A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)

1988-10-21 / 43. szám

mindegyikünk meglehetős távol az ágytól, de eldrehajoltunk, és megpróbáltunk alája nézni. Szörnyű volt a kloroformszag.

Most már szabadon volt Harry mellkasa, vagyis inkább a csíkos pizsamakabát rajta, azután megláttam a pizsamanadrág korcát, csinos csokorra kötve. Megint egy kicsit lejjebb kerültünk, és egy gombot pillantottam meg, gyöngyház gombot; nekem sose volt ilyesmi a pizsamámon, gomb a sliccen, hát még gyöngyházgomb. Ez a Harry nagyon finom ember, gondoltam. Különös, hogy az embernek néha, torokszorongató pillanatokban milyen frivol gondolatai támadnak.

A gombon kívül más nem volt a hasan.

Akkor gyorsabban húztuk a lepedőt, felfedtük a lába szárát, a lába fejét, és aztán lecsúsztattuk a lepedőt az ágy végénél a padlóra.

— IMe mozduljon — mondta Ganderbai.

— Kérem, Mr. Pope, ne mozduljon. — És végigfürkészte Harry oldalát, benezett a lába alá.

— Vigyáznunk kell — mondta. — Bárhol lehet. Talán a pizsamája szarában.

Mikor Ganderbai ezt mondta, Harry hirtelen felemelte fejét a párnáról, és lenézett a lábára. Most mozdult meg először. Azután egyszerre felugrott, felállt az ágyra, s előbb az egyik, azután a másik lábát rázta hevesen a levegőben. Abban a pillanatban mind a ketten azt hittük : megmarta a kígyó, és Ganderbai már nyúlt is a táskájába szikéért, ércsíptetöért, de Harry hirtelen abbahagyta a bakugrásait, mozdulatlanul állt, nézte a matracot a lába alatt, és felüvöltött:

— Nincs itt!

Ganderbai felegyenesedett, s egy pillanatig ö is a matracot nézte; azután felnézett Harryre. Harrynek nem volt semmi baja. Nem marta meg, nem is fogja most már megmarni, életben marad, és minden a legnagyobb rendben van. De azért szemmel láthatólag senki sem érzett megkönynyebbülést.

— Mr. Pope, ugye egészen bizonyos Uenne, hogy látta az dfete a kígyót? — Ganderbai hangjában épp csak egy árnyalatnyi gúny volt, más körülmények között sosem használt volna ilyen hangot. — Ugye nem lehetséges, hogy álmodta, csak, Mr. Pope ? — De Ganderbai úgy nézett Harryre, hogy láttam, nem szándékos a hangjában a gúny.

Harry ott állt az ágyon, csíkos pizsamában, és vadul meredt Ganderbaira.

— Azt akarja mondani, hogy hazudok?

— ordította.

Ganderbai tökéletesen néma maradt, úgy nézte Harryt. Harry előrelépett az ágyon, tekintete megfényesedett

— No nézzék csak, a kis koszos hindu csatornatöltelék!

— Fogd be a szád, Harry* — szóltam rá.

— Te mocskos, fekete ...

— Harry! — kiáltottam. — Fogd be a szád! — Borzalmas dolgokat mondott.

Ganderbai úgy ment ki a szobából, mintha ott sem lennénk, en meg utánaeredtem, és átkaroltam a vállát, amíg végigment a halion, ki a tornácra.

— Ne törődjön Harryvei — mondtam. — Úgy megzavarta ez a história, azt sem tudja, mit beszél.

Lementünk a tornác lépcsőjén, ki az útra, a sötétbe, ahol a doktor öreg Morrisa állt. Kinyitotta a kocsi ajtaját, beszállt.

— Ragyogó munkát végzett — mondtam. — Igazán nagyon köszönöm, hogy eljött.

Nem kell neki más, csak hogy elmenjen szabadságra — mondta halkan, nem is nézett rám, aztán begyújtotta a motort, és elhajtott.

ROALD DAHL

Jól láttam a kék vénát Harry alsókarjának belső felén; a szoritókötéstól megduzzadt, azután láttam a tűt a véna fölött, amint Ganderbai jóformán vízszintesen tartja a fecskendőt, s oldalvást csúsztatja a tűt, be a kék vénába, csúsztatja, csúsztatja, lassan, de oly határozottan, hogy úgy hatol bele, akár a kés a vajba. Harry a mennyezetet nézte, azután lehunyta szemét, majd kinyitotta megint, de nem mozdult.

Mikor készen volt, Ganderbai elörehajolt, és száját Harry füléhez illesztette.

— Most már nem lesz baj akkor sem, ha megmarja. De ne mozduljon. Kérem, ne mozduljon. Mindjárt jövök.

Felemelte táskáját, kiment a hallba, én utána.

— Most már nem történhet baja? — kérdeztem.

— Dehogyisnem.

— Hány százalékos védettséget ad a szérum ?

A kis indiai doktor ott állt a hallban, és alsó ajkát dörzsolgette.

— Nem elég jo a szérum ? — kérdeztem.

— Sajnos, nem — mondta, de vissza sem fordult. — Lehet, hogy megmenti az életet. Lehet, hogy nem. Megpróbálok kigondolni valami mást.

— Nem kéne gyorsan visszahajtani a lepedőt, és lesöpörni a kígyót, mielőtt megmarhatná ?

— Dehogy! Semmiképpen sem vállalhatunk kockázatot. . — Hevesen beszélt, hangja elesebb, magasabb volt, mint máskor.

— Nemigen hagyhatjuk Így feküdni — mondtam. — Egyre idegesebb lesz

— Kérem! Kérem! — mondta az orvos, felém fordult, két karját égnek emelte. — Ne olyan hevesen, nagyon kérem. Nem rohanhatunk fejjel a falnak. — Megtörölte homlokát a zsebkendőjével, s csak állt, homlokát ráncolta, ajkat rágcsálta.

— Egy dolog volna — mondta végül. — Mégpedig a kővetkező. Erzéstelenítőszerrel elkábítjuk a kígyót, ott helyben.

Ragyogó idea.

— Ez sem biztonságos — folytatta —, mert hüllőknél az érzéstelenítés nem oly hatékony, es nem is olyan gyors a hatása, mint meleg vérű állatok esetében, de ennél jobbat nem tudok. Használhatunk étert. . . esetleg kloroformot... — Lassan beszélt, s beszéd közben gondolkodott, mi volna a legjobb megoldás.

— Melyiket használjuk?

— Kloroformot — mondta hirtelen. — Közönséges kloroformot. Az lesz a legjobb. Gyorsan! — Megragadta a karomat, es a tornác felé húzott — Hajtson azonnal a házamhoz. Mire odaér, telefonon felkeltem a segédemet, és megmutatja önnek a méregszekrényt. Itt a szekrény kulcsa. Vegyen ki egy üveg kloroformot. Narancsszín címkéje van, ha esetleg történik valami. Gyorsan! Siessen! Nem, nem, hagyja most a cipőjét!

Gyorsan hajtottam, és körülbelül negyedóra múlva visszaértem a kloroformmal. Ganderbai kijött Harry szobájából, elém sietett a hallba

— Megvan? — kérdezte — Nagyon jó. Épp most mondtam el neki, mi a szándékunk. De most aztán sietni. Nehéz lehet neki ilyen hosszú ideig Attól felek, megmozdul.

Visszament a halószobába, en utána; óvatosan, két kézzel fogtam a kloroformos üveget. Harry pontosan olyan helyzetben feküdt az agyon, mint előzőleg, és szakadt róla a verejték. Arca fehér volt és csapzott Szemét felém fordította, én rámosolyogtam, és biztatóan bólintottam. Továbbra is rajtam tartotta a tekintetet. Felemeltem hüvelykujjamat: „oké", jeleztem. Lehunyta szemét. Ganderbai az ágy mellé guggolt, maga mellé helyezte a padlóra a gumicsövet, amit az imént a szoritókötéshez használt, s a cső egyik végébe kis papirtölcsért illesztett.

Most lassan előhúzta a lepedő szélét a matrac alól, pontosan egy magasságban Harry hasaval, mintegy fél meterre tőle. s én szemmel tartottam az ujjait, amint végtelenül óvatosan húzzák a lepedőt.

Vegre sikerült kis nyílást csinálni a lepedő alatt, akkor megfogta a gumicsövet, a végét beillesztette a nyílásba, majd a lepedő alatt Harry teste felé csúsztatta Nem is tudom, mennyi ideig tartott, amíg fel arasznyira becsúsztatta. Húsz perc is lehetett, de negyven is. S közben egyetlen egyszer sem láttam, hogy a cső mozdult volna. Tudtam, hogy mozog, hiszen a látható vége nyilvánvalóan rövidült, de egészen bizonyos, hogy a karait a legcsekélyebb rezgést sem érezte. Most már Ganderbai is megizzadt, nagy cseppekben ült a veríték a homlokán és a felső ajka mentén. De a keze nem remegett, s láttam, hogy a szeme nem a csövet figyeli a kezében, hanem a lepedő gyűrődését Harry hasán.

Nem nézett fel, úgy nyújtotta felém a kezét, a kloroformért. Kicsavartam a csiszolt üvegdugót, az üveget a doktor jobb kezébe tettem, s csak akkor eresztettem el, amikor meggyőződtem róla, hogy erősen fogja. Akkor fejével intett, hogy lépjek közelebb, és suttogva szolt:

— Mondja meg neki, hogy átitatom a matracot, és erős hideget fog érezni a teste alatt. Készüljön fel rá, és nem szabad mozdulnia. Mondja meg.

Harry fölé hajoltam, és továbbítottam az üzenetet.

— Mire vár? — kérdezte Harry.

— Már csinálja, Harry. De nagyon hideg lesz, készülj fel rá.

— Magasságos ég, csinálja már, na! — Most első ízben emelte fel a hangját, és Ganderbai hirtelen felnézett, néhány másodpercig figyelte Harryt, aztán folytatta a dolgát.

Néhány csepp kloroformot öntött a papirtölcsérbe, és várt, míg befolyik a csőbe. Azután utánatöltött. Megint várt, és a kloroform émelyítő, nehez szaga eláradt a szobában, s vele messzi, kellemetlen emlékek: fehér köpenyes műtősnők és fehér köpenyes sebészek állnak fehér szobában, hosszú, fehér asztal körül. Ganderbai most már szüntelenül töltött, s láttam, amint a kloroform nehéz gőze akár a füst gomolyog a papírtölcsér fölött.

A cső bevezetése, a kloroform töltése nagy erőfeszítés lehetett, s emlékszem, amikor Ganderbai felém fordulva suttogott, a hangja megtört volt és fáradt. — Negyedórát várunk. Csak éppen biztonság kedvéért. De valószínűleg már vége.

—''.Akkor meg mi az istennek nfem nézitek rpeg! — Harry megint hangosan beszelt,'és Ganderbai oldalt szökött, apró barna arcán hirtelen fellángolt a düh. Majdnem szénfekete volt a szeme, és most Harryre meredt, és Harry mosolygóizma megint rángatózott. Elővettem a zsebkendőmet, megtörülgettem lucskos arcát, s közben vigasztalóan megpróbáltam egy kicsit megsimítani a homlokát.

Azután álltunk, és vártunk az ágynál, és Ganderbai le nem vette Harry arcáról különös, átható tekintetét. A kis indiai teljes akaraterejét arra koncentrálta, hogy nyugton tartsa Harryt. Szemét a páciens arcára szegezte, nem szólt, de mintha szüntelenül kiabálna: „Ide hallgass, hallgass ide, ezt aztán nem fogod nekem elrontani, hallod ?"; és Harry ott feküdt, és a szája rángatózott, és dőlt rola a verejték, és lecsukta a szemét, és megint kinyitotta, rám nézett, a lepedőre nézett, a menynyezetre, énrám megint, de Ganderbaira nem, soha. S mégis, Ganderbai mintha fogva tartaná. Nyomasztó volt a kloroform szaga, a gyomrom felkavarodott, de nem. most nem mehetek ki a szobából.

Végre Ganderbai elfordult és bólintott, és tudtam, hogy hajlandó folytatni.

— Menjen át, kérem, az ágy túlsó oldalára — mondta. — Kétoldalt megfogjuk a lepedőt, és egyszerre felhajtjuk, de nagyon lassan, kérem, és nagyon nyugodtan.

— Maradj nyugton, Harry — mondtam megkerültem az ágyat és megfogtam a lepedőt Ganderbai szemközt állt, s egyszerre húztuk vissza a lepedőt, leemeltük Harry testéről, nagyon-nagyon lassan.

14