A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-07-08 / 28. szám
JURU NAGIBtN Moszkvában levél várt Verától, melyet még Torinóba érkezésem előtt írt. Különös, hogy egyetlen szóval sem említette a férje betegségét. Ekkor persze már tudtam, hogy Gianni súlyos vizkórban szenved, a szive annyira elgyengült, hogy képtelen megbirkózni a vér átszivattyúzásával. s a vérsavó fölgyülemlett a szövetekben. Egész teste megtelt vízzel, melyet már a klinikán sem tudtak elhajtani tőle, s emiatt torzult el így a külseje. A rengeteg folyadék fullasztotta, éjszakánként fojtogatta a szívasztma. Csak szívátültetéssel lehetett megmenteni, s ô befeküdt a szivkórházba... Arról, hogy a műtét megtörtént, s mindent összevetve sikeresen, Vera leveléből szereztem tudomást néhány hónap múlva, de hogy az egész hogyan zajlott le, azt a saját szájából hallottam nem sokkal ezelőtt, amikor egy kisebb iródelegáció tagjaként Torinóban jártam a Könyv-televízió-video témakörben rendezett szinpóziumon. Arról beszélgettünk, megöli-e vagy sem a videózás a könyvet, s hogyan vegyük fel a harcot ellene, ha ez szükséges. Persze, rögtön fel kellett volna hívnom Verát, de bevallom, kicsit féltem, és saját magammal is elhitettem, hogy az írott szóért vívott lankadatlan harcban egy percnyi szabad időm sem maradt. Maga Vera keresett meg engem a küzdőtéren, ahol elkeseredett, vértelen szellemi csatánk folyt a képzelt ellenséggel, mivelhogy mi is és olasz kollégáink is egyet védelmeztünk — a könyvet. Vera akkor tűnt fel a teremben, mikor papírkardomnal éppen a szónoki emelvényen hadonásztam. Egy cédulát küldött: „Vacsora után várjuk a hotel előtt." A jelzett időpontban lementem a szálloda elé. Kint az utcán még mindig forró volt a levegő. Az új Fiatból, melyre ügyet sem vetettem, mivel egy kiszolgált, viharvert kocsit kerestem, Vera ugrott ki könnyes szemmel, nevetve, utána pedig egy nagyobbacska fiú. A fiú nem értette anyja furcsa kettős reakcióját megjelenésemre — a nevetést és a könnyeket —, s ki tudja, miért, ő maga az utóbbit választotta: hirtelen elpityeredett. Miután üdvözöltük egymást, tekintetem a kocsi belsejét kutatta, és sikerült is megpillantanom Giannit. A kormánynál az a Gianni ült, akit a fényképekről ismertem, csak időközben nagy, erős testének szinte minden vonásában határozottá, karakteressé vált. Már nem a régi fiatalember volt, nem is a legényember, hanem az érett férfi, a férj, az apa, a családfő. Igen vonzónak hatott, napbarnított, széles arcán minden arányosan nagy, kifejező és meggyőző volt: az enyhén hajlott orr, a dús szemöldök, az éles metszésű száj, a csodálatosan meleg, figyelmes szempár. Amikor kezet fogtunk, tenyeremet jóleső zsibbadtság járta át erős, férfias szorításától. Elindultunk, s egy elegáns manőverrel könnyedén elhúztunk a parkoló őre mellett, aki már sietett felénk a tarifa bekasszirozására. Magáról Gianni keveset beszélt, s ezt is anélkül az érdeklődés nélkül tette, amellyel az emberek saját betegségükhöz viszonyulnak. Most már minden rendben, mondta, bár havonta kétszer fülvizsgálatra kell mennie. Munkába állt, egyelőre még csak három napot dolgozik hetente. Komoly pénzkeresetre a lerövidített hét nem elegendő, nem is azért dolgozik, hanem mert egyszerűen nem szeret tétlenkedni. Úgy él, mint eddig: a gyerekekkel foglalkozik, televíziót néz, jókat eszik, vacsora után megenged magának néhány kortynyi bort, egy kevés sört, autót vezet, és sokat olvas. Nyáron a családdal együtt a Szovjetunióba készül. Amennyire szűkszavú volt Gianni, annyira bőbeszédűnek és közlékenynek bizonyult Vera. De legalább módon nyílt rá, hogy mindent megértsek, amit ők átéltek. Gianni befekúdt a klinikára, elvégezték a szükséges vizsgálatokat, s aztán várnia kellett, várnia addig, amíg megfelelő szív adódik. Más szóval, hogy ö élhessen, valaki másnak meg kellett halnia. A közúti balesetek nagy számát tekintve nem volt kétséges, hogy hamarosan akad megfelelő szív. Az embernek ugyanis nem akármilyen szív kell, mint korábban gondolták, hanem a szervezetével megegyező, azzal összeférni képes. Akár a vér esetében: a vérátömlesztés csak azonos vércsoport esetén lehetséges. Olaszországban az első számú donorok a motorkerékpárosok: vakmerő és zabolátlan ifjak, akik százhúsz kilométeres sebességgel száguldanak a halálba. Itt minden bukósisakos legényre úgy tekintenek, mint potenciális öngyilkosra. Gianni nem akart ezekre gondolni, keresztény lelkét irtözattal töltötte el, hogy egy idegen halála árán vásárolja meg életét. Mégis — akarata ellenére — kínozta a várakozás érzése, és kérte, vigyenek be neki a kórházba egy bibliát. Gianni igaz keresztény volt, de nem a könyvben kereste az Istent, Isten az ö lelkében lakozott. Lassan csordogáltak a várakozás gyötrelmes napjai. Gianni megpróbált nem gondolni arra, amire nem lehetett gondolni. Szemével szinte itta a sorokat: „Nagy gonddal őrizd a te szivedet, mert hiszen belőle indul ki az élet." És ő nem őrizte, nem is őrizhette: hatalmas mellkasában születése óta gyönge, beteg szív dobogott. „Tartsd távol magadtól a száj hamisságát, távolitsd el az ajkak álnokságát!" Ez könnyűnek tűnik, jóval nehezebb megbirkózni Isten előtt a hangosan ki nem mondott hazugsággal. Hogy a rossz szív ne kívánjon cserét, mintha ő, Gianni bármiben is jobb volna másnál, egy ismeretlen embernél, akinek el kell pusztulnia az ő életéért, napot, földet, szeretőt, rokont, a halandóknak kijáró minden örömet el kell vesztenie, hogy ö ringathassa a gyerekeit a térdén, szerethesse a feleségét, ehessen és ihasson. „Egyenest előre nézzen a szemed, legyen egyenes a szemed pillantása ... Egyengess sima utat a lábadnak, legyenek biztosak mind az útjaid. Se jobbra, se balra ne térj le az útról, és a gonosztól tartsd távol a lábad." Néha úgy érezte, nem kellett volna beleegyezni a műtétbe, hanem megbékélten, méltósággal fogadni az elkerülhetetlen véget. De eszébe jutottak a gyerekei, a felesége, akik magukra maradnának az idegenben, és belátta, hogy nem szabad így gondolkodnia. Be-benéztek hozzá az orvosok, és táplálták benne a reményt, bár a napok múlásával ők maguk is egyre inkább elvesztették azt: a beteg állapota megállíthatatlanul rosszabbodott. Mindennap meglátogatta a felesége — a kórház közelében vett ki egy szállodai szobát — és Giannit áthatotta az élet utáni vágy. Csak élni, tovább élni, örökké élni! Már nem kelt fel az ágyból, elefántlábait mozdítani sem tudta. Csontjait összepréselte a fölpuffadt, vízzel teli test rettenetes súlya, szinte összeroppantak alatta. Egyszóval épp a legjobbkor törte össze magát az a huszonkét éves motoros a város egyik csendes utcáján. A tűzoltószolgálat embere volt, akit sürgősen tűzhöz hívtak. De soha nem jutott el a megadott helyre. Egy kislány, macskával a karján éppen a szédületes iramban robogó motoros orra előtt szaladt át az utcán. A macska rózsaszínű, bolhás hasát vakargatta elmélyülten, és nem hallotta a dudálást. A motorosnak pontosan annyi ideje maradt a helyzet fölmérésére, hogy eldöntse: ki maradjon életben — a macskáját szorongató kislány vagy ő. És ő a másik ember életét választotta, élesen elfordította a kormányt, s nekivágódott a betonfalnak. A fiatalembernek széthasadt a koponyája, összetört az arccsontja, megroppant a gerincoszlopa, leszakadt a mája és a lépe, de az összezúzott testben alig hallhatóan tovább dobogott a sportoló egészséges, edzett szíve. A szív, melyre oly nagy szüksége volt az életerejét mindjobban elvesztő Gianninak. Az orvosok akkora igyekezettel indultak harcba a sérült életéért, mintha valami kis esélyük is lenne a sikerre. Persze tisztában voltak vele, hogy reménytelen az eset. de ez egy cseppet sem befolyásolta szakmai odaadásukat. — Gianni tudott mindenről — mesélte Vera —, és még gyakrabban követelte a bibliát. Megértettem, mi megy végbe benne. Az ő ideje lejárt, nem várhat, amíg megszűnik az alig hallható dobogás a már halott testben. Én nem vagyok hivő, és nem tudok imádkozni sem, de sokszor kaptam magam, hogy gondolatban siettetem a fiatalember halálát. Ez nyilván csúnya dolog, ha az elvont moralitás szemszögéből nézzük, de túlságosan szerettem Giannit, túlságosan féltettem a családunkat és saját magamat — minek hazudjak? —, és semmiféle lelkiismeretfurdalást nem éreztem. Nem mondok igazat, futólag azért éreztem, amikor meghallottam Gianni könyörgését, melyet félig öntudatlan állapotban motyogott, aligha sejtve, hogy a szavak eljutnak a fülemig: „Istenem, vértezz fel engem türelemmel!" Nem kérte, hogy mihamarabb történjék meg az, csupán azért fohászkodott az Úrhoz, hogy adjon neki erőt elviselni mindent, és ne hagyja el azt a másik, ismeretlen embert. És ekkor megértettem, mennyivel jobb nálam Gianni. Teltek-múltak a napok, a fiatalember még mindig nem halt meg. de Gianni már a végét járta. Egy kis városkából megérkeztek a fiú szülei, Szicíliából pedig, szabadságát megszakítva, sportrepülögépen iderepült a klinika fősebésze. Az orvosok nem tudták megmenteni a motorost, de meghosszabbították az életét, s ezzel csaknem a halál torkába taszították Giannit. De mi mást tehettek? Választási lehetőségük nem volt: amíg az élet pislákol, kötelesek harcolni érte. legyen ez a harc bármilyen kilátástalan vagy végzetes kimenetelű egy másik ember számára. A fiú már alig lélegzett, de a szive még működött, élte tovább különös, mindentől, már szinte halott szervezetétől is független életét. És a tapasztalt, sokat látott orvosok okos fejében misztikus zűrzavar keletkezett. Úgy tetszett, valami gonosz és mindenható erő tréfát űz velük, meg akarván büntetni az embert, amiért beavatkozott a természet rejtett titkaiba. Ha varázslatról nem is volt szó, nyomasztó letki talány előtt álltak, melyet képtelenek voltak megfejteni, mivel a logika erőtlennek bizonyult az erkölcsi értékek birodalmában. Egyedül a fiú számára — aki tulajdonképpen már halott volt, csupán halkan, lüktető szíve élt — nem létezett semmilyen dilemma. Ágya mellett tébolyult reménnyel szorongtak idős szülei, akiket a sors életük alkonyán ajándékozott meg gyermekkel. Sem bekötözött arcát, sem múmiához hasonlóan bepólyált testét nem láthatták, de készek voltak elfogadni nyomorékan, torzan, öntudatlan húscsomóként, csak hogy a közelében lehessenek és hallják azokat a múló dobbanásokat a mellkasában. (Befejezés a következő számban) 14
