A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-09-16 / 38. szám
mmmmm átalakulhat gipsszé. Ez a folyamat térfogatnövekedéssel jár, ezért nagyobb nyomáson — vagyis 100—150 méternél mélyebb rétegekben.— rendszerint nem következik be. A gipsz elnevezés görög eredetű; az ásványt már az i. e. 300 táján élt Theophrasztosz is említi, de a modern kémiai analízis kialakulásáig aligha ismerhették fel a különböző gipszváltozatok közötti rokonságot. A szépen fejlett gipszkristályok általában táblásak, ritkábban oszloposak vagy prizmásak. Gyakoriak az ikerkristályok — a legismertebb típusuk a fecskefark. A természetben víztiszta, színtelen gipsz is előfordul, többnyire azonban fehér vagy sárgás színű. A kifejlett gipszkristályok rendszerint oldatokból válnak ki, esetleg a szulfidércek oxidációs övében alakulnak ki, a vaskos, hatalmas tömegben ím/«ar A természetben előforduló szulfátvegyületek közül a kalcium-szulfát (Ca- S04) a leggyakoribb. Ennek az anyagnak két ásványa is ismeretes; az anhidrit nem tartalmaz kristályvizet, keménysége 3—3,5, sűrűsége 2,8—3 g/cm3 és rombos rendszerben kristályosodik; a gipsz tulajdonképpen kalcium-szulfátdihidrát (CaS04.2 H20), egyhajlású (monoklin) rendszerben kristályosodik keménysége 1,5—2, sűrűsége 2,3—2,4 g/cm3. Hogy a két ásvány közül melyik jön létre, az nagy mértékben a keletkezés körülményeitől — elsősorban a hőmérséklettől — függ. A tengerparti lagúnák és öblök vizének bepárolgása során a kősó mellett kalcium-szulfát is kiválik. A hidegebb, 25 °C hőmérsékletet meg nem haladó vízből gipsz válik ki, az ennél melegebb vízből viszont anhidrit, amely azonban bizonyos körülmények között vizet vehet fel és 49211 megjelenő gipsz a kösótelepek kísérője. A gipszkristályoknak jellegzetes réteges szerkezete van. a két S0J“ -csoport által közrefogott Ca2+ ionok kettösréteget alkotnak, a vízmolekulák e rétegek közé épülnek be. Ezzel magyarázható a gipsz kitűnő hasadási képessége; a természetben gyakran hatalmas táblák formájában is megtalálható (máriaüveg) — ezekből régebben ablakok is készültek. A gipsz finomszemcsés változata a hófehér, viaszfényü, márványra emlékeztető aiabástrom, amelyből régebben szobrok és emléktárgyak készültek. A selymesfényü rostos gipszet szelenitnek nevezik, ebből nyakláncba fűzhető gömböcskék csiszolhatok („római gyöngy”). A Szahara különböző részein gyakran találhatók a sivatagi homokban szabadon heverő, jól fejlett gipszkristályok („sivatagi rózsa"). A gipsztárgyakkal óvatosan kell bánni, mert az ásvány igen puha, már körömmel is karcolható. A hasadási lapon a keménység csupán 1,5, a kristályok éle valamivel keményebb (2). A gipsz fontos ipari nyersanyag, a cementgyártás során nagy mennyiség fogy belőle. Ha a gipszet magasabb hőmérsékletre hevítjük, fokozatosan elveszíti kristályvizét és kalcium-szulfáthemihidráttá (CaS04.1/2 H20) alakult át. Ha ehhez az „égetett gipszhez” vizet öntünk az eltávolított kristályvíz gyorsan visszaépül a kristályrácsba és a gipsz „megköt". A gipsznek ezt a képességét a gyógyászatban, az építészetben (stukatúragipsz), a képzőművészetben (modellgipsz) hasznosítják. A szikes talajokat is szokás gipsszel javítani. A természetben található anhidrit- és gipsztelepeken gyakran érdekes vegyi folyamatok játszódnak le. Ha az anhidrit vagy a gipsz bitument, illetve más szerves anyagot tartalmaz, a kalciumszulfát kénje fokozatosan redukálódik (miközben a bitumen oxidálódik) és elemi kén keletkezik. Ennek a folyamatnak az eredményeként hatalmas kéntelepek alakulhatnak ki — így jöttek létre a texasi és a szicíliai kéntelepek is. A világ legjelentősebb gipszlelőhelyei a kösótelepek mellett találhatók; itt a gipsz, a kősó és az anhidrit gyakran váltakozó rétegekben fordul elő. Nagy mennyiségű aiabástrom található Olaszországban Volterra környékén. Csehszlovákiában számos helyen található kisebb-nagyobb mennyiségben gipsz — Pfíbramban pl. máriaüveget bányásznak —, ezért a felsorolást mellőzném. A felvételen látható átnövési ikerkristály Prága mellől származik. LACZA TIHAMÉR Fotó: Josef Hlaváček
