A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)

1988-09-30 / 40. szám

beszéljenek hangosabban. A finom, magas hangokat már régen rosszul hallom. — Nem lehetne kötelezővé tenni legalább a fülvatta használatát? — Nézze, a következő negyedévben hat asszony megy el szülni, és hagyja itt két évre a gyárat. Honnan pótoljam őket? Ha akadé­koskodunk az egyéni védőeszközökkel, akkor könnyen odébb állnak. Akinek viszont igazolt halláskárosodása van, és itt, a szövődében szerezte, zajpótlékot kaphat. Nyilván maga is tudja, hogy manapság a pénz számit igazán, nem? Általában valóban az számít. Ám hogy ebben az észak-csehországi gyárban azért hatékony módon is tegyenek valamit a szö­vődéi zajártalom ellen, esztendők óta na­gyothallókat is toboroznak a szakmára. Ők, ugye, sem fülvattával, sem anélkül... Ők eleve rosszul hallanak. 3. A fülgyógyászati klinikák audiológiai labo­ratóriumainak általában szüketszobái is van­nak! Ha valaki nagy csendet akar, akkor csak magára zárja ennek a speciális lapokkal kibélelt helyiségnek az ajtaját, és csöndben van. De olyan csöndben, hogy néhány perc múlva szinte már képtelen elviselni. Hát akkor hogy is van ez: sem a zaj, sem a nagy csönd nem jó az emberi természet­nek? És egyáltalában: lehet-e osztályozni a zajártalmakat? — Hogyne, a zajnak négy alapvető hatása lehetséges — feleli a szakember a zajszenny szintjével is foglalkozó Közegészség- és Jár­ványügyi Intézetben. — Az első a pszichés zajártalom harminc és hatvan decibel között. Ez bármilyen enyhe, de folyamatosan érzé­kelhető zaj hatására is előállhat. Feszültsé­get, idegességet, álmatlanságot, ingerültsé­get okoz. Ilyen lehet az ablak alatti neonrek­lám zúgása, vagy a lakásonként néha fél­száznál is több lyukat „gyártó" falfúrók gé­peinek vijjogása ... A második lépcső hat­van és kilencven decibel között van, ez már vegetatív hatásokat okozhat: gyomorpana­szokat, folyamatos fejfájást, hányingert. Ki­lencven és százhúsz decibel között a zajnak már hallószerv-károsító hatása van. Ilyen zajkeltö például a hajólakatos munkája. Százhúsz decibelen túl már a test is belere­meg a zajba, száznegyven decibelnél pedig akár a sokk is beállhat... Természetesen, a zajérzékenysgg szubjektív dolog. Nagyban függ az aktuális érzékenységtől, a fizikai állapottól, egyéni adottságoktól. Az sem mellőzendő szempont, hogy az embert érin­tő zajnak élményszerepe van-e, avagy kelle­metlen. Az idősebbek zöme ezért menekül például a popzene elöl. — Miként állunk a mindennapi zajokkal? — Őszintén szólva, egyre kevesebb az olyan hely, ahol nyitott ablak mellett lehet ülni. Sajnos, még faluhelyen is ... Ha kinyitja valaki az ablakot, akkor az építőipar és a közlekedés lármáján kívül különböző kelle­metlen napi zajokat kell elviselnie. A vizsgá­latok azt bizonyítják, hogy az emberek hova­tovább hetven-nyolcvan decibelben kényte­lenek „pihenni" a lakásaikban. A gyakorlat­ban ez azt jelenti, hogy a szervezetnek nem­igen van módja feltöltödni csenddel. Keserű paradoxon, hogy az emberek zajos munka­helyen hajtják agyon magukat egy zsebken­­dőnyi telekért, hogy ott végre élvezzék a csendet — és akkor a szomszéd beszerez egy motoros fűnyírót!... — Miért dolgoznak az emberek önmaguk ellen? Miért nem használnak a zajos munka­helyeken védőeszközöket, miért „csinálják" a zajt otthon, az utcán, az erdőben ?... — Fogas kérdés. Tény, hogy a munkahe­lyeken erélyes lépésekre lesz szükség. Akár úgy is, hogy a belépés feltétele a kötelező „ A szőlőm már tavaly is szépen termett" Húsz esztendőnk elszaladt... munkavédelmi előírások betartása legyen. Természetesen, jó egyéni védőeszközökre is szükség van: olyan vattára, ami nem irritálja a fület, olyan fültokra, ami nem csúszik a nyakba, olyan szivacsra, ami tompítja a kör­nyezet zaját, de az emberi beszédet lehetővé teszi. A zaj alattomos és lassan támad, de a zajártalom következtében beállt süketülés szinte visszafordíthatatlan folyamat. — Mit lehet egy zajos üzemben „halkíta­­ni"? — A gépek nagy része valóban zajos gyártmány, ezért a szakembernek először is a gyár zajtérképét kell megcsinálnia. Általá­nos tapasztalat, hogy a zajos gép mindig olcsóbb, mint a zajtalan, így könnyű rájönni, melyiket rendelik meg. így többnyire az utó­lagos zajcsökkentés ígér bizonyos fokú meg­oldást. A gépekre különböző tokokat lehet szerelni a csarnokokat el lehet látni hang­nyelő anyagokkal. Manapság már az új lakó­telepek tervezésénél is szigorúbban kell be­kalkulálni mindenféle zajforrást. A csendhá­­borítást megelőzendő bokrok és zöldterüle­tek váltják a házakat, sövények fogják a zajt, zsákutcák zárják le a tömbök közti közleke­dést. Más kérdés, hogy ezeket a tervezői elképzeléseket az építkezések kivitelezői egyelőre még ritkán valósítják meg a gyakor­latban is. E tekintetben is nagyobb szigorra lenne szükség. 4. Az utcazajban a kompresszoros légkala­pács csak alkalmi vendég. Rosszul beállított, rossz konstrukciójú autók szennyezik állan­dóan és szinte mindenütt a csendet; autó­buszok repesztenek két megálló között, villa­mosok sietnek úgy, hogy beleremegnek a belvárosi házak. „Felspécizett" motorokon tinédzserek száguldoznak büntetlenül, a tila­lom ellenére hallani autóduda-koncertet. Úgy tűnik, védtelenek vagyunk a tejesek ellen is, akik hajnalok hajnalán szinte kéjesen vágják az aszfaltra a tejesládákat és csap­kodják a teherautó-platók oldalfalait. Olyan hangerővel, hogy ne aludjon tőle se felnőtt, se gyerek, ha már nekik fel kellett kelni! 5. Házunk előtt csőtörés van. Perceken belül felbög a valóban alkalmi vendégnek minősí­tendő légkalapács. Eleinte úgy tűnik, mintha a házat tördelné darabokra. Fiatal férfi fogja a szerszám nyelét és egykedvűen aprítja az aszfaltot. — Mondja, mester — harsogok a fülébe, amíg ki nem kapcsolja a kalapácsot —, nem bolondul meg ettől a zajtól? ' — Nem! — mondja tömören és rátámasz­kodik erre az emberek által ezerszer elátko­zott zajszerkentyűre. — Annyira nem, hogy időnként kifejezetten élvezem a zaját. — Tudja, mekkora hangerő támadja na­ponta a fülét? — Nem, de nem is érdekel. — Létezik olyan zaj, ami magát is zavarja? — Hogyne! Amikor a rádióban komolyze­nei műsor van. Halálra tudnak vele idegesíte­ni. Még szerencse, hogy az emberi hang egyelőre elviselhető számára (is). Egészen addig, amíg nem egymást akarjuk vele túl­kiabálni. MIKLÓSI PÉTER A harmadik évfolyam végén az NDK főváro­sában járt az osztály. Valamelyik este egy híres berlini mulatóba mentünk. Úgy fél tíz körül Czanik Karcsinak remeknek látszó ötle­te támadt. „Gyerekek — súgta halkan, kör­bepillantva, hogy a terem másik felében ülő osztályfőnökünk, Balia tanár úr meg ne ne­szelje elképzelését —, az éjfélkor kezdődő fömüsor előtt nézzünk szét egy kicsit a városban." Apránként kiszivárogtunk a teremből, az­tán nekivágtunk a város meghódításának. Barangoltunk a neonfényben úszó utcákon, ám amikor alaposan elfáradtunk, hirtelen rádöbbentünk: nem tudja senki a szórakozó­hely címét, nevét, s ráadásul szállodánk címére sem emlékszik a társaságból senki. Végül épp „Cú" mentette meg a helyzetet. Gyűrött papírfecnit kotort elő a nadrágzsebe mélyéről, a lokál fejléces vendégszámláját. Egy posztoló rendőr igazította útba ván­­szorgó csapatunkat. Közben Balia tanár úr az osztály többi diákjával már a keresésünkre indult. A bárral szomszédos utcában találko­zott össze a két csoport. Hű, azt a fejmosást, amit mi szeretett oktatónktól akkor, ott kaptunk, soha nem fogom elfelejteni... — Most a hóhért akasztják — jegyzi meg nevetve Czanik Károly rendőrfőhadnagy —, itt, az örszobán ugyanis legtöbbször én szok­tam kérdéseket feltenni, most viszont te faggatsz engem. — Soha nem kedveltem a gépeket, a motorokat, mindig is inkább a természet, az élővilág érdekelt. Hát mezőgazdasági szakis­kolába jelentkeztem. A tanulmányok befe­jeztével pár hónapig a Nyitrai (Nitra) Mező­­gazdasági Főiskola padjait koptattam, azon­ban nem fűlt a fogam a tanuláshoz, minél előbb kamatoztatni szerettem volna az isko­lában szerzett szakismereteimet. Hazamen­tem. Aztán bevonultam katonának. Két év múlva a szakbizonyítvánnyal a kezemben azonban hiába kopogtattam a szülőfalum­hoz, Ipolybélhez (Bielovce) közeli földmű­ves-szövetkezetek ajtaján, egyetlen gazda­ságban sem tudtak a képesítésemnek meg­felelő munkakört biztosítani. .. Végül a pár­kányi (Štúrovo) papírgyárban kötöttem ki, onnan meg a vasúthoz kerültem. És egy napon rendőrök keresték a nyurga fiút. — Lépjek a soraikba — javasolták —, kevés közöttük az érettségizett ember. Némi habozás után engedtem a kérö-hivó szónak. Rövidre vágattam váltig érő hajfürtjeimet. „Hát te hová készülsz, lánykérőbe mégy talán? — fogott vallatóra az indulás előtt édesanyám. Ha sikerül, rendőr leszek, á­rultam el szülémnek szívem szándékát." — A szlovák fővárosban számos vizsgán, alkalmassági próbán mentem keresztül, majd a gyakorlóidő leteltével posztoló köz­rendőr lettem Bratislava belvárosában. Eközben meg is nősült Károly. — Falumbéli lány lett a feleségem. Egy idő után beleuntam a rengeteg utazgatásba, minden szabad időmet a családommal sze­rettem volna tölteni. Az előléptetést (is) biz­tosító prágai továbbképző tanfolyamot sem vállaltam. Féltettem a boldogságunkat. Ha­zajöttem, kereken tíz éve Ipolyságon (Šahy) dolgozom és lakom. Nejemmel élére raktuk a garast, rövid időn belül berendeztük a lakást, sőt kocsit is vásároltunk, s ezután — elvál­tunk. — A feleségem betegesen féltékeny volt, nem tudta megérteni, hogy engem a nap bármelyik órájában szólíthat a kötelesség. Bizony, ha a szükség úgy kívánja, éjszaka is menni kell.. Tavaly váltunk el, s még no­vember kilencedikén újranösültem. Új arám anyakönyvvezető. — Első házasságomból két gyermekem van, fiúk. Károly 13 éves Csaba pedig 10 esztendős. A srácok naponta meglátogat­nak. — Szüleim földszeretete bennem is to­vább él: hobbikertemben a szőlő mellé gyü­mölcsfákat is ültettem. Konyhakerti növé­nyeket is nevelek, sőt a mintegy 8 árnyi föld végébe virágmagokat is veteményezek. Elkomorodik a fiatalember tekintete. — Megtréfált az élet. Húsz év után kezd­hetek mindent elölről. Persze, nem panasz­kodom, a sorsommal megbékéltem már. Czanik Károly 10 esztendeje párttag, s a városi nemzeti bizottság városvédő, rend­­fenntartó polgári szakcsoportjában is tiszt­séget vállalt. — Volt már egynéhány érdekes esetem, de életveszélyben még a munkám során nem forogtam. Haragosomról nem tudok, készakarva nem ártok senkinek. A napilapo­kat rendszeresen átböngészem, a könyvet is szeretem, arra viszont nem emlékszem, mi­kor tudtam egy esti tévéfilmet elejétől a végéig nyugodtan megnézni. Őrsünk 22 tele­pülésen igyekszik biztosítani a közrendet, s mintegy 25 ezer ember biztonságát szeret­nénk szavatolni. Az asztalon felberreg a telefon. Károly belehallgat a kagylóba, aztán máris a kabát­jáért, sapkájáért nyúl. — El kell búcsúznunk — mondja induló­félben —, valaki az egyik közeli községben megunta az életét... És kettesével szedve a lépcsőfokokat, elro­bog ZOLCZER LÁSZLÓ A szerző felvétele 13

Next

/
Thumbnails
Contents