A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-09-16 / 38. szám
— Nem zavarok, kolléga? Bohuš néha olyan ötven év előtti stílust vett elő, hogy az ember szinte érezte a penész szagát minden mondatán. Ez a Bohuš szerette és tisztelte a régi értékeket, sokat közülük a magáénak vallott, s úgy igyekezett azonosulni velük, hogy — ha kissé anakronisztikusán is, de — használta őket. Ettől az egész figura egy megkésett, évtizedekkel ezelőtti világból ittmaradt kövület képét mutatta (sima, szinte lenyalt haj, kör alakú, régimódi szemüveg, századeleji modor-másolat). — Azt szeretném csak megkérdezni, mit szándékozol ma délután csinálni? Jó pofa ez a Bohuš, most kedved volna megpuszilni őt. Boéek már hónapok óta csettingetett a nyelvével, amikor eszébe jutott, eljön majd a nap, amikor vízre hozhatja és a szó szoros értelmében befürösztheti, megmozgathatja a tisztes társaságot; s ez a nap ma virradt fel. Felverte a tábort hajnalban, még pár perc, és hadrendbe állít minden élőt, aztán irány a kikerülhetetlen: a folyó. Szinte előre látja, előre élvezi, ahogy nyakig a vízben ott tébláboltok majd a felborult kajakok között, próbáljátok elkapdosni a vizsodorta csónakokat; azt hitted, nincs ember a táborban, aki ne tudná, mi vár ma rá. És akkor idejön ez a pácolt úriember-utánzat és csendes, modoros hangján, a világ legtermészetesebb dolgaként megkérdezi tőled, mit méltóztatsz ezen a napon csinálni. — Most viccelsz. Bohuš? — Nem értelek, miért viccelnék? — Tudod, hogy Boček hónapok óta feni ránk a fogát... Erre idejössz és az idegeimet téped a kérdéseiddel. — Én komolyan kérdeztem. Sőt, beszéltem Bočekkal. Azt mondta, öt embert elenged. — Ez nem igaz, ilyen nincs ... Vénül ez a Boček, hullanak a fogai vagy mifene . .. Megyek, persze hogy megyek ... Hová? Bohuš hangja komoly, tudálékos. — Tudod, beszéltem már neked erről a városról. Szép történelmi magja van. Na most, filmet forgatnak itt. Én tegnap egész nap ott voltam, keresnek még néhány statisztát, gondoltam, ha beszállnátok ... — Nagy vagy, Bohuš, persze, hogy szállók... — Akkor félóra múlva a kijáratnál, rendben? A városháza erős napsütésben izzik. Előtte a tér, a mellékutcák lezárva, a kamera az emeleten, az épület előtt 18. századi tömeg, a feljáratnál 4—5 szolga: ti. — Segíts, a fenébe ... — Tibor nyög, egy ládát cipel. — Mi a fenének kellett ezt ennyire telerakni ? — Nyugi, most te vagy a sztár. Premier plánban vesz a kamera. A rendező a te duzzadó nyakereiddel akarja lehengerelni a közönséget... — Inkább kajakoztam volna ..". — Bočekkal? — Igazad van ... Azért megfoghatnád jobban is... Szünet, a művészek ebédelni mennek. A városháza folyosója hűvösében üldögéltek, elunjátok magatokat, hülyültök, három testőrre játszotok. Jócskán kimelegszetek, amikor odajön Bohuš: — Gyertek, mutatok valami érdekeset. Izgatottsága szokatlan, engedelmesen ballagtok utána, a pincébe vezet. Széles, megkopott, kanyargó kőlépcsők, egyre hidegebb van, sötétebb. Bohuš. úgy látszik, ismeri a járást, a villanykapcsolók helyét is jól megjegyezte, mindenütt felgyújtja előttetek a fényeket. A pince enyhén dohszagú, amúgy tiszta. Bohuš az egyik nagyméretű helyiségbe vezet. — Itt van. nézzétek — mondja, tőle szokatlan izgalommal. A pincében egymás után. katonás rendben, mindenféle csomagok hevernek. Zsákanyaggal, sátorlappal letakart nagydarab tárgyak, némelyikükön félujjnyi por. — Ezt nézd! — Bohuš szinte misztikusan odalép az elsőhöz, lehúzza róla a védölapot. — Monarchia — mondja Jirka. — Kétfejű sas. valamilyen családi címer. Múlt századi maradványok. Kopottak, szépek — de mi ebben az érdekes? — És ez? — Bohuš tőle szokatlan gyorsasággal a következőhöz lép, a lerántott lepelről jókora porfelhő száll fel. — Régebbi — állapítja meg Jirka. — A címer egy másik családé. Ezek, úgy látszik, elszegényedtek. — És ez? — Bohuš egy megszállott fanatizmusával ugrik a következő halomhoz. — No, első köztársaság, megint más családi címer. Szép. — Most ide gyertek — hív Bohuš. —'Protektorátus — mondják a csehek, kicsit megborzongva. — És ez a Hácha-mellszobor? — Várj, ez még nem minden. — A negyedikhez lép. — Ötvenes évek — mondják többen, jókedvűen. A halomban kalapácsot markoló munkás, hajladozó, sariós asszony, mozdonykerék-fogaskerék imitáció, tipikus ötvenes évekbeli relikviák. — Érdekes, kőtár. — És ez? Még későbbi lehet. Bronz. Tucatszobor. — Csak ennyi jut eszetekbe? Semmi más? — Bohuš hitetlenkedik. — Mi más? Valaki itt szép rendben mindent elrakott. Pedáns ember lehetett, múzeumot csinálhatnának belőle. — Ez az — csap le Bohuš. — Nem múzeum. Nincs olyan érzésetek, hogy valaki itt úgy rendezett el mindent, hogy mindegyik relikvia bármikor elővehető és használható legyen? Pici szünet. — Sokat olvastál az éjjel — mondja Jirka. — Vagy a nap heve volt túl erős — toldja meg Tibor kuncogva. — Van még valami? Menjünk. Boček, úgy látszik, nem adja föl könnyen. Délutánra a társaság lompos, fáradt. Ő mégis összehívja a fiúkat. — Van itt öt úriember — mondja —, akik ma kimaradtak a szórakozásból. Hogy ne menjenek szomorúan aludni, gondoltam, rendezzünk úszóversenyt a tiszteletükre. Ki bírja többször átúszni a folyót. A bajnok tőlem kap jutalmat. Lehet nevezni... Ja. és el ne felejtsem, az öt művész számára a részvétel kőtelező. Boček diadalittasan néz körül, Caesar léphetett ilyen arccal Egyiptom földjére. Az ötletért kivételesen az udvartartása sem lelkesedik. Fáradtak. Nem nagy örömmel néztek ti sem egymásra. Vacsora előtt, estéli szieszta előtt folyót úszni? Ráadásul versenyben ... Megőrült ez a Boček? Ő maga megy elsőnek, ötször ússza át, mire kiér a túlsó partra, liheg, leül, csónakkal mennek érte. Többen is a vízbe vetik magukat, háromnál többször egyikük sem bírja megtenni a távot. Boček próbál közömbös arcot erőltetni magára, nem sikerül: az arca ragyog. Húszéves elpuhult fiókáim, hát mi van, negyvenhárom évesen ott hagylak titeket, ahol akarlak? Valami ilyesmire gondolhat. Azt már csak a beavatottak tudják, hogy annak idején országos ifi bajnok volt úszásban. Öten utoljára maradtok. Bohuš fázósan lép a vízbe, úszik vagy tíz métert, visszafordul. — Nem nekem való ez — köpködi a vizet. Tibor következik. Profimód áll meg a víz szélén, benedvesíti a karját, törzsét, vizet loccsant az arcába. Azután a hullámok közé veti magát. Jó úszó, az ötödik forduló után Boček is föláll, a vízhez jön. Van, aki biztatja Tibort, az udvartartás hallgat. Tibor kikecmereg a vízből, ahhoz képest, hogy a hatodik táv után van, a lélegzete nem különösebben zihál. Boček nem mulaszt el egy megjegyzést: — Látom, a fiatalúr ma formában van. — Tizennégy éves voltam, amikor először úsztam át a Dunát. Nem egy ilyen kacsaúsztatót ... — Egy üveg pezsgő, és még kétszer átúszom a folyót — néz a szemébe Tibor. — Játssz az öreganyáddal... — Mondom egy üveg pezsgő. A tanársegéd úr fogja szervírozni a tábortűznél. — Befejeztük — néz körül Boček. — Ö nyert. A jutalmat holnap adom át. — Háromszor... — szól utána Tibor. — Háromszor úszom át... Boček már messze jár, a tábortűznél különösen vidám a hangulat. Másnap a tábor szokatlan csöndre ébred CSÁKY PÁL ADY ENDRE UTOLSÓ FÉNYKÉPE Fáj az istent mocsokban látni, a kozmosz-szívűt a művén merengni. így nem pusztulhat el akárki, kalapján hervadó virággal. Sárkány-üvöltés és madárdal, kén-erdő, jég-kürt, lét-alkonyi zsoltár: Csak ennyi volnál, ennyi? Vén saskeselyű gubbaszt a szirten, a tolla rongyos, a csőre csorba. Nagy repülések, uramisten! Már összebékül a halállal, zúzott ágyékkal, vénült szájjal. Az ércköves űr földre nyomja, ott liheg leomolva. Zord isten-rózsa a semmi kertjében. Vad, kopár szeme, mint égitestek. A dac lefonnyadt, s csak a szégyen szögletei vak szikla-arcán. Büszke magyar, virág a fajtán, fény harsonása, tán utolsó: én most temetlek. A CSÖND VIRÁGA A csönd elvirágzik levelet hajt a bánat nagy erekkel Ne sikolts ne sikolts ne törj meg engem a szemeddel Ne feszíts föl a jajgatásra eleven síró kötelekkel Száradok húsomban szerveimben belep a halál Döngő kék legyekkel Mint a polip karjai idegeim a nyálas űrbe kinyúlnak Csillag-halacskákra tekerődnek forró vérüktől ittaséinak Nyálkás zöld szem vagyok tengelyen forgó szenvedéseim kigyúlnak Emelj ki mélyeimből üveges-közönyömtől ragadozó-álcámtól szabadúljak Egy szarvast hallottam énekelni vándoroljunk arra a tájra Ott csöndből vannak a levelek a némaság fái felszöknek sudárra Ott piros madarak virágzanak ődöng a szelídség őz-sutája Kihajt szívedből a szívem holdfényben nyit a csönd virága / 15
