A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-10-28 / 44. szám
KÖVETKEZŐ SZÁMUNK TARTALMÁBÓL Strasser György: VÁLTOZÓ DUNA-TÁJ Miklósi Péter: NOTESZLAPOK Ozsvald Árpád: TÓTH ÁRPÁD ÉS A MAGAS-TÁTRA Lacza Tihamér: A SZOVJET TUDOMÁNY ÚTJAI Koller Sándor: SÉTA GRÚZIA FŐVÁROSÁBAN Címlapunkon Rakovský F. felvétele A Csemadok Központi Bizottságának képes hetilapja. Szerkesztőség: 815 44 Bratislava, Obchodná 7. Telefon: 332-865 Megjelenik az Obzor Kiadóvállalat gondozásában, 815 85 Bratislava, ul. Čsl. armády 35 Főszerkesztő: Strasser György Telefon: 332—919 Főszerkesztő-helyettesek: Ozsvald Árpád és Balázs Béla Telefon: 332-864 Grafikai szerkesztő: Král S. Klára Terjeszti a Posta Hírlapszolgálat Külföldre szóló előfizetéseket elintéz: PNS — Ústredná expedícia tlače, 813 81 Bratislava, Gottwaldovo nám. č. 6 Nyomja a Východoslovenské tlačiarne n. p., Košice. Előfizetési díj egész évre 156,— Kčs Előfizetéseket elfogad minden postahivatal és levélkézbesítő. Kéziratokat nem őrzőnk meg és nem küldünk vissza. Vállalati hirdetések: Vydavateľstvo Obzor, inzertné oddelenie, Gorkého 13, VI. poschodie tel: 522-72, 815-85 Bratislava. Index: 492 11, HUSZÁK LÁSZLÓ, nyugdíjas pedagógus Egykori tanítómról és iskolaigazgatómról, a hetvennyolcadik életesztendején is túl járó Műszák Laci bácsiról nem könnyű szavakkal arcképet festeni. Nem könnyű, még negyed évszázadnyi újságírói gyakorlattal sem! Olyan sokarcú, mondhatnám, tudós pedagógusi életpálya az övé, hogy az puszta tényekkel és száraz adatokkal aligha érzékeltethető. Nevét és életművét — sok-sok tanítótársához hasonlóan — sem tudományos, sem ismeretterjesztő könyvek vagy folyóiratok nem őrzik. Diákjainak számát tekintve mégis ezrek; a szülők, az iskolabarátok, a pályatársak révén pedig tízezrek ismerik őt Mindazok, akiknek közvetve vagy közvetlenül, de közük van a csehszlovákiai magyar oktatásügy két világháború közötti, illetve a felszabadulás utáni fejezeteihez. Otthonába belépvén ötlik föl bennem: Huszák László nem sikerember, az ő életműve inkább emberi siker... Kerttel övezett, csinos családi házának nappalija valami időtlen szépséget derűt, nyugalmat áraszt. Itt szinte a személyes emlékeket hordozó tárgyak is beszédesek, akárcsak az utóbbi időben bizony betegeskedő Laci bácsi, aki évtizedek múltán is szíves szóval, barátként fogadja valamikori diákját. — Huszonnégy évesen, 1934 szeptember elsején léptem először katedrára, de tanítványaim kilencven százalékára a mai napig emlékszem — kezdi az egészen ősz, nyugdíjas pedagógus. — Az arcmemóriám mindmáig kitűnő. Találkozzam csak egyetlen egyszer is valakivel, annak vonásai belém vésődnek. Hát még ha gyerekekről van szó! Azokra a diákokra pedig különösen élénken emlékszem, akikkel Szlovákia fővárosában 1951- ben együtt kezdtük írni a belvárosi magyar iskola történetét. Nehéz alaphelyzetből, szinte a nulláról indultunk. A Podjavorinská utcai épület nekünk jutó tantermeiben csupasz falak és ütött-kopott padok között fogadtuk első diákjainkat. A tanszerellátással épp úgy baj volt, mint — mondjuk — a téli fűtőanyag biztosításával. Ráadásul tanulóink összetétele is erősen vegyes volt, hiszen a másodikosok és a tőlük idősebbek túlnyomó többsége korábban nem az anyanyelvén tanulta a tantervben előírtakat. Ezért a kezdet kezdetén, rendhagyó módon, nem a diákok igazodtak a tantervhez, hanem fordítva, a tantervet igazítottuk a nebulókkal szemben támasztható követelményekhez. Ennek fontosságát még a tanfelügyelő is belátta. Persze, ez a bonyolult helyzet csupán átmeneti ideig tartott, elvégre a hozzánk beíratott elsősök tudásáért már mi, az ott tanító pedagógusok voltunk felelősek. . — Úgy tűnik, a fővárosi magyar tanítási nyelvű iskola helyzete, az ötvenes évek elején, nem sokban különbözött vidéki társaiétól.. . — Bizony nem! Mind a pedagógiai módszerek alkalmazásában, mind az iskolairányítás gyakorlati teendőiben, abban az időben bizony több tekintetben is hasznát vettem annak, hogy tanítói pályám első tizenkét esztendejében Gútoron (Hanuliakovo), egy osztatlan iskolában működtem. A harmincas évek gazdasági gondjai, a háború nehézségei ellenére intelligens, fogékony gyerekek voltak a tanítványaim, akikkel jó volt dolgozni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy egyszerű is. Mialatt, mondjuk, a negyedik osztállyal foglalkoztam, az ugyanabban a tanteremben ülő másik két osztály külön feladatot kapott. Azután a harmadiknak volt számolás, a negyediknek nyelvtan, egyszerre.. . Életpályámhoz tartozik, hogy később, a magyar iskolák megszűntével, másfél évig favágásból éltem, majd Považská Bystrica mellett, egy ugyancsak osztatlan szlovák iskolában taníthattam egészen a magyar tanynyelvű iskolák újraindulásáig. Ekkor kerültem Bratislavába, ahol eleinte szintén az volt a helyzet, hogy két-három osztály is tanult egyetlen tanteremben. Nyilván egyéni sorsom fordulópontjai is hozzájárultak ahhoz, hogy úgy tartom: a diákból a tanító, a tanítóból az élet farag embert. — Véleménye szerint ki a jó pedagógus? — Aki egyben jó színész is. Aki nemcsak tekintélyt parancsoló szigorral, gépiesen tartja meg az órákat, hanem megtalálja a módját annak, hogy kiérezze: hogyan, kitől és mit lehet megkövetelni. Nem általában, de még csak nem is aznap, hanem azon a szóban forgó órán! Ezzel szemben csapnivalóan rossz pedagógus, aki egy kalap alá veszi a diákokat és mitsem tud tanulóinak szüleiről. Meggyőződésem ugyanis, hogy egy iskola nívója sokkal magasabb, ha a tantestület és a szülök közösen törekszenek erre. A bratislavai magyar tanítási nyelvű iskola gyors, talán azt is mondhatnám, hogy látványos felfutásának éppen ez az összefogás volt a titka. Voltak szülök, akiknek ragaszkodása és jóindulata nem ismert lehetetlent. Igazán kár, hogy korunk hajszolt tempójában már nem divat így törődni az iskolával.. . — Manapság a szülők zöme valóban azt tartja, hogy a tanítva nevelés csak az iskola dolga ... — Tény, hogy korunk meglehetősen gyprs életritmusában a szülők között is sok a „képesítés nélküli" nevelő. Sajnos, sokan feledkeznek meg arról, hogy csak az a szülő képes a gyermekére hatni, akinek ahhoz is van ereje, hogy önmagát is ellenőrizze. A gyermek, otthon és az iskolában, egyhamar kiérzi, hogy a nevelés alfája és ómegája a személyes példamutatás. Érzetem szerint mostanában az a baj, hogy a szülők nem eleget tanítanak, az iskola pedig nem eléggé nevel. Tantervek és irányzatok váltakoznak, a pedagógus személyisége elveszni látszik a munkafüzetek, az ilyen-olyan kimutatások, felmérések, jelentések halma mögött. Holott a katedrán álló tanárt, tanítót — már ahol van még katedra — nem helyettesítheti egyetlen módszer és teszt sem. Azért nem, mert az oktatásnak csakúgy, mint a nevelésnek nincs általánosítható receptje; minden egyes gyereknek külön kulcsa van. És ezek a kulcsok nehezen tipizálhatók! — Úgy tűnik: kulcsszavakhoz értünk: nincs időnk és türelmünk... — Ez óriási kár! Az idő a gyermeknevelésben olyan befektetés, amelyik kamatostul kamatozik. Otthon és az iskolában egyaránt. Később ugyanis elég egy szó, egy kurta mondat, míg másutt a litánia is eredménytelen. Pedig milyen gyönyörű, élményekkel teli beszélgetések folytathatók a gyerekekkel; s ezek nyomán természetes cselekedetekké nemesülnek azok az etikai normák, magatartásminták, melyek nélkül nem létesíthetők normális emberi kapcsolatok. Évtizedekre nyúló pályafutásom során úgy tapasztaltam: ahol a szülők kudarcot vallottak, ott többnyire az iskolák sem tudnak sikert elérni. — Véleményének lényege tehát, hogy vegyük emberszámba a gyerekeket — Egyetértek. Mert lehet, hogy neveletlenek a mai gyerekek, de nevelhetők. Ebben bízom. — Ön, Laci bácsi, mit hozott el útravalóul a szülői házból? — Nagymagyaron éltünk, ahol apám hentes volt és községi elöljáró. Szerény családi körülményeinkről csak annyit, hogy tizenketten voltunk testvérek, de ebből csak öten maradtunk életben. Én eredetileg állatorvos szerettem volna lenni, de anyagi körülményeink úgy hozták, hogy tanítóvá lettem. Ennek ellenére úgy érzem, hogy én és a pedagógia egymásra találtunk. Apámtól elsősorban a fegyelmet, a helytállás fontosságát tanultam meg. És azt az alapelvet, hogy az őszinteség sohasem veszélyes a szülői, ha úgy tetszik, a tanítói tekintélyre. Ezt a felfogást vallotta édesanyám is, aki igazán melegszívű asszony volt és a nap bármelyik órájában sugárzott belőle a szeretet. — Csaknem két évtizede nyugdíjasként telnek napjai. Hogyan lehet felkészülni a nyugdíjasévekre ? — Hogy tudatosítani kell: az emberi életnek nemcsak életkor-, hanem sikergrafikonja is van. És úgy is, hogy ki-ki mind több időt szán szenvedélyeinek. Nekem is vannak hobbijaim, szokásaim. Bélyeget, érmeket gyűjtök, rákaptam a fafaragásra, legnagyobb kedvtelésem pedig an kert. Érdekel az olvasás, leköt a keresztrejtvény. Egyszer könynyebb, másszor meg nehezebb igy az élet. És számomra az sem mellékes, hogy emlékeknek sem vagyok híján. Indulás előtt a kertben búcsúzunk. Október van, lepereg a falevél, elhull a virág; s eliram- Hk a dolgos élet. MIKLÓSI PÉTER Fotó: Gyökeres György 2
