A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-10-21 / 43. szám
Bmóból Výškov irányába, majd jobbra, az 50-es útra hajtva érkezünk a Pracek-domb alá. Oda, ahol 1805-ben egyetlen nap alatt lezajlott a nevezetes és véres austerlitzi csata. A dombtetőn Béke Emlékmű magasodik, a Mohyla miru. Annak idején erről a dombról figyelte a csatát Ferenc osztrák császár, a mellette állóról szövetségese, Sándor cár, a szemközti, slavkovi dombról pedig Napóleon. Az ütközetet ezért nevezték el a kortársak a három császár csatájának, bár azt a franciák 71 ezer és a szövetségesek mintegy 82 ezer fős serege vívta meg. A legvéresebb küzdelem itt, a domb alatt, és a domb körül folyt. Csak ide, a domb alá mintegy 34 ezer halottat temettek el. Ismert történelmi tény, hogy Ferenc császár a Nosodlo-malomnál még aznap este aláírta a fegyvernyugvási egyezményt, három hét múlva pedig az úgynevezett pozsonyi békeszerződést. Ausztria elvesztette Velencét, Tirolt, Vorarlberget, megkapta Salzburgot. Az emlékművet több mint száz év múltával, 1910—12-ben építették Josef Fanta prágai építész terve alapján a monarchia lakosságának gyűjtéséből, az orosz és a francia kormány ajándékából. A négy sarkán látható szobrok és országcímerek alkotója Cirill Wosmák. Az egyik országcimer a volt monarchiáé. Mi persze többet is tudunk az itt vitézkedett és hősi halált halt magyarokról, s ezt a szintén méltánytalanul elfeledett Kiss Károly (1793—1866) írónak, a honvéd szó megalkotójának, a szabadságharc ezredesének köszönhetjük. Feljegyzett ugyanis egyet-mást ezekről a katonákról. Mégpedig A 37. magyar gyalog ezred történetei és a Magyar alvitézek hőstettei az újabb időszakban című műveiben. Az előbbiben adja tudtunkra, hogy a csatatérről hátravonuló ezrednek az I. zászlóalja Martini Antal alhadnagy vezényletével biztosította a Litava folyón való átkelést, miközben a Pracek-dombnál maradt hátvédként egy 40 fős csoport. Ezt írja: „Az itt történt csatában nevezetes részt vett. Főhadnagy Unger itten 18-ad magával megsebesíttetett, 22-en pedig halva maradtak." Szóval, a domb magyar védői vagy meghaltak, vagy sebesülten vonultak vissza. Az utóbbi művében pedig arról számol be, hogy az ütközetnek két kitüntetett közkatonája is volt, akik „ezüst érdem-mellpénzt nyertek jutalmul". Petrik István és Fábián Gábor, akik Csongrády István káplár csoportjába tartoztak. „Ők tizen a francia homlokrend elé kerültek. Petrik István, egy fiatal, ezen alkalommal először tűzben megjelenő katona látván a francia generálist nyargalódznia, kedve-bátorsága támadt ellene lőni, mire az halva fordult le lováról. Petrik is sebet kapott lövése után mindjárt a vállára, de Fábián Gábor mellett viaskodott, kinek midőn tűzifegyvere eltörött, a szőlőkerítésböl egy karót húzott fel, azzal újította meg küszködését.” A ruházatukról is beszámol: „fekete csákó, fehér felső ruha, sárga gombokkal, királyveres hajtókával, kék nadrág, bakancs." Még azt is megírja ebben a müvében, hogy az ezred a saját ünnepét szeptember 8-án szokta megülni, a „tisztikarban pedig vannak született magyarok 37-en, csehek 13-an, morvák 4-en..." Mi tehát, amikor az emlékmű belső csarnokába lépünk, ahol a diagonálisan képzett sarkok lehetővé teszik, hogy a szemköztiben állók még akkor is meghallják suttogásunkat, ha több tucatnyi hangosan beszélgető ember áll közöttünk, nagyon jól tudjuk, hogy mit mondjunk cseh és morva barátainknak. HAJDÚ ANDRÁS (Hajdú Endre felvétele) mggggm* tároló konténerek, feltört élelmiszerlerakatok kapcsán. Napjainkban hegyi turistaházaink környékén gyakorlatilag a medvék egy új alfaja, a „kukázó" medvék (Ursus kontaineris! ?) csoportja is megtalálható. Ezek a természetes táplálékukról nagyrészt leszokott egyedek. Igaz, már a jó öreg Brehm is kiemeli a medvék jó szellemi képességeit, jó szoktathatóságukat és vakmerőségüket. A szemétbe kerülő élelmiszer-maradék pedig nyilvánvalóan egyszerűen, könynyebben megszerezhető táplálék medvééknél is, mint mondjuk az áfonya. Számos krimiben, kalandregényben nincs annyi véres, drámai izgalom, mint abban a sorozatban, amit a Poľovníctvo a rybárstvo című népszerű ismeretterjesztő szaklap publikált nemrégiben. Szerzőjük több tucat olyan, egytől egyig friss, egy-két éve megesett történetet dolgozott fel, amikor a medve emberre támadt és e támadások zömében nem holmi A medve az utóbbi időkig számomra behemót-kedves mesefigura volt; gyermekkorom plüssmacija, állatkertek, cirkuszok népszerű látványossága. Az utóbbi két-három évben azonban történt valami a medvékkel... Én továbbra is csak állatkertben láthattam élő medvét, de lévén notórius újságolvasó, nekem is feltűnt, mennyire elszaporodtak, eleinte csak a juhok és méhkasok között okozott medvekárokról, később a medvetámadásokról szóló közlemények. Fekete krónikák apró hírei számoltak be súlyos sérülésekről, a Tátrát járók körében egyre nagyobb rémülettel szájról-szájra terjedtek a hírek megtámadott túrázókról, akikről egyszerűen letépte egy-egy medve a hátizsákot (pl. a Velická völgyben). Ugyanezek a természetjárók néhány évvel korábban még jópofáskodva emlegették a turistaházak környékére szoktatott „olyan nagyon aranyos" medvéket. Igaz, zsörtölődő fennhanaok is hallatszottak feldúlt huiladék-4
