A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)

1988-09-30 / 40. szám

l\Demeterke úgy fél tizenkettő felé megette a csuporból a krumplilevesét, aztán szépen átmászott a kerítésen a szomszéd utcába. Nagyocska fejét sápadt komolyság patinázta, de azért most mégis át kellett másznia a kerítésen, mert ez az átmászás alapjában véve végtelen komoly dolog volt a Demeterke részéről, egy múlhatatlan teendő, majdnem olyan pedáns, mint egy hivatalba menés. Hivatalba járt Demeterke a kerítésen keresztül a szomszéd utcába, egy darab barna kenyérdúccal a zsebében, egy almával a kezében és vadonatúj mátyásmadár toliakkal a kalapján. Ahogy aztán a szomszéd utcába ért, felmászott az egyik gesztenyefa védő árbocozatára, és a gesztenyelombok fülledt árnyékában órákig várta, amíg a szemközti vaskapuból kilép a korbácsos fiú, akit Átinak neveznek, és aki olyan fülsiketítőén tud fütyülni. Ez volt Demeterke hivatala. Sohasem mulasztott, sohasem késett, krumplileves után rögtön átmászott a palánkon, felült a gesztenyefa lécállványára, az egyik karjával a szívéhez ölelte a poros fatörzset, és várt. Két órát, három órát, öt órát, s ha Áti nem mutatkozott, akkor késő estig is. Bús, nagyocska fejében diadalmas álmok csapongtak, és komoly szívvel valami különöset, valami meleg, gyönyörű egyszerűt álmodott az eljövendők horizontjára. Azt, hogy Áti barátságba elegyedik vele. Ez az álom volt mindene. Barátkozni a finom Átival.

A szeme nyugtalan nosztalgiával leste a vaskaput. Néhányszor levette a kalapját, és megsimogatta a rikító mátyásmadár tollakat. Büszke volt rájuk, és feszülten várta, hogy a tollak révén mégiscsak megkezdődik egy kicsit a barátkozás. Kitartóan várakozott a rekkenö hőségben, és néhány óra múlva végre kinyílt a vaskapu, és ott állott Áti egy korbáccsal és egy diós kiflivel a kezében.

Áti hirtelen körülnézett. A diós kiflit és az ostort a hóna alá dugta, még egyszer fütyült, de fülrepesztőt, és élvezettel mosolygott utána. Ez a fütyülés annyit jelentett, hogy ö már megebédelt, és most megint kezdődik. Megint kezdődik az, hogy ebben az utcában ő parancsol, mert egyrészt építészmérnök a papája, másrészt az övé ez a szép ostor, amit a hóna alatt tart. Erre az ostorra nagyon

vigyázott. A sustorgója ugyanis valódi bőrből volt, amelyet középen egy piros hárász díszített, a végin hársból font finom farkinca libegett, hogy nagyokat csattanjon. Áti a fütyülés befejeztével gondosan előszedte a korbácsot, és pattintott egyet.

— Hasas — mondta fennhangon.

A szomszédház kapujában egy bágyadt arcú nő ült a kézimunkája fölé hajolva.

— Hasas — jelentette ki Áti még egyszer.

A nö megrebbenve kapta föl a fejét, és

elvörösödve nézett Átira.

— Hasas — mondta Áti. Földuzzasztotta a pofazacskóját, az öklével beleütött, nagyot pöffögött, és vigyorogva jelentette ki még egyszer:

— Nagyhasú.

A nő fájdalmas zavarral állott fel. elsimította a köténye ráncait, és terhes, nehézkes testét szégyenkezve és megbántottan cipelte vissza az udvarra.

Áti elégedetten pattintott az ostorával.

Demeterke pedig leszállód a fáról. A szíve izgatottan lüktetett, a kalapján pedig lágyan ringatta a nyári fuvalom a gyönyörű mátyástoliakat. Áti a toliakra nézett. Szótlanul, sokáig nézte. Aztán megpiszkálta őket az ostor nyelével, és hangosan kérdezte:

— Mit jársz mindig a mi utcánkban?

Demeterke nehezen lélegzett. Arra, hogy

Áti csak úgy könnyedén és bántóan meg fogja piszkálni az ünnepélyes mátyásmadár tollakat, nem volt elkészülve. Mást várt ö ezektől a tollaktól, és hogy a korbács nyele olyan sivár szemtelenséggel turkált bele a reményeibe, bús csalódás ereszkedett a szívére . .. Szép simán, de kissé megzavarodva kotródni kezdett a fa alól. Ahogy szaporázta gyenge lábszárait, a nadrágja trottyán, egy keskeny repeszen, fehérkés színek kukkantottak kifelé.

Áti fölényesen mérte végig. Aztán kinyújtotta a lábát, be a Demeterke két lába közé. Ez egy csejdika volt, ez a művelet. Demeterke kalimpálva kapaszkodott a levegőbe.

— Miért nem szalutálsz nekem? — kérdezte Áti szigorú magatartással.

Áti tudniillik cugszfürer volt, három krétacsillaggal a kabátján.

Demeterke megállód, és lenézett a földre. Állód, állód hangtalanul, és a lelke égboltján durva felhők nyargaltak keresztül. Pedig úgy tisztelte, és a múlt héten is, amikor láza volt, eljött, és hagymázas szédülésein keresztül is rendíthetetlen nosztalgiával tisztelte. És most csejdikát kap tőle.

— Mi van a harisnyádban? — kérdezte tőle Áti hirtelen.

— Semmi — felelte Demeterke halkan.

Áti közelebb léped hozzá, vékony orrát

elöreszegezte, savószínű, hideg szemével lenézed a Demeterke harisnyájára, amelynek vörhenyes pamutját valami sima, lapos tárgy feszitede, aztán némi jóakarattal azt mondta:

— Kapsz egy taslit, ha nem mutatod meg.

— Semmi — ismételte Demeter elborult pof ácskával.

— Tasli — jelentette ki Áti egykedvűen, s a következő pillanatban odanyomta Demeterkét a vaskapuhoz.

— Nyomás — adta ki magának a vezényszót, és kétszer egymás után belevede a Demeterke fejét a kemény kapuba. A rongyoskás gyermek szőke feje kettőt dongott a kapu vaslapján. Aztán ferde tadással, mint egy rémült kacsa, amikor vércsére pislog a magasba, Átira nézed. A szeme vizesen hunyorgott, és görcsösen fogta az almáját. Od állott elcsejdikázva, a kapuhoz koppantva, letegezve a finom Áti előtt, akinek barátságáról hónapok óta álmodozott. Megpotyolt fejében pityergésre fakadt, és elszégyellte magát egy meleg ábránd. Esténkint, ha felmászod a ládára, és a takarót, amelyből kusza vatták püffedtek fel, magára igazítoda, mindig Átira gondolt. Lecsukod szemhéjai alatt Áti minden este megcsörgede az ostorát, és azt kérdezte tőle: Demeterke, akarsz velem barátkozni? Elmosódod kis lényében életcél volt ez az Áti, barátkozni vele, bemenni egyszer az udvarukra, csadintani egyszer a piros hárászos ostorral, leülni vele a kőpadra, érezni a cipője bagaríabőr illatát, beszélni vele, neki adni a spirituszból a szarvasbogarat, a pisztolyt és a stelázsiról azt a két piros könyvet, amire az van felírva: Petőfi. Elhalmozni mindennel, megkötni vele egy életre a szövetséget, beállni a szakaszába közbakának, engedelmeskedni neki, feláldozni magát éde. Konokul, halkan lábatlankodott hónapok óta az Átiék utcájában, számtalan csejdikát kapott, olyankor mindig elborult a pofácskája, azéd mégis eljöd. Húsvétkor is, amikor sárkányt fabrikált neki ajándékba egy könyvkötösegéd, úgy gondolt egész éjszaka a sárkányra, másnap korán reggel föleresztede az Átiék utcájában, a sárkány nagyszerűen lebegett, Demeterke megdicsöülten vágtatod el az elbűvölt publikum előd, és nagylelkűen elhatározta, hogy Átit is engedi szaladni a sárkánnyal. Áti egy darabig szótlanul nézte az eseményeket, aztán csak felemelte ostorát, és levede a sárkányt a levegőből.

Eltport szívvel kellett akkor odhagyni a "büszke sárkány cafatjait, és sajogva távozni a röhögő Áti fölényes, hideg, korbácsos kis személyétől. Egy messzi, bűvös fiú volt az az Áti, egy magasból fütyülő, komplikált cugszfürer, egy lenyűgöző bagariacipös egyéniség.

Izgatodan kapada az almáját, és a földre nézett.

— Mi van a harisnyádban? — kérdezte tőle Áti fenyegetőleg.

Demeterke lehajolt, kibogozta térde fölött a spárgát, és kivette azt a dolgot a harisnyájából. Egy darabig szégyenkezve szorongada a markában, azután bátodalanul nyújtotta előre. Áti megfogta a tárgyat, kettöt-hármat forgatod rajta, nézegette, és röhögni kezded.

— Egy piros ablaküveg — mondta megvetően.

— Panorámát lehet vele játszani — szólt Demeterke egy kis várakozás után habozva.

— Panorámát.

— Skatulyával — mondja Demeterke halkan.

Hallgattak. Átinak imponált a dolog. Gondolkozott.

— Hogy?

— Úgy. Skatulyával.

Áti szórakozodan pattintod az ostorával.

— Mutasd meg, hogy — mondta csendesebben.

És a piros üveg folytán még aznap délután panorámát nyitodak a Demeterék padlásán. Egy szappanosdobozba képet ragasztottak, az oldalán nyílást fúdak, és az üveget a nyílás elé erősítedék. Aztán leültek egy gerendára, és nézni kezdték a panorámát.

amely egy piros tehenet mutatod, amint piros füvet harapod, és egy mezítlábas nőt, aki egyik kezében faágat tadott, és a másik kezével csokoládét eved. Demeterke boldog ünnepélyességgel kuporgott a gerendán, alig beszélt valamit, csak nézte meghatottan, egyre szilajodó boldogsággal, hogy Áti ott van az ö padlásukon, és panorámát játszik vele. Izgatottan mosolygott, aztán leszaladt a létrán, med az anyja szólítoda. Szégyenkezve téd vissza, és halkan kérdezte: — Akarsz kávét inni?

— Akarok — mondta Áti némi megfontolás után.

Leszálltak a padlásról, és egy sötét szobában megitták a kávét. Demeterke a kenyeret is megede. de Áti fanyarul piszkálta.

— Mi van a tatád fülibe? — kérdezte hidelen.

Demeterke elpirult.

— Semmi — felelte halkan, és ijedten nézett Átira.

— Fülbevaló — jelentette ki Áti vigyorogva.

— De csak egy ...

— Fülbevaló — állapítoda meg Áti jólesően. Aztán fölállod. — Nincs még valamid?

Unatkozott, lenézte a panorámát, megvetede a kávét, amelyet megivod, és némi figyelemmel szemügyre vette Demeterkét, aki e savanyú szobában lakott fülbevalós tatájával és nyájas, de rongyos mamájával. -És hogy nem kapod kielégítő feleletet, vede az ostorát, és megindult.

— A tatád fülbevalós — jegyezte meg búcsúzóul, és gőgösen elvágtatod.

Demeterke másnap reggel odaállt a kapujuk elé.

— Fiú, kérem — kérdezte szelíden —, ma nem lesz panoráma?

Áti kijöd a kapun, és lenézed a Demeterke nadrágjára, amely egy friss posztóiddal volt kitatarozva, csakhogy zöld színű volt, valami régi biliárdasztalról nyúzhadák le.

— Egy panorámába — jegyezte meg Áti fennhéjázva — nemcsak képek vannak. Másfélék is vannak.

— Mik másfélék? — kérdezte Demeterke, es csendes arcán felhő,< bánatos árnyékai úsztak keresztül.

— Másfélék.

Csörgeted egyet az ostorával, és becsapta a kaput. Belülről még visszakiáltoda:

— Ne támaszkodj a mi kapunkhoz.

Demeterke megrezzent, és elindult. Totyakosan vidék gyenge, pamutharisnyás lábai az elvetélt gyermektestet, a korai elszomorodásokat. a kis maszatokat, amik zsenge életén feküdtek, vitték á szegény lábak a brutálisan eltuszkolt Demeterkét, aki hóna alad most megsemmisülten szorongatta a nagyszerű panorámát. Kusza kérdésekkel megterhelten sodródod ki a finom utcából. Megállód néhányszor, visszanézed, nagy és szomorú lélegzetet ved a finom utcából, aztán nyeldekelve és vigasztalanul rakta egymás elé a lábait, még gyámoltalanabbá fonnyadva attól, hogy valahonnan rossz gyermekszemek bégedek rája. Nagy hancúrozások és egyéb édességek kitaszítodja volt ez a Demeterke, hangos lábadozások számüzöttje, aki magányos kakasülöjérői kerekre nyílt for^_ ró szemekkel nézte az élet messzi és szemtelen cugszfürereit, akik krétával valami szép és hideg sarzsit pingálnak a kabátjuk gallérjára. Eszébe jutod a kávé, amit odhon kettesben megittak, hallotta az Áti megvető hangját, amint az udvaruk végéből felé kajánkodta az új megbélyegzést: fülbevalós. zenged benne a keserűség, hatéves volt mindössze Demeterke, de leült nagy csapásaival egy pékség alacsony vakablakában, és tanakodni kezded az élet körülményein és fülbevalóin.

IBefejezés a következő számunkban)

14