A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)

1988-10-21 / 43. szám

••• Igencsak meglepődtem a múltkor, mert kiderült: ha fogadok Grendel Lajossal, akkor art a fogadást bizony elveszítem. Azt állítottam ugyanis, hogy nemzedékünk közel húsz évvel ezelőtt összeállt prózai antológiájának, a „Fekete széľ'-nek Grendel is az egyik szerzője volt. Maga az érintett az ellenkezőjét vallotta. Azt hittem, csak tréfál. És mégsem. Grendel valóban nem szerepel az antológia szerzői között.

Tisztáznom kellett tehát, miért mondja az emlékezetem mégis azt, hogy a hatvanas évek derekán verbuválódott klub- és asztaltársaságunkban Grendel Lajos is ugyanúgy jelen volt, mint ahogy ott volt e nemzedék mindenféle irodalmi, és nem irodalmi rohamosztagaiban is.

Nyilván azért, mert Grendel valóban jelen volt — jóllehet, mindenkori habitusához híven — igen szelid, és csendes módon. Két évtized múltán nyilván azért csapott be mégis az emlékezeterp, mert utólag igen logikusnak látszott, hogy azokban az egykori verbunkokban ö sem kívülállóként mondta a „magunkét". Mint ahogy valóban mondta is, csak éppen azt titkolta el, hogy jómaga is ir, mi több: akkor még nem is prózát, de verseket.

Miért titkolta vajon? Utólag az önbizalom hiányát sincs okom kizárni. Mégis valószínűbbnek tartom azt, hogy Grendel annak idején előre megfontolt szándékkal titkolta el a tényt, hogy maga is ir, sőt, az Írást is előre megfontolt szándékkal művelte, ami akkor rajta kívül senki másra nem is tartozott.

Igaza volt: az író ne fecsegje ki a szándékait, se a műhelytitkait, és a témáit se. Az író ne a környezetében legyen exhibicionista, hanem a müveiben. Márpedig amíg a kész mű nincs az asztalon, addig az csakis az alkotó magánügye. Úgy tetszik tehát, hogy Grendel Lajos előbb tisztázta magában a szándékait, az alkotáslélektao, az irodalom, s a vele érintkező szférák dialektikus összefüggéseit, majd imi, publikálni csak ezután kezdett.

Első kötete, a Hűtlenek még csak érdekesnek Ígérkezett, de aligha sejtette, hogy szer zője majdan a csehszlovákiai magyar iroda lom „Napóleonja" lehet. Müveivel később olyan területeket hódított meg, hogy azok nak mára teljes mértékben élvezheti is a jogait. Tette ezt úgy, hogy megmaradt forradalmárnak, s bízvást remélhetjük, hogy a továbbiak során sem koronáztatja magát császárrá — még akkor sem. ha Párizs bevétele után Moszkvát. New Yorkot, netán Kuala Lumpurt is megostromolná. Szó se róla, megvannak rá az esélyei, hiszen a legnehezebb csatát már megnyerte, s még a lovat sem lőtték ki alóla. A legnehezebb csata alatt nem azt értem, hogy 1986-ban az Éleslövészet franciául is megjelent — ami irodalmunkban egyedülálló —, hanem azt, hogy ez ideig csupán Grendel Lajos Írói pályája alakult úgy, ahogy irodalmunkban még más íróé nem. Arra gondolok, hogy az utolsó negyven év során szoritóba lépett hazai magyar írók között nem akadt hiánytalanul olyan, akinek műveit ilyen eszményi szemlélet, fogadtatás kísérte volna, mint amilyen kiséri Grendel nevét. Az írótársadalomban bizonyára olyanok is szép számmal akadnak, akik ezt a jelenséget a körülmények szerencsés egybeesésével magyarázzák. Mondanom sem kell, hogy e szemlélethez némi kishitű irigység is társul, ami javarészt akár érthető is lehet, hiszen irodalmunk árvaságtudata esetenként igenis indokolt. Ennek számtalan oka közül az egyik legfontosabb nyilvánvalóan a köztességtudat. a szellemi kötődés és az érzelmi-élettérbeli diszharmónia rendhagyó természete. Grendel legfőbb érdeme, hogy műveiben épp ezt igyekszik feloldani, de korántsem holmi heroikus patetizmussal megoldani. Ez a bölcsesség a müvein következetesen végigvonuló kételkedésben ölt testet, no meg persze a kérdezésben. Úgy vélem, szemlélete — mely egyben a humanizmusa is — ezáltal válhat egy európai szemében is érdekessé, nem is beszélve arról, hogy Grendel a prózairás modern irányzatainak szintézisét is jól hasznosítja. Pályaképének eddigi jegyeit ezért nem a szerencsés körülmények magyarázzák, hanem az, amit eddig megirt. ahogyan megírta. Fiegényeiröl, novelláiról szólván szinte mindenki felemlegeti a valóság és a képzelet összjátékát, a reáliák és a fantasztikumok érintkezési pontjain gyökeret eresztő abszur-IRODALMI TÜKÖR

IRODVriAII ±OKQB

GRENDEL LAJOS MUNKÁI:

Hűtlenek (elbeszélések, Madách, 1979); Éleslövészet (regény, Madách, 1981);

Galeri (regény, Madách, 1982);

Áttételek (regény, Madách, 1985);

Odtienené ob/omky (három regényének szlovák fordítása, Tatran, 1985); Tic a' balles (ĽHarmattan. Paris — az Éleslövészet francia fordítása); Bőröndök tartalma (elbeszélések, Madách, 1987)

ditast, az esszebe hajló lélektani elemzökeszséget, az emberi állapotok és magatartásformák árnyalt ábrázolását. Ez teljesen helyénvaló, nem is képezheti vita tárgyát. Mégis úgy látszik, hogy a Grendel-irások fölött vizsgálódó szerzők gondolatmenete gyakran egy elvarratlan fonálban végződik, illetve marad félben. Vagy ha mégsem, akkor megesik, hogy a nadrágra varrják a gallért.

A létezés kisebbségi módozatait nem lehet, ezért nem is ajánlatos szimulálni, mert aki ezt cselekszi, az terepszínűvé válik. Aki viszont éli, gyakorolja, az minden körülményben megtartja a maga figyelemre érdemesült színezetét, ami környezetében igen ambivalens reakciókat válthat ki. Jellege kétségtelenül eredeti, árnyalata mindenképpen díszítő, mi több, hasznos is, s ez arra szólít fel, hogy az identitását megőrizze. Csakhogy a színek az érintkezési pontokon a koloritás törvényei szerint új árnyalatokba folynak össze, s ez egy állandó folyamatban, — kivált oldószer jelenlétében — az elszürkülés kiszámítható veszélyével fenyeget, ami minden létező más szín eredendő érdekeivel is ellenkezik. A processzus korai fázisában ezt elsőnek csakis a gyengébb, a védekezésre inkább berendezkedett színek érzékelik. Ennek az érzékelésnek a lélektana építkezik Grendel prózájában. Azt is mondhatnám: az ingerek diszciplínája épül.

Persze, a galaxisokban is analóg folyamatok játszódnak le, ami meglehetősen távol áll a sejtosztódástól, de az utóbbiról legalább tudunk valamit.

A csehszlovákiai magyar Író magyarul ír. Jóllehet, Európában, és szerte a nagyvilágon még jónéhányan írnak magyarul, de ök nem csehszlovákiai magyar, hanem magyarországi, párizsi, brazíliai, londoni magyar írók. Létezésük alapvető élményét nem ugyanazok a tények határozzák meg, mint ahogy az anyaság élményében is elsősorban a saját gyerek modellje a döntő. A csehszlovákiai magyar iró Csehszlovákiában is él, de két irodalomban kéne jelen lennie. Igyekezete erre is irányul, persze, nem a kétfelé megcsélzott esélyek sanda szándékával, hanem a két, illetve a három nyelv, a három kulturális közeg hatásai között, azok evolúciós törvényeinek reményében, de az anyanyelvi kultúra alapvető élményének elszakíthatatlan vonzáskörében.

Grendel hősei — zömmel intellektuális indíttatású figurák — ebből a pozícióból lépnek elő, s mindaz, amit az iró a szájukba ad, látszatra igen egyszerűen hangzik, de az ennél bonyolultabb igazságok, vagy éppen kétkedések érzékeltetésére mégsem a tételes mondatokkal, hanem azok viszonylagosságának érzékeltetésével törekszik. írásainak különös szituációit is hasonló eszközökkel

teremti s ilyen összefüggések nemcsak egyegy írásában, hanem eddigi írásainak öszszességében is kimutathatók. Grendel szimultánt játszik önmagával. Önmagán belül viaskodik több ellenséggel — saját énjeivel talán. Belőlük szervezi saját cimboráit, nemkülönben pedig a saját ellenségeit is, de jól ügyel arra, hogy a küzdelmet ne a számbeli erőviszonyok döntsék el, hanem a védekezés intellektuálisan végiggondolt stratégiája. A küzdelmek persze nem dőlnek el, hiszen a természetünk lényege éppen ez, s a világból épp ennek felmutatását tartja fontosnak, mert tudja, hogy a világképünkből mindennél jobban hiányzik a tolerancia, az egyedül lehetséges erő, ami az embert szabaddá teheti.

Ezért lehet ma Grendel Lajosról megállapítani, hogy ő az egyetlen csehszlovákiai magyar író, akit a kortárs magyarországi és a hazai szlovák irodalmi köztudat szinte fenntartások nélkül befogadott, s a kritika nemkülönben. Persze, abban is egyedül van, hogy eddigi életművének a java része, tulajdonképpen három kötete jelent meg szlovákul. Egy kötetben és szinte késlekedés nélkül. Természetesen irodalmunknak nem egyedüli jelentős alkotója Grendel Lajos, de a többiek csorbítatlan kettős jelenléte — bármilyen magától értetődőnek is látszik — egyelőre majdnem illuzórikus, de korántsem annyira, mint volt Grendel sikereit megelőzően.

A csehszlovákiai magyar irodalom a létezés csehszlovákiai magyar módját — vagy európai módozatát? — hivatott megmutatni, s hivatott ezáltal önmagát megvalósítani. Ez óhatatlanul arra kötelezi, hogy epikájában a realizmus kerékvágásaiban közlekedjen, ám vegye a bátorságot a legvakmeröbb kitérőkhöz is, mert különben nemcsak hogy kátyúba ragadhat, de megeshet vele, hogy a mögötte haladók segítségnyújtás nélkül megelőzik. Gondolom, Grendel ennek jegyében ír, tudván, hogy míg költészetünk az absztrakció felöl teszi meg kitérőit a valóság felé, addig prózánk az abszurditásba hajló kitérői által kell közelítsen a valósághoz, melynek kiterjedése tudvalévőén sokirányú.

Az emberrel minden megtörténhet — szól Márquez törvénye. Minden az emberrel történhet meg — sejteti Grendel, és hozzáteszi, hogy az esemény akár egy poros kisvárosban is végbemehet, de ott sem véletlenül, ám nem is az eleve elrendeltetés szabályzói szerint. Azonkívül nem hisz az eleve elrendeltetésben, nem hisz a szabályzók hasznában, de áhitja az emberben és a társadalomban megteremthető rendet, amiért jómaga a legtöbbet épp a kétkedéseivel igyekszik cselekedni. A jó iró azt írja meg, amit senki más nem tud megírni helyette. Grendelről rövid idő alatt kiderült, hogy hangját, írói vizsgálatainak tárgyát szerencsésen megtalálta, a világról szerzett élményét pedig nem herdálta el. Jövőre Szakítások címmel jelenik meg új regénye, melynek fordításán Karol Wlachovsky. Grendel elkötelezett műfordítója máris dolgozik, ami a megelőlegezett bizalmat tovább erősíti. -Grendel Lajossal, a kiadó, az utca, a söröző emberével szinte naponta találkozom. A kiadóban, az utcán, a sörözőben néha megmegkérdezem tőle: Lajos, áruld már el nekem, hogy mikor írsz? De csak somolyog. Talán mert maga sem tudja, hogy mikor, de hogy miért, azt annál jobban.

KESZELI FERENC Fotó: Nagy László