A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-09-16 / 38. szám
— Na, mi lesz, megmozdulunk egyáltalán? Boček tanársegéd ur szavai harmadszor pásztázzák körül a tábort, mire valamiféle készülődés jelei egyáltalán érzékelhetővé válnak. A tanársegéd úr számára persze ez ziccer, nem mulasztja el hasonló helyzetekben szokásos megjegyzését: — Ilyen lusta társasággal még nem volt dolgom! A sátortábor lustán, kényelmesen nyújtózik a folyó magasabb partján, széle a domboldalnak támaszkodik. A társaság fáradt a tegnapi hosszú vonatozástól, nem nagyon fülik a foga az első napi, kötelezőnek mondott foglalkozáshoz, a vízikiképzés megkezdéséhez. Még szerencse, hogy vannak sportolók is az évfolyamban, akik készséggel hajlandók kiszolgálni Boček úr vérmes hajlamait, akik korán felkeltek (s este persze korán lefeküdtek, nem részesülve a tábortűz melletti bolondozás, enyhe ivászat és közös éneklés örömeiben), már hajnalban mezítláb rohangásztak mesterük után a hideg, harmatos fűben, katonásan ugrabugráltak, miegyebet végeztek, utána felrakták a csónakokat a jókora utánfutóra, elkészítve így a tábor tárgyi felét Boček úr elképzeléseinek sikeres megvalósítására: autóval felutazni vagy harminc kilométert, azután csónakokkal szépen visszahajózni lefelé a táborhoz. A dolog így viszonylag egyszerűnek látszott — persze elsősorban az olyanok számára, akik először voltak itt, s még nem ültek csónakban. A tapasztaltabbak tudták, hogy Boček úr kedvenc vízi útvonalán néhány kedves örvény, enyhe vízesés vár rájuk, ahol szinte biztos közvetlen találkozásuk a médiummal, minden élet ősbölcsőjével: az anyavizzel. A környék csodálatos; enyhe domboldal az egyik oldalon, ritkás erdő, komolyabb hegyhát a másikon, tetején omladozó várrom, középen az enyhén kanyargó folyó, alig egy kilométerre a város: zöld, fény, szépség mindenütt. Az első napi táborverési megpróbáltatások után bénult ily korán reggel a tábor. Érdekes, Boček úr első szavára Bohuš, a szemüveges Klatovy-í fiú volt az első, aki megjelent az egyik sátomyílásban. Persze, ö is álmosan nézett körül, a száját kissé lebiggyesztve figyelte a Boček-társaság nem éppen szivet melengető bemutatójának utolsó perceit, azután szokott kézmozdulatával visszanyúlt a sátorlap mögé, kicsit kotorászott, egy könyvet halászott elő, átvonult a sátor naposabb oldalára, lótuszülésbe ereszkedett és mint mindig, olvasni kezdett, Bohuš rengeteget olvasott, az ember általában könyvvel a kezében láthatta őt, az évfolyamban bevett szokás volt, ha valakinek problémái adódtak, hozzá fordult, viták elismert döntőbírója volt; értett mindent a világon, talán csak azt nem, ilyen könyvmoly létére. miért vegyészetre, miért nem bölcsészetre iratkozott. Bohuš persze maga csak mosolygott az ilyen kérdéseken, jó mély hümmögéssel, ha válaszolt csak. ám egyszer — komolyabb poharazgatás után történt — valami olyasmit is talált mondani jókedvében, hogy ki tudja, lehet, Csehföldön ő lesz az utolsó „omo universale". Boček tanár úr és udvartartása tehát, hogy látta, hanggal harmadszorra sem ér el érdemlegesebb sikereket, tettlegességhez folyamodott : először csak néhány sátor tartózsinórját oldották meg, az átmeneti sikerektől vérszemet kapva aztán néhány hálózsák kicipeléséhez fogtak a legkeményebben ellenálló sátrakból, s a hálózsákok tartalmát nagy visongatások közepette az erdöszélen még mindig nedves fűbe fordították. Mondanom sem kell, az ilyen szerencsére érdemesített hálózsákoknak általában nőnemű tartalmuk volt, amely tény, úgy látszik, Boček úrnak és segítőinek külön élvezetet okozott. Lassan elökecmeregtek a sátorból, Tibor, a nyurga csallóközi fiú már messziről integet: — Mi van, álomszuszék, nem bírunk új létre ébredni? Nekem mindig azt mondta az apám, aki legény éjjel, legyen legény nappal is. — Menj a fenébe a tanítómeséiddel... — Te, az apámat nehogy ... — Szállj le rólam. Megveszett ez a Boček is, hogy így hajnalban ... — Hajnalban? Tudod, te, hány óra van egyáltalán? — Nem. De irtó korán lehet. — Hét. Öregem, hét. Hasadra süt a nap. — No jó, a politikai félórát majd máskor... — Persze, akinek reggelbe nyúlt az éjszaka ... — Aha, szóval ez a baj? Édes Tibikém, nem én tehetek róla, hogy sikerem van Máriánál. Tudom, neked is tetszik. — Na jó, hagyjuk ezt, másról akarok beszélni veled. Még tegnap szerettem volna, de nem akartalak zavarni, olyan meghatóan turbékoltatok. — Látom tényleg nem bírod lenyelni... — A világért sem cukkollak tovább. Azt akarom megkérdezni, mit csinálsz a hétvégén. — Viccelsz? Két hétig tart ez a csodatúra. nem? — De. Csakhogy tegnap beszéltem Elemérrel. Nincs kedved szombat-vasárnapra felrándulni Prágába ? Feri, Jocó is jönne ... Összejövetelt szervez az AED, minket is hívnak ... — Lehet róla szó ... Két hét egyfolytában itt úgyis az idegeimre menne. — Hozd Máriát is, hogy ne legyünk szomorúak ... Nemhogy most már elzárod előlünk. A biztonság kedvéért azért majd én is beszélek vele. — Menj a fenébe ... — Jó, jó ... Akkor megegyeztünk, számítunk rátok. Bočekkal majd beszélek. — Ki volt itt? — A sátorlap alól álmosan néz ki Mária. Hogy egyértelműbben fogalmazzak: harmadik Mária. Mi több: Harmadik Mária. (Egyébként Máriában eddig a legszebb.) — Tibor. Mondja, a hétvégén felmehetnénk Prágába. Az AED szervez valamit. .. — Jó! — Mária egész felvillanyozódott. — Épp mondani akartam neked, hogy a hétvégére valamit ki kellene találnunk. — Akkor megyünk, rendben? — Hát persze. — Mária már ki is röppent a sátorból és eltűnt a mosdók irányában. — Nem zavarok? Bohuš sündörgött arrafelé. Amióta egyszer, egy vitává fajult összejövetelen az egyik történelmi állítását helyeselted és magyar forrásokból dokumentáltad, kimondottan szimpatizált veled. Azóta fel -feljött néha, elbeszélgettetek. Legtöbbször történelemről, filozófiáról; érdekes, sajátságos nézetei vannak Bohušnak. Valamiféle partnert vélt talán meglátni benned, holott te mindjárt az első komolyabb beszélgetések után értésére adtad, más az érdeklődési köröd, mint neki. Olvasottnak azonban eléggé olvasott voltál te is, ráadásul információidat általában magyar forrásokból szerezted és ez Bohuš számára izgalmas és hasznos volt; előszeretettel vetette össze adatait a tiéiddel, sőt egyszer, nagy felbuzdulásában azt is kijelentette, megtanul magyarul. KORAESTI ÉNEK Szeretek én így, munka után, amikor elnehezül a kar és komor háborgásaiban e/csitúl a lélek, könyökleni még sokáig szófián, a füst kis lobogói mellett, lassan elmerengni, mikor a fák már feketé/lnek. Amikor a szelíd, koraesti fényben a nehéz, rézből vert levelek lélekzetét hallom, s köztük, mint szív kigyúl, s verdes az első piros csillag, s az úton lágy döccenéssel rengeti feszes tőgyét a csorda, amikor lealkonyúl. Ha arcomra pöccen egy-egy estéli bogár, múlatok rajta, fölemelem, s útjára küldöm a búgó kicsi vándort, az esti homálynak, s figyelem, ahogy röpül, mint pici lámpás, s nekiszáll a nagy éji sötétnek, szerelmes párját keresni. A közelmúltban ünnepelte 60. születésnapját Juhász Ferenc, a kortárs magyar líra kiemelkedő képviselője. Versei közlésével köszöntjük öt. Keresni téged, így indúltam, egyszer mégis megtalállak! Nem rejthet el a sötét két egy-fényű bolygót, testvér-vonzású testet a kéken lehulló esti árnyak. Virrasztani így, még munka után, szeretek merengni, hallani, hogy kezedről az este lágy zajai szállnak, a férfi-felelősség súlyát mérni bennem, s figyelni lassan szárnya csattogását, részeg rikoltását a ködben elhúzó vadmadárnak. 14
