A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-10-28 / 44. szám
A válogató zsűri a kerületi versenyeken válogatta ki azokat az együtteseket, amelyek produkciójuk alapján a legjobbnak minősültek. A felnőttek esetében 23 együttes jött számításba, ebből 12 kapott meghívást a1 Jókai Napokra. A helyzet úgy hozta, hogy lehetőség nyílt meghirdetni a diákszínjátszók versenyét. Régi óhaj teljesült ezáltal, a középiskolás színjátszók külön, önálló kategóriában versenyezhettek. A diákszínjátszók kategóriájában 5 együttes indult. A résztvevő csoportok területi megoszlása a következő volt: Nyugat-Szlovákia 9 (ebből 1 Bratislava-város), Közép-Szlovákia 1, Kelet-Szlovákia 2. A vers- és prózamondók versenyében 45 személyt hívtunk meg, de csak 37-en jelentek meg. A megjelent kritikákban megoszlottak a vélemények az együttesek produkcióiról, felkészültségükről. Úgy gondolom, hogy a központi versenyen szereplő együttesek a várt teljesítményt nyújtották. Véleményem szerint az elmúlt évadra az útkeresés és a kísérletezés volt leginkább a jellemző. A klasszikus értelemben vett színházi előadásokon kívül volt oratórium, rockopera, kisszínpadi összeállítás, aréna- és mozgásszínház, groteszk és abszurd. Talán úgy is fogalmazhatnék, hogy ahány együttes, annyi irányzat. S ez jó egy mozgalomban, ha akadnak olyan egyéniségek, akik tisztán látják és tudják, mit is akarnak csinálni, még tatán akkor is, ha nem mindig úgy alakul, ahogy azt elképzelték. Természetesen e sokszínűség velejárója az is, hogy a szerzők között szerepelt a világirodalomtól kezdve a hazai magyar szerzőig mindenféle. A fő cél nem a puszta szórakozás és szórakoztatás volt, hanem a gondolatok ébresztése, az érdeklődés, a figyelem felkeltése azon dolgok iránt, amelyek fontos, hogy érdekeljenek bennünket. Mindez azt bizonyítja, hogy nemzetiségi létünk ellenére amatőr színjátszásunk figyelemre méltó és jó irányban halad. A Duna Menti Tavasz versenyében 26 kerületi szinten induló együttesből 11 jutott el a központi versenyre. Ez kevesebb, mint az elmúlt évfolyamokban. Erre a létszámcsökkentésre tudatosan került sor. Mégpedig azért, mert első alkalommal (s reméljük hagyománnyá válik) volt valamennyi együttes az elejétől a.végéig jelen a fesztiválon. Úgy tűnik, mintha ennek csupán anyagi okai lettek volna. Nem tagadom, ez is közrejátszott, de a fő cél a színvonal emelése, a kritériumok szigorítása volt. Megtehettük ezt már azért, mert gyermek-színjátszó mozgalmunk az elmúlt nyolc-tíz év alatt sokat fejlődött. Igenis születnek és születtek az elmúlt idényben olyan produkciók, amelyeknél már nem csupán létezésről, hanem alkotó munkáról beszélhetünk. A meghívott 11 együttes olyan munkát tett az asztalra, jobban mondva a színpadra, melynek alapján már lehet gyermekszínjátszásról beszélni. A fesztivál öt napján át nem unatkozott senki. Az együttesek két, ill. három alkalommal is színpadra kerültek. A tavalyi kényszerhelyzet hozta azt az ötletet, hogy két helyen legyen a verseny, Dunaszerdahelyen (D. Streda) kívül Nagymegyeren (Öalovo) is. Megérte, ennek így kell lennie a továbbiakban is. Bátran kijelentem, hogy a mozgalom szakmai fejlődése mellett kialakult végre a Duna Menti Tavasz arculata is. Az elmúlt évfolyam évről évre kísérletezés volt. A Jókai Napok kicsinyített mása. Ez sehogy sem jött össze. A 13-as, úgy látszik, szerencsés szám, mert a 13. évfolyam volt eddig a legtisztább, a legsikeresebb. Eredeti, olyan, amilyennek lennie kell. Csak bírják lelkesedéssel és támogatással a rendezők és társrendezők, nomeg az együttesek! Végül néhány adat. 65 vers- és prózamondót fogadott Dunaszerdahely. A 6 színjátszó és 5 bábcsoport a következő területi megoszlásban érkezett: Nyugat-Szlovákia 7, Közép-Szlovákia 1, Kelet-Szlovákia 3. Utóirat: Az elmúlt évek során nem egy — talán felindultságból, sértődöttségből ihletett — panaszlevelet kaptunk. E levelek írói azok, akik vagy nem jutottak tovább, vagy nem nyertek. Az együttesek továbbjutásáról minden esetben bizottság dönt, ahol elsődleges a szakmai szempont és a feltételezett fejlődés lehetősége. Hosszas viták, néha még veszekedések is megelőzik a döntést. Dönteni pedig kell, felelősségünk legteljesebb tudatában. A Csemadok és a népművelési dolgozók nagyon jól tudják, hogy a mozgalmat nemcsak a központi fesztiválok résztvevői képezik, hanem valamennyi együttes, még az is, aki talán csak otthon, s mindössze egyszer játszotta el produkcióját. Fővárosunktól egészen Szlovákia legkeletibb csücskéig minden együttes munkáját elismerjük, hiszen, ha ők nem vplnának, akkor mi sem lehetnénk. S ugyanúgy, ahogy jólesik a köszönet és az elismerés a csoportoknak részünkről, érvényes ennek a fordítottja is. Több, mint tíz év utón kaptam egy szép képeslapot egy együttestől, mely a 13. Duna Menti Tavaszról való hazaérkezése után fogott tollat. Ezt írták:......ezúton szeretnénk köszönetét mondani a csoportvezetők és a gyerekek nevében ..." A képeslap felért egy célprémiummal. MOLNÁR LÁSZLÓ Fotó: a szerző Budai Ilona és Birinyi József Az alapiskolások bájos igyekezete Csemadok-együltműködés: párkányiak, (Štúrovo) lévaiak, (Levice) Ipolyságiak (Šahy) Hol kezdődik a hagyomány? Az idő, igen, talán az idő a legkeményebb ellenfél. Az embernek vigyáznia kell ezzel a szeszélyes ezredvéggel. Az évek rohannak, itt egy villanás: új város nő ki a földből, amott egy mozdulat: utcák, házsorok tűnnek el a föld színéről. Örült táncot jár körülöttünk a világ, imbolyog, hullámzik minden, az ember nem győz fogódzókat keresni. Mondhatnánk, ez a dolgok rendje. Félő azonban bízni ebben a rendben. Az ember alkatilag gyanakvó vagy tapasztalatai oltották belé a félelmet? Vagy talán csak lelkileg nehézkes: hagyományosan vonzódik a régihez, a megszokotthoz, az övéhez és idegenkedik az újtól, a változástól? Melegnek, vonzónak érzi a megszokottat, a sajátját, ridegnek, taszítónak az idegent, a mesterséges újat? Ha körülnézünk: csoda, hogy ellenszenvet vált ki belőle mondjuk a ridegszürke beton lakótelep, s meleg nosztalgiát a régi parasztház (emléke)? Az ember félénk. Talán önmagát félti leginkább. Az elidegenedéstől, elszürküléstől, elsivárosodástól. A kiüresedéstől. Önmaga elvesztésétől. Keres hát egy arcot. Tekintetet, mosolyt, kézszorítást. Ha gyávább, megalkuvóbb, igénytelenebb: az emlékeiben. Ha bátrabb, rátermettebb, vállalóbb: a mindennapjaiban. A sikerültebb hétköznapokon : az ünnepeken. A találkozások, történések által ünneppé avatott napokon. Az ember félelmet érez: fél az egyedülmaradástól, az eldurvulástól, a megkeményedéstől, az elszigeteltségtől. A beszűküléstől. Meleget, társat keres: a bőr simulását, az ujj, a tenyér biztató érintését. Mert nyugtalan, kiszolgáltatott. Magárahagyatott. De az ünnepen megnyugszik. Menekül? Visszatér. Leszáll. Leborul. Addig ember, amíg meg tud térni: máshoz is, önmagához is. Amíg legalább néhány órára képes más lenni, nem rohanó, idegeskedő, durva, felszínes, de higgadt, megnyugvó, messzebbre látó. Egy pillanatra: bölcs. Egy pillanatra: megnyíló. Egy pillanatra: derűs. Kell tehát az ünnep, a közösségi ünnep is. A pillanatnyi megállás, az együttlét, a közös öröm, a közös jókedv. A rezzenésnyi megnyugvás. íme, a tánc szilajsága. A dal nagyszerűsége. A tekintetek, szavak komoly szépsége. A közös éneklés fensége. Ünnep. Ne feledkezzünk el róla. Kép és szöveg: CSÁKY PÁL 7
