A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-09-16 / 38. szám
A POSTA TÖRTÉNETÉBŐL A posta története több ezer évre, egészen az ókorig nyúlik vissza. A hatalmas birodalmak (Asszíria, Babilónia, Kína, India, Egyiptom, Perzsia stb.) uralkodóinak hírvivők, gyalogfutárok álltak rendelkezésükre. Ezek a jól megtermett, kitartó, megbízható emberek képesek voltak akár egész napon át futni. Mindenki emlékszik még iskolai olvasmányaiból a híres maratoni futóra, aki miután meghozta a győzelem hírét, holtan esett össze. A veszedelmes helyekre biztonság kedvéért két hírvivőt is küldtek. A folyókon az úszni nem tudók felfújt marhabörök, tömlők segítségével keltek át. A gyalogfutárok életét ezer veszély fenyegette, sokan nem is értek el a céljukhoz. Ismerünk olyan esetet is, amikor az egyiptomi hírvivőt felfalták a krokodilok, egy másikat pedig vadállatok téptek szét. Éppen ezért jó utak és bizonyos távolságban felállított állomások építésével igyekeztek a biztonsagot és a gyorsaságot növelni. Indiában pl. külön hivatalnokok álltak az út- és közlekedesügy élén. Az állomásra érkező futár kezéből egy másik kipihent ember vette át a levelet, hogy a következő állomásig szaladjon. A távolságok megjelölésére minden tíz stádiumnyira (1 890 m) egy-egy oszlopot állítottak fel. A hírvivőket (az akkori postát) nagyon komolyan vették, hiszen birodalmak, tartományok sorsa függött tőlük. Egyiptomban a törvény elrendelte: a fáraónak korán kell felkelnie, hogy az érkezett leveleket időben elolvashassa! A görögöknél a földrajzi tagoltság, a városok civódása, a törzsek vándorlása miatt nerr, nagyon fejlődött ki a futár-szolgálat, pedig az írást már jóval előbb ismerték. Az évenként összejövő görög városok képviselői élőszóban cserélték ki gondolataikat és a fejlett hajózás is hozzájárult az üzenetek terjesztéséhez. Csekély szám ban azonban alkalmaztak hemerodromuszokat, amely magyarul napestig futót jelent. Ezek városi, vagy magánemberek szolgálatában álltak és rendkívül gyorsan tudtak futni. Többnek a neve is fennmaradt. így Phidippidészé. aki az Athén Lacedémon közötti 235 kilométeres távolságot két nap alatt tette dasz egy nap alatt 185 kilométert de a végén a fáradtságtól összerogyott és meghalt. E hírvivőknek a felszerelése könnyű íj, nyílvesszők, lándzsa és tűzkő volt. Nagy haladást jelentett a hírvivésben a ló alkalmazása. A perzsák voltak a kezdeményezők. Kitűnő utakat építettek például Szuza városától egészen az Égéi tengerig (2 500 km) vezetett a királyi üt. Ezen közlekedett, a katonaságon kívül, szabályos menetrend szerint a királyi posta. Kiirosz perzsa király mintegy két kilométernyi távolságban lovakat és lovasokat tartatott készenlétben, hogy a királyi parancsot lóhalálában vigyék a következő OZSVALD ÁRPÁD ez a rendszer. Később Nagy Károly a frankok királya tett még kísérletet az állami posta felállítására, de ez sem maradt hosszú életű. Keleten az arabok magas kultúráját a posta színvonalas szervezése is jellemzi. A tizedik század közepén már 930 postaállomásuk volt. A postaintézmény élén a bagdadi föpostamester állott. Abu Dafar Manur kalifa így jellemezte uralkodása hatalmát: „Az én trónom négy oszlopon, az én uralkodásom négy férfiú vállán nyugszik; ezek a következők; egy igazságos kádi (bíró), egy erélyes rendőrfőnök, egy becsületes pénzügyminiszter és egy hű postamester, aki mindenről értesít." A középkorban Európában a szerzetesrendek, a kolostorok, az egyetemek és a városok mellett működött az ún. hírvivőintézet. A városokban elsősorban a mészáros céhek tagjait (akik lótartással is foglalkoztak és nagy utakat jártak be) használták fel hír- és levélhordásra. Tőlük maradt ránk a kürt, amely a későbbi időkben, sőt mostanáig a posta jelképévé vált. A mészárosok kötelesek voltak érkezésüket és távozásukat kürttel jelezni. Az utak állapota ebben az időben nagyon siralmas volt. Fenntartásával keveset törődtek. Hozzájárult ehhez az ún. telekérintési jog, melynek értelmében minden olyan szekér, amely kerék- vagy tengelytörés alkalmával a földet érintette, hasonlóképpen mindazon tárgyak amelyek a földre pottyantak a kocsiról, az illető földbirtokos tulajdonába mentek át. Tehát a rossz út, kész nyereség volt a földbirtokos számára! A szekerek nehézkessége, lassúsága miatt, ebben az időben a posta inkább a lovasfutárokat helyezte előnybe. A szekéren való utazas elsősorban betegek, gyermekek, nők részére vált természetessé. A magasabbrangú férfiak ezt elpuhultságnak tartották. Zsigmond király például kíséretével együtt lóháton utazott a konstanci zsinatra. A 15. században Magyarországon Ko márom megyében Kocs községben találták fel a szekér kosarának szíjakra való fúggesztését es a községről az ilyen szekereket kocsiknak nevezték. A szekerek korszerűsítését, gyorsaságát, könnyűségét később a postaforgalomban és az utasszállításban is kihasználták. A postakocsikról, a rendszeres járatokról, a bélyegelőtti levelekről a következő részben számolunk be. állomásra, ahol az ottani felügyelő a levelet a másik lovasfutárnak adta át, a fáradt lovast és lovat pedig étellel-itallal látta el. Ily módon a posta roppant távolságokat tudott megtenni a fővárostól, vagy bármelyik tartományból két-három nap alatt Nem hiába mondogatták a görögök, hogy a perzsa király fővárosában az Égéi tengerből fogott friss halat eszik. Ehhez természetesen jól karbantartott utak kellettek. A perzsáknál a postaintézmény főnöke mindig magasrangú udvari hivatalnok volt. Dáriusz Kodomannusz, az utolsó perzsa király trónra lépte előtt szintén viselte ezt a tisztet. A rómaiaknál az utak elsősorban katonai célokra, a seregek gyors vonulásának elősegítésére épültek. És hogy milyen jó minőségű, időtálló utakat építettek, arról a megmaradt leletek alapján ma is meggyőződhetünk. De a hírvivők is használták az utakat. Ókét latinul tabellárii-nak nevezték, mert levél helyett viasszal bekent fa- vagy bronztáblácskákra írt üzenetet vittek. Ezért fizetségül cipópénzt kaptak. A római lovagok társulata nagyszámú táblahordót tartott, akiknek megengedték, hogy a hivatalos táblák mellett a magánemberek üzeneteit és kisebb csomagjait is (megfelelő díjazás mellett) Rómából vidékre vagy onnan vissza vihessék. Ezenkívül gyakran megbíztak kereskedőket, hajósokat, fuvarosokat, hogy a levelet a megfelelő helyre továbbítsák. Ezek azonban nem mindig látták el hibátlanul a rájuk bízott feladatot. Már Ciceró is panaszkodott egyik távol élő barátjának. hogy sok levele elveszett, néha a keltezettek előbb érkeztek meg, vagy az is megtörtént, hogy három-négy levelet kapott egyszerre. (Nincs új a nap alatt — hiszen erre ma is találunk elég példát!) Augustus az első római császár rendeletére (i. e. 44—i. u. 14) építették ki az egész római birodalom területén az állami postát, melynek feladata volt a küldemények és a személyek szállítása. Ez korabeli szekereken történt. Az útvonalak mellé állomásokat építettek, ezeknek egyik részé a mutatio (cserélni), a másik pedig a mansio (maradni) volt. Az első csoportba tartozó egy-két római mérföldre voltak egymástól és ezeken a helyeken csak fogatokat cserélhettek. A mansiók egykét napi járóföldre feküdtek egymástól és itt 30—40 pihent lovat tartottak. Az utast szállás és eleiem várta. Ez az „állami posta" azonban csak a császár és az udvari hivatalnokok számára volt fenntartva. Magánszemélyek nem használhatták. A fenntartás költségeit a köznép tartozott viselni. Ezért a vidék lakossága nem nagyon lelkesedett, ha közelükben új postavonalat nyitottak! A nyugat-római birodalom bukásával a posta is hanyatlott, a népvándorlás száza dós viharai, a birodalom területén keletkezett független rirályságok megbontották a rómaiak egységesen szervezett és központilag irányított postaintézményét. Legtovább a keleti gótoknal maradt fenn 23
