A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-09-23 / 39. szám
nyolc óra, vagyis a szerelvény óránkénti sebessége alig haladja meg az 50 kilométert. Hát ennyit a gyorsvonat gyorsaságáról ... S ebben a helyzetben még örömteli tény, ha a szerelvény pontosan érkezik meg az állomásra, mert a késés nem ritka vendég a Csehszlovák Államvasutak házatáján. Régen elmúlt már az idő, amikor órát lehetett igazítani a menetrendhez. Ebben a helyzetben a vasút elsődleges érdeke, hogy a mainál több utast és árut szállíthasson, természetesen, a jelenleginél sokkal jobb forgalmi körülményeket biztosítva. Jó lenne, ha újból rangot jelentene vasutasnak lenni. Az erre vonatkozó stratégia egyértelmű: manapság már nem csupán a mennyiség, hanem a minőség is számit. A közlekedés minőségét pedig a gyorsaság, a pontosság és az utazás kulturált körülményeinek biztosítása adja meg. Mindennek érdekében először is a gyorsvonatokat szeretnék gyorsítani; s ebben az irányban tiszteletre méltó erőfeszítések folynak: sok helyütt új pályát építenek, biztosítóberendezéseket korszerűsítenek. A fejlesztésre fordítható koronák ily módon kétszeresen kamatoznak, mert a létszámmal is jobban tudnak gazdálkodni a vasútnál. Csak egyetlen példa: ha valahol fénysorompót szerelnek fel, háromnégy ember felszabadul, mert korszerű technika híján eddig ennyien őrizték a kereszteződés biztonságát. De az új technikához szemléletbeli változás is szükségesl Mert a közelmúltban nemegyszer előfordult, hogy hiába szerelték fel a fénysorompót, az a három-négy ember továbbra is a bakterházban ült... És akkor arról még nem is szóltam, hogy a hazai vasúthálózat jelentős hányadán ma még kézzel állítják át a váltókat és a jelzőket!. . . Ezen a ponton kínálkozik az alkalom, hogy fogalmat alkothassunk a relativitásról: a vasút az eddig felsorolt gondok ellenére évente több milliárd koronát fordít a fejlesztésre — ám ez a tetemes összeg csak arra elegendő, hogy a hazai vasút és a világszínvonal között ne szédítő iramban, hanem csupán szép lassan nőjön a távolság. Elmegy hát a vasút vonata? E dilemma kimenetele egyelőre kétesélyes, de hogy vasparipáink már most is jelentős késésben vannak, annyi bizonyos. Mint ahogy az is, hogy — némi iróniával — attól szebb lehet a vasút, de jobb nem, ha új egyenruhát kapnak a vasutasok. Ennél sokkal komolyabb, megfontoltabb és a modern technikára építő, céltudatosabb intézkedésekre van szükség. Már napjainkban sem mindegy, a jövőben pedig még kevésbé lesz az, hogy milyen síneken, merre gurul a vasúti kocsi, hiszen a személyszállítás biztosítása mellett a vonatforgalom legjövedelmezőbb üzletága a tranzitáruk biztosítása. De mert a személyvagonok piszkosak, a tehervonatok pedig szinte csak átcammognak az országon, aki teheti — utasként is, fuvaroztatóként is — szívesebben választ más útvonalat. Mindennek tudatában aligha tűnhet riporteri okvetetlenkedésnek, ha azt mondom: itt az ideje tudatosítani, hogy az őszinteség és a belső tartalékok feltárása az, ami újra szilárdan talp(fák)ra állíthatja a már-már behozhatatlan késésbe került hazai vasút helyzetét. MIKLÓSI PÉTER Fotó: Gyökeres György RÓLUNK, NÉLKÜLÜNK... Nem ritkaság, hogy a kis népek saját sorsuk intézésekor is háttérbe szorulnak, és egy-egy életbevágóan fontos kérdés megoldásakor is a döntő szó nem az övék, hanem másoké. Rendszerint a nagyhatalmaké. Hosszan sorolhatnám, hogy a történelemben hányszor döntöttek a kis népek sorsáról, a kis népek tudta nélkül, a kis népek akarata ellenére. Ám az, ami ötven éve Münchenben történt, a kirívó esetek között is szinte párját ritkítja. Münchenben, 1938. szeptember 29— 30-án úgy írták alá a Csehszlovákia sorsát meghatározó diktátumot, hogy az érintett felet, Csehszlovákiát a tárgyalásokra nem hívták meg, hanem csupán felszólították a hozott döntések aláírására . .. Münchenben tehát tulajdonképpen Csehszlovákia nélkül döntöttek Csehszlovákiáról. De forgassuk vissza az idő kerekét. Tekintsük át, legalább mérföldes léptekkel, hogy tulajdonképpen mi is történt ötven éve. Már röviddel az első világháborút lezáró békeszerződések aláírása után új világháború körvonalai bontakoztak ki. A tőkés világgazdaság válsága nemcsak az egyes országok belső gazdasági, társadalmi és politikai életét rázta meg, hanem kiélezte a nemzetközi kapcsolatok egyébként is kiegyensúlyozatlan rendszerének ellentmondásait. A nemzetközi politika területén egyre nagyobb hangerővel olyan erők léptek fel, amelyek az első világháború után kialakult erőviszonyokat az erő és a nyílt nemzetközi konfliktusok útján akarták a maguk javára módosítani. A követelőzés és a zsarolás hangját a hatalomra került fasizmus képviselte. Németország — Hitler vezetésével — hadat üzent a versailles-i békének, majd a nyílt és erőszakos revízió útjára lépett annak érdekében, hogy kielégítse világuralmi törekvését. A „bolsevizmus elleni harc" álarcában folytatta a „Keleti menetelés" évszázados német politikáját. Hasonló törekvések jellemezték a fasiszta Olaszországot. A fasiszta hatalmak kelet-európai uralmának megteremtése egyik fontos állomásának Ausztria bekebelezését tekintették. Az 1938 márciusában végrehajtott akció — Ausztria megszállása — után Csehszlovákia következett ... Hitler a nemzetiségi kérdés álarcába bújtatta a stratégiai pozíciókért folytatott harcot és a Csehszlovákiában élő szudétanémetek lakta területeket követelte. A Szovjetunió, az új forradalmi hatalom a világpolitika küzdőterén akkor még egyedül, ellenséges államok gyűrűjében állt, de a kis népek érdekében új védelmi összefogást hirdetett és sürgetett. A nyugati hatalmak azonban — mindenekelőtt Anglia és Franciaország — inkább az agresszorral póbált egyezkedni. Ötven éve, 1938 szeptember végén az angol kormány aktív közreműködésével és olasz közvetítéssel tartották meg a müncheni négyhatalmi kormányfők értekezletét, és hozták létre a müncheni diktátumot. A német, az olasz, az angol és a francia kormány által aláírt — valójában Hitler diktálta — „egyezmény" értelmében Csehszlovákia kénytelen volt átengedni Németországnak 3,5 millió lakossal 28, 708 négyzetkilométernyi szudétanémetek lakta területet. A müncheni döntés előtt Csehszlovákia Kommunista Pártja közvetlenül is felhívta a figyelmet a Csehszlovákia szempontjából tragikusnak mutatkozó fejleményekre. A diktátum aláírása után Klement Gottwald a kommunista párt és a csehszlovák hazafiak A német fasiszta hadsereg átlépi a csehszlovák határt álláspontját képviselve kijelentette: „Hadseregünk kiváló, népünk egységes. A világ sem hagyna magára. Meg kellene mutatni erőnket. Még nem késő. A müncheni követeléseknek nem kellene magunkat alávetni." Az intő szavak az illetékesek, az akkori kormány körében, süket fülekre talált. Beneš köztársasági elnök inkább a kapitulációt választotta. Ide kívánkozik még az a történelmi tény is, hogy Csehszlovákia Kommunista Pártja nemcsak figyelmeztetett a várható veszélyre, hanem a burzsoá Csehszlovák Köztársaságban az egyetlen párt volt, amely egyértelműen és elvszerűen elutasította a müncheni diktátumot. Csehszlovákia szövetségesei közül akkor a Szovjetunió képviselt hasonló álláspontot. Ma, öt évtized távlatából is úgy látjuk, hogy 1938 szeptemberében a nyugati imperialista nagyhatalmak és a hazai burzsoázia elárulta Csehszlovákiát. München a polgári Csehszlovák Köztársaság csődjét és a csehszlovák állam felszámolásának kezdetét jelentette. A burzsoázia képtelen volt Csehszlovákia nemzeteinek és nemzetiségeinek a problémáit megoldani, és képtelen volt a köztársaságot megvédeni. A burzsoázia — mint a történelemben oly sok esetben máskor — München idején sem tudta túllépni politikai osztálykorlátait. Az, hogy ötven éve egy népről az érintett nép érdekének a figyelembevétele nélkül döntöttek, szomorú tanulság volt akkor, és intő, szomorú tanulság ma. BALÁZS BÉLA Archívumi felvételek 13
