapott a fejszével. A „gyáva" férfi, az ütés pillanatában, éppen fél lépést tett előre, így a balta csak kabátja lebegő szárnyát hasította fel, deréktájon. Az illető igy is örült, hogy kívül került, mert Havel odabenn folytatta a berendezés aprítását. Csapkodott, forgott maga körül, mint a szélkakas. Végül is a bisztró egyik férfialkalmazottja fékezte meg. Lekapta a falról a poroltót, és szabályszerűen kifújta a helyiségből a poranyagtól vakon hadonászó dühöngőt. Havel egyszer-kétszer még megpróbálta újra meghódítani a harcmezőt, de a vendéglő hőse minden alkalommal távol tudta tartani a poroltóval. A történet főszereplője viszont még ékkor sem csillapodott. Kint belevágta a fejszét két fába, aztán a kerékpártartó következett, ahol egy bicikli is alaposan megsínylette a dühét. Időközben megérkezett a rendőrség, és elvitték az utca közepén maga körül forgó, a poroltó anyagától pislogó, prüszkölő férfit. § § $ Ennyi a tanúk sokaságával bizonyított történet. Gejza Havel azonban másként mondta el: — Annak az asszonynak az élettársától kaptam az orromra egy nagy ütést, aztán kint a földön tértem magamhoz. Méghozzá arra, hogy négyen-öten körülállták és rugdosnak — állította. Arra nem tudott magyarázatot adni, hogy ha ez csakugyan igy történt, akkor hogyan és mikor került hozzá a szekerce. Az eset ô általa ecsetelt változatában nem is játszik nagy szerepet a veszélyes szerszám. És a kiskocsmából — hivatalosan: bisztróból — kiosont férfi, meg annak kabátja? Azt az alakot ö egyáltalában nem is bántotta. Ha kárt tett is valamiben, az csak azért volt, mert nem látott a szemébe jutott portól. És védekeznie kellett, mert végül már késekkel, székekkel, törött söröskancsókkal jöttek rá az emberek. S S § Mennyi alaptalan vádaskodás, mennyi gyűlölet — érthetetlenül. Csakugyan így van, s ez a legfontosabb tanulsága az ügynek. Sokkal fontosabb, mint az, hogy talán minden másként történt volna, ha az az asszony — aki kiejtette a kezéből az üveget, mert Havel véletlenül hozzáért a könyökéhez —, nem úgy szaladt volna ki az utcára, mint akit darázs csípett. Egy földre huppanó sörösüveg ugyanis nem elég ok a verekedéshez. Csak a higgadtságát vesztett Gejza Havelnek volt éppen elég. (M-) 19
