A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-09-16 / 38. szám
TUDOMÁNY' TECHNIKA rendelkező országokban ezt a kérdést olyan sikeresen megoldották, hogy még a külföldi alvállalkozókkal együttműködő szupervállalatok is csupán néhány napra elegendő raktárkészlettel rendelkeznek, a folyamatos és jól megszervezett szállítás miatt viszont fel sem merült a termeléskiesés kérdése. A HOLNAP/UTÁIM/ GYÁRAI Az utóbbi években talán nem múlt el nap anélkül, hogy az újságok, folyóiratok oldalain, a rádió és a televízió adásában nem ejtettek volna szót a tudományos-műszaki forradalomról, arról a folyamatról, amelyben a tudomány eredményei késedelem nélkül ipari-gyakorlati felhasználásra kerülnek. A középtávú — ezredfordulóig felállított — gazdasági tervek egyik sarkpontja a gyártási potenciál legalább kétszeresére növelése, az egyes országok fejlettségi szintjének megfelelő kisebb-nagyobb eltérésekkel. Az olvasóban ilyenkor felvetődik a kérdés, hogy menynyire reális az ilyen merész cél elérésének a lehetősége, illetve, hogy nem a munkaidő esetleges növelése vagy a munkaintenzitás fokozása árán lehet-e csak ezeket a terveket realizálni? Mert az mindenki számára világos, hogy a munkahelyek döntő többségén nem a munkaerkölccsel van baj, hiszen a dolgozók nem jószántukból állnak, hanem az alkatrész- és nyersanyagszállítás akadozásának következtében kénytelenek órákig-napokig ölhetett kézzel várakozni. A szállítási fegyelem minden fejlett ország iparának kulcskérdése, hiszen a raktározási költségek jelentős mértékben befolyásolják a késztermék árát. A legmodernebb ipari háttérrel A versenyképesség növelésének másik fontos eszköze a legmodernebb technikai megoldások alkalmazása és természetesen a már felszerelt gépek maximális kihasználása — ha ezt a gyártási technológia lehetővé teszi, akár három műszakban, napi huszonnégy órán keresztül. Tekintve, hogy a műszaki-tudományos forradalom lefolyása — a tudomány és a technológia egységességének és oszthatatlanságának következtében — minden országban hasonló, csupán annak társadalmi következményei mások a tulajdonforma eltéréseinek megfelelően, érdemes közelebbről megvizsgálni a legfejlettebb ipari háttérrel rendelkező országok gyártástechnológiájában lejátszódó változásokat, amelyek a szakemberek szerint legalább olyan forradalmi változásokat hoznak, mint amelyek a gépipar múlt századi elterjedését jellemezték. Ennek a folyamatnak az eredményeképpen a termelékenység a többszörösére emelkedik, egyes előrejelzések szerint egy generáció elteltével egy dolgozó tízszer annyi értéket fog megtermelni, mint manapság, miközben munkaideje nemhogy növekedni fog, de annak csökkenésével lehet számolni. A múlt századi ipari forradalom a felismer hetetlenségig megváltoztatta az emberiség életét: a gőzgép feltalálása után kialakuló modem gépipar hatására gombamódra nőttek ki a földből a milliós nagyvárosok, megszületett a modem tömegközlekedés, a lakosság döntö többsége — amely addig a mezőgazdasággal foglalkozott — az iparban helyezkedett el. Ezek a mélyreható gazdasági változások társadalmi és politikai változásokat hoztak magukkal, amelyek eredményeképpen alakultak ki a jelenlegi modern kapitalista és szocialista államok. Bár a villamos energia feltalálása a múlt század nagy eredményei közé tartozott, hiszen egyrészt a világítás kérdését a lehető legpraktikusabb módon megoldotta, másrészt nagy gépek meghajtását is lehetővé tette, viszont a gőzgépekhez képest a kezdeti időszakban nem tudott különösebb eredményeket felmutatni, emiatt kezdetben nem is terjedt el rohamosan. Viszont századunk ipari fejlődése egyértelműen a villamos motor jegyében zajlott: rövid egy két évtized alatt a termelésben felváltotta a gőzgépeket. A villamosság gyakoriati felhasználása terén forradalmi változásra századunk negyvenes éveiben került sor, — az elektronikus számítógépek feltalálásával — ekkor vált először lehetővé, hogy a gépek ne csak az ember erejét növeljék meg, de bizonyos intellektuális-szellemi tevékenységet is elvégezzenek. Kezdetben csupán a tudományos számítások elvégzését gyorsította meg a számítógép, de hamarosan a tervezőintézetekbe és a termelésirányításba is bevonult. A hatvanas évek folyamán pedig megszületett a számitógépvezériésű munkagép, ezt követően pedig a robot. Mig a hagyományos számjegyvezériésű gépek csak egy meghatározott alkatrész elkészítésére alkalmasak, addig a robot — egyszerű programcserével vagy átprogramozással — gyakorlatilag egyik pillanatról a másikra átállítható más tevékenység végzésére. Ez vezetett a ma már sokat emlegetett rugalmas gyártási rendszerek kialakulásához, amelyek egész gépsorokból állnak és átprogramozással gyors termékváltásra képesek. A mai legmodernebb gyárak két alappillérét is a számítógép és a rugalmas gyártósorok adják. A számítógép egyre nagyobb szerepet játszik a kutatás, fejlesztés és a gyártás minden területén, sőt azt is lehetővé teszi, hogy az egyes tevékenységek közötti határ elmosódjék. A tudományos-műszaki forradalom folyamatát a résztevékenységek összeolvadásával, integrációjával szokták jellemezni. A fejlődés jelenlegi szakaszában a gyártmányfejlesztés és a termelés integrációjának vagyunk tanúi, előrejelzések szerint a fejlett ipari országok üzemeinek egynegyedében már a kilencvenes évek elején a két tevékenység teljesen elválaszthatatlan lesz egymástól. A folyamat eredményeképpen jön létre a számitógépvezériésű gyár, amit jelenleg az angol CÍM (Computer Integrated Manufacturing) rövidítéssel jelölnek. Az átmenetnek természetesen folyamatosnak kell lennie, szervesen épül rá a jelenleg is működő rendszerekre. Napjainkban is egyre szélesebb körben alkalmazzák a számítógépes tervezést (CAD — Computer Aided Design). Ennek legfőbb előnye, hogy a megadott program alapján a számítógép gyorsan kirajzolja a képernyőn a tervezett alkatrészt, funkcionális egységet stb., amelyen különféle mechanikai, villamos és egyéb vizsgálatok is elvégezhetők. Mivel így megtakarítjuk a rajzolási időt, sőt a képernyőn megjelenő alkatrész bizonyos mértékig a prototípust is helyettesíti, ez rendkívüli mértékben felgyorsítja a tervezési munkát. Műszaki rajzra a továbbiakban sincs szükség, mivel a számitógépvezériésű gyártósor közvetlenül a tervező számítógép programja által gyártja le a terméket. OZOGÁNY ERNŐ Befejezés a következő számban HÓDOK A DUNÁN Az ábelfalvai (Ábelová) illetőségű neves hazánkfia, Petényi Salamon János zoológus, Temesváron egybesereglett természetvizsgálók nagygyűlésén 1843-ban így aggódott a kiveszőiéiben lévő hódok ügyében: „Óhajtható volna, ha hazánk természet vizsgálói kinyomoznák, valljon egyébb magyarhoni folyamoknál is nem lakozik e hód? Mellynek természete s tartózkodása helyei annyival szorgalmasb vizsgálatra veendők, mivel félhető, hogy kevés év múlva hazánkból is tellyesen kipusztúl." A hódok érdekében tett jóhiszemű javaslat akkoriban bizony már későinek bizonyult. Az utolsó hódok előfordulási adatai a Duna Pozsony — Esztergom szakaszáról származnak. Csallóközben az utolsó hódot Ghernel István szerint 1858-ban ejtették el. Az utolsó dunai hód elejtéséről Wachsmann adott autentikus hírt az Állattani Közleményekben (4, p. 235—236). Ö volt az, aki Ács község határában 1854 februárjában ejtette el az utolsó példányt a Dunába csörgedező Concó patakon. Az utolsó ausztriai hód Fischamend térségében került teritékre, 1863-ban. Megemlítendő még, hogy Ortvay Tivadar, a neves pozsonyi természetbúvár a 19. század kilencvenes éveiben még látott a Csallóközben hódok által jellegzetesen megrágott fákat. A dunai hód végső kipusztulása rendkívül gyorsan zajlott le. Az emberi zsákmányszerzés a túlvadászás, az értékes gerezna és hódpézsma birtoklása a hódok teljes kipusztításához vezetett. Mondhatnók, hogy a dunai hódoknak csaknem hírmondójuk sem maradt. Még a múzeumoknak is csak néhány példányt sikerült megmenteni a gyűjtemények számára. Tudomásom szerint csak egy-egy kitömött példányt őriznek a bécsi és pozsonyi természettudományi múzeumok raktárában. A budapesti Állattárban bizony csak a Sükösd környéki szubfosszilis csontanyag bizonyítja a hódok néhai előfordulását. Tárgyi bizonyíték híján számos helynév igazolja azt, hogy a hód őshonos tagja volt hazánk állatvilágának. Említésre méltó a csallóközi Hódos (Vydrany), az árvái és liptói Bobrov, Bobrovček, Bobrovec, Bobrovčík községek hóddal kapcsolatos elnevezése. A hód egykor egész Európában élt. Folyamatos pusztítása már a XVII. században (vagy talán már korábban is) elkezdődött. Idejében eszközölt védelem csak a Rhone deltavidékén Franciaországban, az NDK-ban az Elbán, Dél-Norvégiában és a Szovjetunióban a Dnyeper felső szakaszán érvényesült. Az elszigetelt hódpopulációk, sőt a közben megszervezett telepítések (reíntrodukció) eredményeképpen napjainkig már több helyen (pl. az NDK-ban, Lengyelországban, Szovjetunióban) állandó hódpopulációkról lehet beszélni. A dunai hódok visszatelepítését először az NSZK-ban, több mint száz „hódmentes" év után 1970—75-ben kezdeményezték a Duna felső szakaszán (Neusadt an der Donau) és az Inn torkolatvidékén. Az osztrákok Bécs alatt 1976 óta kísérleteznek hódok visszatelepítésével, igen jó eredménnyel. A főleg svéd származású hódok szaporodni kezdtek és a mai napig elérték a csaknem hatvan fős állományt. Vándorló kedvű állat a hód. Az Ausztriában reaklimatizált példányok egy része csakhamar útra kelt, hogy más alkalmas helyen telepedjen le. így adódott, hogy a csehszlovák Duna szakaszon, ugyancsak száz év után a hódok újra mutatkozni kezdtek. Az előfordulások sorrendje a következő: Elsőnek Somogyi József bratislavai főiskolás figyelt fel a hód jellegzetes rágására 1984 februárjában a dunai ligeterdőkben Ligetfalu (Petržalka) és Oroszvár (Rusovce) térségében. Később Baka határában Csóka István erdész a dunai „Kalapszigeten" figyelte meg a hódok (két példány) „munkáját". Ezek a hódok 1986 szeptemberétől a mai napig ott tartózkodnak. Hódelöfordulást jeleztek a Duna szigetközi oldaláról is. Itt 1987 őszén 16
