A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-09-16 / 38. szám
még Tóthnétól —, keveset keresek, de legalább nem kell ingáznom reggel és délután, este meg idehaza, a családommal lehetek... Dél van, tizenkét óra, az épület túloldalán épp nyit a kocsma. — Kereken két éven át zárva volt az ivó — árulja el Hugyec Lászlóné 25 esztendős fiatalasszony, miközben fehér fityulát tűz a hajába —, s csupán két napja nyílhatott meg ismét. Az áru elég kevés, de remélem, hamarosan javul a helyzet. Kint vakít a nap. Előttem fiatal házaspár szaporázza a lépteit. Az ifiasszonyt felismerem, az imént az élelmiszerboltban már találkoztunk. A bal hóna alatt két, elég laposra sikeredett kenyeret szorongat, jobb kezével meg pöttöm gyermekét szorítja magához. — Mind a ketten Sirakon születtünk — áll meg néhány szóra László Tiborné —, nem is vágyunk el hazulról, sőt, azt szeretnénk, hogy a fiatalok ugyancsak itthon maradjanak. Ehhez viszont megfelelő szórakozási lehetőségeket illenék biztosítani a számukra. Most gyermekgondozási segélyen vagyok, egyébként Kürtösön dolgozom, naponta ingázom, még szerencse, hogy jó a buszközlekedés. Hamarosan nagy fába vágjuk a fejszénket, új családi fészket szeretnénk építeni. Továbbindulok. A sorvégi portán, az apró gazdasági épület árnyékában Szlúzsik Istvánnét találom. Az özvegyasszony zöldbabot szeletel egy zománcozott kis tálba. Kutyája, amint meglát, elinal. — Gyáva jószág — néz utána a kedves szavú asszony —, de nagyon a szívemhez nőtt, mert hűséges nagyon. Csendben telnek a napjaim. A gyerekek meg az unokák gyakorta meglátogatnak. Ilyenkor a szivem felvidul. A legközelebbi pallóhídon az utca túloldalára tornászom magam. Az erdő felől zajos gyerekcsapat húz el mellettem. — Ma versenyre keltünk a hódokkal — kiáltja elmentében egyikük, a negyedikes Pixiades Péter —, a falu fölött gátat építettünk a patakra. A felduzzasztott vízben jókat lehet lubickolni. Sőt, még talán pecázni is! Odébb játszótér épül, s őszre talán, még egy kis focipálya is kerül a végébe. Hü — csillan fel a szeme —, az lenne a csodálatos! A nővérem egyébként múltkutatással is foglalkozik. 7. A patak partján vadvirágok pompáznak 2. — A gyerekek meg az unokák is gyakorta meglátogatnak — büszkélkedik Szlúzsik Istvánná 3. Az élelmiszerbolt árupolcai foghíjasak 4. — Kevés a fiatalok számára a szórakozási lehetőség — állítja László Tiborné különbség. Ugyanakkor a hivatal felelősségét sem tagadhatja senki, ha éppenséggel következetlenségeivel ad módot az ilyen-olyan bűnbe esésre. Mindez nem azt jelenti, hogy a hivatal lángpallossal védje bástyáit. Már csak azért sem, hiszen számtalan példát említhetnék a bürokratikus eljárások túlzott elburjánzására, a hivatali tűlkapásokra, ami olykor azt a látszatot kelti, mintha az állampolgár csak a fegyelmezetlenségre lenne hajlamos. Holott nyilvánvaló, hogy a többség gondolkodásának, tetteinek, szavainak becsületességéhez kétség sem férhet. Igen ám, csakhogy hallani sok olyan történetet, amely ennek ellenkezőjét bizonyítja — feltéve, ha valóban bizonyítja ... Mármint hogy többen jogtalanul juthatnak ilyen-olyan előnyökhöz. Ez viszont nemcsak az ügyeskedőt minősíti, hanem azt is, aki elintézte neki az ügyet! Igaz. ebből messzemenő, túlzottan általánosító, netán mindenkire vonatkozó következtetéseket hiba lenne levonni. Tény viszont, hogy a hivatal következetlensége és az állampolgár fegyelmezetlensége szorosan öszszefügg egymással. Ha az utóbbit fel akarjuk számolni, az előbbinek feltétlenül gátat kell szabni. 3. TANULJ, FIAM!... Jól emlékszem gyerekkorom Pistikéjére, akit — ahányszor csak látogatóban voltam náluk — a szülei minduntalan azzal a bűvös mondattal igyekeztek szorgalmasabb tanulásra bimi, hogy: „magadnak tanulsz, fiam!" Ftersze, szegény Pistike nem mindig értette ennek a sokatmondó noszogatásnak igazi tartalmát, de azért ami tőle tellett, becsülettel megtette. Pontosan annyit, amennyi egy tizenéves gyerektől elvárható. Mindezt pusztán azért említem, mert úgy érzem, hogy ma is sok ilyen Pistike van. Különösen most. a tanév elején. Nem tudom, a kedves olvasónak is föltűnt -e már, hogy az efféle bíztatás egyébként már egészen kisgyerekkorban kezdődik. Sőt! Úgy hallom, egyeseket az óvodában is azzal kecsegtetnek, hogy igyekezzenek minél jobban viselkedni és tanulni. Majd meglátja a kis nebuló, hogy mindez az ö javára és csakis az ő javára válik. Ne vegye senki kajánkodásnak, de elképzelem, amint az óvodában a négy- meg ötéves gyerekek fenemód törik magukat azon, hogy szorgalmuk majdan meghozza édes gyümölcsét. Az alap- és középiskolában aztán újra hallják a bűvös mondatot. Az idő múlásával egyre inkább hallják, hiszen közeledik az érettségi és a felvételi vizsga, ahol eldől: mire jutott eddig a diák?! Mert aki nem fogadta meg szülei vagy tanárai ezerszer ismételt intelmét, az bizony magára vessen, ha a vizsgákon rosszul szerepel. És nézzen mielőbb valami jó szakma után, ha mégiscsak érvényesülni akar valahogy az életben. Aki azonban azt hiszi, hogy csupán a gyerekkorban léteznek az ilyen noszogatások, nagyon téved. Csak körül kell nézni a különféle munkahelyeken, s máris találkozhatunk az ismerős mondattal. A múló esztendők során pusztán a szereplők változnak: a szülök és tanárok helyett, inkább a személyzeti osztályok dolgozói és a főnökök ismételgetik a bíztató szavakat. Az időközben Pistává lett Pistike pedig lassacskán hajlandó elhinni, hogy szinte kizárólag önmagának tanul, és abból nincs is senki másnak haszna, csak őneki. Járhat tanfolyamokra, elvégezhet újabb iskolákat, megtanulhat még néhány szakmát — állítólag mindez csakis az ö javát szolgálhatja, senki másét. A beígért fizetésemelés és az előrelépés lehetősége természetesen nyom valamit a latban, de fölötteseinek fő érve mégiscsak az, hogy a szellemi gyarapodással az egyén válik egyre gazdagabbá. Az egykori Pistike azonban nem akar tovább gazdagodni szellemiekben, s főképpen az ellen háborog, hogy minden az ő javát szolgálja. Ő ugyanis hinni is. hallani is szeretné azt, hogy munkahelyének ugyanolyan érdeke a dolgozók tudásának emelése, mint az övé. Sőt! Józan logikával úgy érzi: egyik vállalatnak sem lehet közömbös, hogy dolgozói hány szakmával rendelkeznek, s igazán értenek-e valamihez, avagy pusztán „papírjuk" van erről-arról. Szerintem ugyanis egyre kevésbé lehet mellékes tényező, hogy hány segédmunkás és jókezű szakember, mennyi Nosza, bekopogtatok hát hozzájuk. Pixiades Szilvia Banská Štiavnicában tanul, másodikos szakközépiskolás. — Községünk — sorolja a leány jegyzeteiből az adatokat — a XVIII. században rohamos fejlődésnek indult. Nevét egy Siraki nevű földbirtokostól kapta, örökölte. A földműves-szövetkezet 1957-ben alakult. Az első személyautója a Novák tanítónak volt. Érdekesség, hát megemlítem: a kastélykerthez járható út vezet, ám az épületnek semmi nyoma, sehol s még a 91 éves Cibulya Istvánná sem emlékezik kastélyépületre. Miközben a kertekben terpeszkedő gyümölcsfákat nézegetem Zsilka László hnb-elnök szavai jutnak eszembe. Zsilka László Sirak szülötte: — Tavasszal kezdtük el az alapiskola tatarozását, ám a munka egyelőre, a kellő épületanyag hiánya miatt — vesztegel. A patakot tíz éve szabályoztuk. Mi tagadás, túl sok közhasznú épület nem került tető alá mostanság, Sirakon. Az emberekre pedig a társadalmi munkáknál messzemenően lehet számítani. Az idén öt fiatal házaspár kért házépítési engedélyt. Az utóbbi tíz esztendőben alig költözött el valaki is a községből. Nincs művelődési ház, s a bekötő utakra is ráférne a felújítás. A szemét elszállítását sem sikerült egyelőre megoldanunk. Akad tennivaló bőven — sóhajt egy keserveset, — nam is tagadom, de remélem, hamarosan minden gondot sikerül megoldani. Összefogással — közösen. Hisz dolgos-szorgos munkásnépek lakják a községet, akik szívesen áldoznak kevéske szabad idejükből a köz javára is. Talán éppen ezért érdekelne a község jóval több odafigyelést, törődést. ZOLCZER LÁSZLÓ A szerző felvételei jól képzett mérnök, vagy más értelmiségi tevékenykedik egy-egy munkahelyen. Egyre műveltebb embereket igénylő korunkban ugyanis egyetlen munkaadó sem vallhatja komolyan azt, hogy nem érdeke a dolgozók tudásának emelése. Ellenkező esetben maguk a vállalatok és intézmények láthatják kárát annak, hogy munkatársaik nem eléggé képzettek, nem eléggé műveltek és nem képesek lépést tartani a növekvő igényekkel. Mert való igaz. hogy az egyén önmaga boldogulásáért, de legalább ugyanennyire a közérdek és a társadalom javára is tanul, ha továbbképezi magát Pistike és vele együtt a noteszlapokat körmölgető hírlapíró legalábbis ezt reméli MIKLÓSI PÉTER 13
