A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-08-26 / 35. szám
TERSANSZKY JÓZSI JENŐ (1888-1969) 1. A vak ember lányát, hónapos szobájukkal együtt, egy barátom hagyományozta nékem. Féligmeddig földiek voltunk, én karcagi, ő kisújszállási, és sokáig segédeskedtünk egy vasüzletben, a Józsefvárosban. Barátom eltávozott Pestről, mert egy kis üzletet örökölt odahaza, városában, s mint mondta rövidesen meg is házasodik. [gy történt, hogy elutazása előtt addig beszélt a fejembe, hogy mondjam fel a lakásomat, s vegyem át a szobáját a vak embernél, mert nem fogom megbánni, és igy tovább, mignem rávett csakugyan. Alkalmasint megígérte volt a vak emberéknek, hogy tisztességes lakót hoz nekik a maga helyébe. Engem aztán ki is oktatott töviről hegyire, hogy érdemeljem ki a tisztességes lakó nevét a vak emberéknél. Legalább is mondjam a vak embernek, hogy már két éve menyasszonyom van, s igy a világért sincs szándékom szemet vetni lányára. így tett ö is, s bevált. Másodszor is. ahogy csak tehetem, invitáljam be az öreget egy pohár borra. Ez nagy gyengéje, s legbiztosabb mód, hogy megnyerjem a bizodalmát. Harmadszor pedig rajta legyek, hogy a leányt minél előbb lekapjam, nehogy más csípje el orrom elől. Ne sokat teketóriázzak, igy és igy és így a háznál van szeretője, s nem kell futkosni érette. Barátom nagyon sokat tudott magyarázni, s alkalmasint a vak emberéknek is hasonló hosszú beszédeket tartott rólam, hogy megnyugtassa őket. Mert a vak ember, ami nem is csoda, nagyon gyanakodó volt mindenkire. Énrám is bizony sokáig, miután már odaköltöztem. Hogy nem szándékszom-e vajon kirabolni őket, meg hogy rendesen fogom -e fizetni a szobapénzt, vagy hogy nem szöktetem-e meg a lányát, gyámolitó nélkül hagyván az örök setétben. Akitől csak tehette, mindenkitől véleményeket kért. S a borocskára való meghívásom is igen aggályoskodva fogadta el eleintén. Bejönni, ugyan bejött, de csak alig valamicskét, s inkább megszánta, mint nevette az ember, milyen gyermekes puhatolózást tett. hátha valamiképp megtudná. csakugyan tisztességes ember vagyok-e. Azt hiszem, leginkább az aggasztotta, hogy kissé szűkszavúnak talált, kivált elődömmel összehasonlítva. Alig is tudtam eleintén mit beszélgetni vele. Jobbára kérdéseket tett: — Igaz-e, hogy menyaszszonyom van. mert ö úgy tudja elődömtől ? Hát ez meg amaz igaz-e ? S e kérdések közt voltak olyanok is, amikre el kellett tátanom a számat. — Igaz-e — kérdi például —, hogy én már megöltem valakit egy leány becsületének a védelmében? Mármint én, Farkas Ádám! Persze, ki más. mint barátom hazudozott össze rólam, ha csupa jó szándékból is. ilyen zagyvaságokat. Jobbnak láttam azonban magamra vállalni őket egyelőre, ha már a többit megigenlettem. Legalább egy kis változatosságot hoztak életembe, úgysen történt abban semmi nevezetes. A vak emberékét csakhamar megtudtam. A vak ember munkavezető volt valami gyárban, s a sav fröccsent szemébe, az égette ki. Előbb csak az egyikre vakult meg, a másikkal még látott egy keveset, vagy egy évig. De csak homályosan, mintha tejszínü viz fenekén élt volna. Aztán utánaromlott ez is a másik szemének, s végleges lett körűié a setétség. Betetőzte nyomorúságát, hogy a felesége nem sokkal azután meghalt, s azóta lánya viseli gondját. A gyárral pereltek egy darabig, amíg felemésztették, ami kis gyűjtött pénzük volt, akkor kiegyeztek havi tartásdíjra. Ezt úgy kapták hetenkint, mikor a többi munkások a béröket, s ebből tengődtek, meg a szobapénzből. Volt egy fia is a vak embernek, ez azonban még a szerencsétlenség előtt elkerült a háztól. Kész csirkefogó volt. Géplakatosságot tanult, de csak azért, hogy még mint suhancot elfogják valami betörésen, s tömlöcöt vagy javítót üljön. Onnan kijőve vagy megszökve, azt se tudják, egy két hétig otthon csavargóit, s miután anyjától kisajtolt huszonöt forintot, világgá ment. Nemsokára két levelet kaptak tőle egymás után Amerikából, de azóta, pár éve már semmi hire. Lánytestvére nem is bánta, ha valahol nyakát szegte volna. Néhány ezer korona életbiztosításuk volt ugyanis a vak ember bizonyos életkorára, mi nem sok év múlva esedékes lett volna, s ez lett volna a lány hozománya. Attól tartott, hogy bátyja — tudván a dologról — hazacseppen, s kizsarolja őket. Mindezt persze apródonként tudtam meg. ahogy egyre gyakoribbak lettek nálam a vak ember látogatásai. Mert azután már mihelyt megneszelte, hogy hazajöttem esténkint. nyomba betapogatózott. Kezdetben szörnyű idegesen, valami gyerekes ürüggyel, s arcára volt Írva belső nyugtalansága: vajon szívesen látom-e? Vagy: lesz-e borocska? A bort, úgysegéljen, nem sajnáltam tőle. Keveset is tudott inni, csak szopogatta, de nyakamon ült éjfélig is, szüntelen karattyolva. Szidta a gyárosokat, a tőkéseket, munkásmozgalmakról tárgyalt, elveket fejtegetett, szervezkedett, sztrájkolt, s ha nagyon belejött, még forradalmakat is csinált. A lány, nagy álomszuszék létére, el-elbóbiskolt székin, ölbe ejtve horgolását, és fel-felriadt, békétlenkedett: — Jöjjön már feküdni! Ne beszéljen már annyit. Mit bánja ő a cocolistákat. Jöjjön már feküdni. Ő is álmos. Nem tudom elég jól leírni, milyen furcsa jelenet volt, ami erre következett: — Ö is álmos?!... motyogta ijedten a vak ember, hogy azt várta volna mindenki, most sűrű bocsánatkérések következnek, amiért ennyi sokáig nyakamon alkalmatlankodott, s azzal vonulás kifelé. De hát egyszerre más kifejezést öltött az arca, olyat, mintha valami nagyon bizalmasat akarna mondani nekem, s etörehajolt ültéből. — Látja, én pedig nem tudok aludni — tudatta velem. A VAK EMBER LANYA A lány erre elnevette magát. Most se képzelhetek furcsábbat, amint ilyenkor a vak ember rám meresztette világtalan szemgödreit, mintha kémlelné, vajon milyen hatást tett rám cselfogása, és sovány arcán kusza, őszes szakállára ráesett élesen a lámpavilág. Majd meg hirtelen visszakapta fejét a homályba, s lányára förmedt: — Na. csak hagyj békémet! Alszol eleget...! S ezzel folytatta fejtegetéseit, ahol elhagyta. Igen. egyes dolgokra kicsit meghibbant az öreg. Ami nem tetszett neki, arra úgy tett. mintha nem volna tisztában az értelmével. Mert mellesleg szó se volt róla, hogy nem tudott volna aludni. Lehet, hogy egyszer-másszor elhánykolódott, ha jól bezabált, vagy túlontúl sokat aludt már, de amúgy ágyút sütögethettek ágya mellett, kivált, ha kissé beszeszelt. Lánya már jól ismerte gyerekes fogásait, s kíméletlen kinevette. Általában úgy játszott vele, mint valami bábuval, s azt hiszem, elődömmel legfőbb mulatságuk volt így mókázni az öreggel. Ki tudja, mit is nem müveitek jelenlétében. Nekem azonban nem volt kedvem mulatni a szerencsétlenen, sajnáltam, vagy tudom is én, kelletlen volt egyszóval, s miután túlságosan terhemre váltak esti látogatásai, úgy segítettem magamon, hogy csak későn jöttem haza. így azután csak elvétve, leggyakrabban vasárnap délután pityizáttunk együtt. ■yenkor, hébe-hóba más vendégei is jöttek, a vak embernek. Négyen-öten is, volt szaktársak. Bort hozattak, s vitáztak. Valami éppen készült is akkoriban, tüntetés vagy sztrájk, nem emlékszem már. Elég az hozzá, engem is megösmertetett barátaival a vak ember, én azonban miért, miért nem sose találtam valami jól magam társaságukban, bár amúgy derék, jóravaló emberek voltak. Csak egy volt köztük, akit utáltam. A legfiatalabb volt, a legnagyobb karimájú kalapot hordta, s legjobban kicsúngette a nyakravalóját. Utáltam, mert nagy majom volt. Folyton zsebtükrében tükrözte magát, s mikor beszélt, úgy csucsorgatta száját, afféle kalácsnyelvre, mint valami kényes kisasszony. És sokat legyeskedett a lány körül. A lány nem volt hozzá se hideg, se meleg. Legalább előttem. Mikor elmentek, s ketten maradtunk újfent a vak emberrel, a vak ember példálózni kezdett: — Fiatal még az én Gizám nagyon. Még ... még nem is tizenhét éves, nem igaz? Ráér még a férjhez menésre gondolni? Mit szól Farkas úr? Nincs igazam ? Már később, nem mondom, én se. Mit szól. Farkas úr? Ostobaság volna már ha megkérné, hozzáadni Gizámat ehhez a fiúhoz? Jól ismerem ötét. Kezem alatt szabadult fel a gyárban, s már elég jól keres. Mit szól?... Szó sincs róla, hogy mostan, valamikor. Majd, ha ideje érkezik. Ha ... várjunk csak ... igen, akkor épp huszonkettő lesz, és lesz egypár koronája a biztosításból ... Akkor már rég úgy éltünk a lánnyal, akár a házasok. Nem ment vele olyan könnyen elöszörTe a dolog, mint ahogy véltem, de aztán, ahogy csak szerit tehette, rögtön benn volt a szobámban. Ám ha bejönni bejött is, azt tudom mondani, hogy azért soha egy cirógatással vagy gyengédebb tekintettel bár, tudtomra nem adta, hogy vonzódnék hozzám. Más lány vagy asszony szeretője az embernek, ha egyszer megadta magát, nem látja ki többet életét az ember a sok nyalása, falása. nyávogásaiból. Ez nemhogy ezt tegye, de még nem is titkolta cseppet se, hogy nem vagyok az ideálja férfiban. Még tegezni se akart, s legfeljebb ha akkor t jrleszkedett egy kicsit hozzám, ha értésemül akarta adni, hogy ne váiakoztassam. Igaz. fiatal is volt még nagyon, hogysem több lett volne neki az egész játéknál. Hanem birkózni, verekedni, hencseregni, azt aztán szeretett. Ha bejött a hancúzásba. semmit sem bánt többé. Sokszor féltem, hogy felébresztjük a vak embert, s rajtavesztünk, s leszorítottam valahová, hogy moccanni se bírjon. Karmolt, harapott, rugdosott, csípett, végül megharagudott, s mikor eleresztettem duzzogva ment kifelé szobámból. Utánamentem, hogy talán megkérleljem. Egyszerre elnevette magát, s újra rajta csimpajkodott a nyakamon, belemarkolva hajamba, ahogy csak bírt. Újra leszorítottam. Lihegett, erőlködött, hogy kiszabaduljon, szembeköpött, ha egyebet nem csinálhatott, végül újra megharagudott. Elnevezett marhának, bivalynak, medvének, otrombának, akivel nem lehet játszani, mert összenyomoritom a csontjait. Bezzeg elődömmel. S akkor sorra következett, hogy az szép fiú volt csinosabb, kedvesebb, mindenebb volt, nem ilyen sült mokány, mint én, aki nem ért a tréfához. Általában ezt mindig hallanom kellett, hogy elődömet százszor különbnek tartja nálam. No persze. Az fecsegett, hazudozott neki, azzal együtt mókáztak a vak emberen, s főleg azt ő gyomrozhatta meg bizonyára a hancúrozásban, amily cinege csontjai voltak. Mi tagadás, kissé zokon esett lesajnáiásom. Mert ha közönséges is a pofám, s otromba vagyok is állítólag, mégse cserélném el magam egy olyan incifinci bábuval, mint volt az elődöm, vagy egy olyan kinyalt majommal, mint a nagy kalapú szaktárs. Zokon esett, mert tudom is, én szerelmes voltam-e ebbe a lányba. Vnint ahogy ezt általában értik?.. Még szép se volt. Csúnya inkább. Szeplős, s a szája is valahogy furcsán félreállott, mintha makacskodni készülne. De erős volt s egészséges, szép fényes gesztenyeszin haja s gyönyörű fehér teste. Rám pedig, magam se tudom, mi jött azon az őszön, hogy mindig búsultam, töprenkedtém, mint a holdkóros. Meguntam már a hányt-vetett legénysorsot, kocsmákat, cimborákat, és néha huszonöt éves korommal, árvábbnak s elhagyatottabbnak éreztem magam valami kitett gyermeknél. Sokat gondolkoztam, hogy feleségül veszem a vak ember lányát. -Miért is ne? Ha tetszik nekem, s pénze is van. Tán amiért másnak is volt szeretője ? Hátha özvegyasszony volna ... — Csak ne jutott volna mindig eszembe az, hogy ha majd mint házasok is meghallanám tőle, hogy a másik jobban tetszett... Vagy tegyük fel, mint férj s feleség találkoznánk valahol vele, s akármi csekélyét észrevennék .... nem jó világ lennel ; (Folytatjuk) 14
