A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-08-26 / 35. szám
IRODALMI TÜKÖR IHODVmi ±QKQB Gál Sándort régóta ismerem. Még a Szabad Földműves szerkesztőségében eltöltött éveiből. Félszeg, visszahúzódó fiatalember benyomását keltette, aki inkább figyelni szeret mások szavaira, véleményére, mintsem nagy, dörgedelmes szónoklatokba bocsájtkozni. Azokban az években a kávéházi asztaloknál a Metropolban, a Grandban vagy a Krymben lehetett őt látni. Bábi Tibor volt a hangadó. A külpolitika szótárából kölcsönözve a fogalmat, afféle szóvivője volt a csehszlovákiai magyar irodalmi életnek, az izgató sorskérdések legalapvetőbb ismérveinek. Ha Veres Péter beszélő, népben, nemzetben hangosan töprengő kedvéről az maradt fenn, hogyha valamelyik őt hallgató fiatal írótársa közbe akart szólni, hogy ö is kifejthesse véleményét a tárgyalt témáról, Péter bácsi illedelmesen csendre intette, mondván: — Válj, fiam, hogy szavad ne felejtsd! Valahogy Bábi Tibor is így volt ezzel. Az öt leggyakrabban körülülők: Dénes, Gyurcsó, Ozsvald és jómagam csak hallgatni tudtunk a társaságában, ahogy a pályája legkezdetén álló Gál Sándor is Fonod Zoltánnal egyetemben, mert hiszen ha az emlékezetem nem csal, együtt szerkesztőskődtek a már említett Szabad Földművesnél. Gál Sándor még Főnödnél is csendesebb volt abban az időben, igen-igen félszegen ült le közénk, fel is tekintett egyik-másik asztaltársunkra, igének vette, amit mondtak. Mezőgazdasági szakközépiskolában szerzett érettségi bizonyítványt, újra birtokába kellett vennie az édes anyanyelvet, s az bizony nem ment simán. Dyen középiskolai végzettséggel rendelkezni, aztán egy belső fűtöttségű nemes elhatározással a magyar irodalmi nyelv megismeréséhez visszatérni, az üyenröl szokták azt mondani, hogy délibábot kerget. Gál Sándornak azonban sikerült, ami sok más akkori fiatal társának és a hasonló sorsú mostani fiataloknak nem, s a siker örömével, leplezetlen lelkesedéssel vágott neki a Parnasszusra vezető göröngyös útnak. Nem lett belőle távolodó, a nyájától félrecsapódó, aki csak megy, egyre csak megy, miközben szeméből kihull a tető, a temető, s kifordul utána a csend az ajtó száján. Erősen fogta a kezét Búcs, a szülőfalu és környéke, a tágasan lélegző szülőföld, amely kimeríthetetlen forrásvidéke a költőnek. Bátorodott a hangja, és nemcsak a bratislavai kávéházi asztaloknál. hanem örvendetes módon egyre szembeötlőbben az írásaiban is. A félszeg, visszahúzódó fiatalemberből ki-kicsapott már a jó értelemben felfogott agresszivitás lángja, igen is, ö majd megmutatja, hogy a második világháború után eléggé megtépázott berkeinkben értelme lesz a leírt szónak, küzdeni lehet vele a tespedtség, a közöny ellen. Nem volt könnyű Gál Sándor indulása. Pályája kezdetén eléggé elrendezetlenül mosódott össze benne a politikai hitvallás másféle vállalásokkal, de még mindig nem a sorskérdések felvállalásával. Úgy írt, ahogy akkori költőtársai írtak, nagyjából az ö programjukat tette magáévá, hitet téve mélységes ügy- és emberszeretetéről, bár jelentkezése idején már olvashatta Bábi Tibor Okulásul című költeményét, vagy Tőzsér Árpád Férfikor, így jöjj-ét, amelyeknek az érté ke a nemesfémhez hasonlóan állandósult az időben. Kicsit megkésve indult pályáján, mert hiszen a Nyolc fiatal költő antológiája megelőzte jelentkezését. Magányos lovasként poroszkált a csehszlovákiai magyar irodalom keskeny országútján, mint az olyan, aki nem tartozik semmilyen csoporthoz, csoportosuláshoz. Társtalanul küzdötte meg a magáét, mint Csáth Géza pesti kiskocsmák füstös, homályos egyhangúságában. Versei szórványosan, s különösebb visszhang nélkül jelentek meg hazai magyar lapokban, s ő maga soha nem akart másoktól szóbeli véleményt kicsikarni írásairól. Legalábbbis az akkori irodalmi asztaltársaságok környékén! Türelmetlenséget sem nyilvánított soha, velem szemben történetesen egyáltalán nem, aki a Hét irodalmi mellékletét, a Fórumot szerkesztettem, úgy láttam akkor, hogy a félszegség és a visszahúzódás nyomasztó érzésétől az sem mentesítette, hogy már elfogadták költőnek. 1964-ben jelent meg alig visszhangos Arc nélkül szobrok című verskötete, magam is egyik recenzense voltam a Hétben. Már első kötetének néhány költeményével megsejtette, hogy elkezdődött benne valami, ami őt, az addig társtalan lírikust szándékával és felfogásával a Nyolcak legjobbjaihoz kapcsolja, s lesz törekvéseiknek nemcsak folytatója, hanem meghaladója is a szlovákiai magyar valóság látásában, értelmezésében és művészi megformálásában. Első kötetének megjelenése után már a küzdő költőember néz ránk a verseiből, s egy harcos ember útját kísérhettük tovább, aki merészen és kockázatosán is birkózni akar közvetlen és közvetett élményanyagával, költői eszköztára teljes bevetésével a szlovákiai magyar valóság kínálta életanyaggal. Azok közé a nagyon kevesek közé tartozik, akinek a verseit tömören úgy jellemezhetjük, hogy életanyag van bennük. Akárcsak a hozzá legközelebb álló Tőzsér Árpádéban vagy Zs. Nagy Lajoséban, akiket később jelentkezve is utolért, s csatlakozott hozzájuk. Kassán, (Košice), a lakóhelyén és szerkesztőségünkben is elmondtam neki ezeket a számára hízelgő dolgokat, sőt talán túlzásba is estem, amikor azt fejtegettem előtte, hogy ö a leginkább valóságunkba markoló, a valóság nyújtotta képpel legizgalmasabban birkózni tudó költő, az új Győry Dezső mélyebb és átfogóbb ívelésben, vagy Lászlóffy Aladár a mi tájainkon. Ilyenkor úgy nézett rám, hogy a hallgatásával kérdezett: — Öregem, tréfálni való kedved van? Pedig én úgy éreztem akkor is, most is. hogy az igazat hoztam a tudomására. S ha már itt tartok, hadd ne hallgassam el, hogy a kezdetben félszeg, visszahúzódó Gál Sándor további köteteinek szinte mindegyikével azt adta értésére iróbarátainak és az olvasóinak, hogy öt bizony megedzették a múló évek, még inkább elkötelezetté tették a szocialista rendszert állandóan jobbítani kész szándékban és népe jogainak még mélyebb kiteljesí-GÁL SÁNDOR MŰVEI: Arc nélküli szobrok (versek, 1964), Napéjegyenlőség (versek, 1966), Nem voltam szent (elb., 1966), Szabad vonulás (versek, 1969), Múmia a fűben (elb., 1970), A szürke ló (mesejáték, 1970), Kőlapok (versek, 1973), Első osztályú magány (elb., 1974), Csikótánc (gyermekversek, 1975). Tisztább havakra (versek, 1976), Folyó (versek, 1978), Kavicshegyek (vál elb., 1979). LHiomos kürtök (riportok, 1979), Mesét mondok, valóságot (irodalmi szociográfia, 1980), Fekete ménes (elb., 19811 Új Atlantisz (vál. versek, 1982). Mese a hétpettyes házikóról (meseregény, 1983). Az Éden és a Golgota között (versek, 1984), Mély utak (riportok, 1985). tésében. Tessék elképzelni egy embert, aki tetőtől talpig költőként, prózaíróként és közéleti emberként is arra tette fel az életét, hogy másokért vállal örömet és szenvedést. Az ilyen embernek aztán soha nincs nyugalma. mert a népe érdekén,szűr át mindent, ami élmény, meglátás, gondolat. Pihenése sincs, üresjárata sem a gondolkozásban. Gál Sándor malma mindig őröl és arra fordítja a legtöbb energiát, hogy elválassza a tiszta magtól az ocsút. Ha kassai lakásán meg-megállok néha. emeleti ablakából kipillantva ugyanazt mondja ő is, amit egyszer Szabó Pál budai házának ablakában állva: Minden magyart, bárhol éljen is a világban, belefogok a szemem sugarába! íróasztalán könyvek, folyóiratok, lapok garmadája, s régóta készülő regényének a legépelt oldalai. Felolvas belőle, és várakozóan néz rám. Figyeli a hatást. Mert már irt számtalan verset, megannyi novellát, olyan megrendítsen lélekbe markolókat, mint A király, Káin, Családi krónika. Nem voltam szent. Első osztályú magány stb., mesejátékot is a Tháliának, csak még regényt nem írt. S ebbe nem nyugszik bele. Egyszerűen nem tud belenyugodni. Nem hagy fel a próbálkozással, míg föl nem sikolt tolla alól a minden eddiginél jobban megírt csehszlovákiai magyar regény, amelyről Fábry Zoltán stószi magányában álmodozott s álmodozik ma is minden irodalomkritikusunk. Gál Sándor volt már szerkesztő (ma is az a Hétnél), dramaturg a Tháliánál. s a Csemadok Kassai Járási Bizottságának hosszú évek óta elnöke. Sok szép gondolat felvállalója és megfogalmazója, akár a Fábry-házról, örökségéről, akár a Fábry-díjról stb. van szó. Már jó ideje tagja a Csemadok Központi Bizottságának is. Úgy ismerjük öt. hogy évenkénti kétszeri ülésére soha nem indul el üres tarsollyal. Mindig kezdeményezöen lép fel, meglepetést kelt ez az otthonmaradottak szemüvegén át néző költő! Olvasmányaiban is felfedezésekre törekszik. Kassai lakására, dolgozószobájára visszatérve fel kell idéznem, amit egyik alkalommal mondott: — Öregem, aki imi akar, annak naponta legalább ötven könyvoldalt kell elolvasnia! Rengeteget búvárkodik szívéhez-lelkéhez férkőző könyvekben. Tanulmányokban is képes megfogalmazni a gondolatait. A könyvekhez az olvasás szenvedélye hajtja, a természetbe a vadászé. Erdő szélén, erdei tisztásokon lesbe áll, az élet nagy csatamezején nyílt sisakkal indul harcba. Csak nemrég ünnepeltük ötvenedik születésnapját Tekintetében, arcvonásainak a szigorúságában a fogadalommal, hogy ezután még inkább odarakja irodalmunk asztalára a könyveit, hiszen ahogy A mindenség alatt című versében írja, a faluk változatlanul ott pihennek a mindenség alatt, hótól, gondtól roskadók. rendek zátonyán megrekedt hajók. A Duna mellett nevelkedett költő tudja, hogy a zátonyon megrekedt hajón mozdítani kell, ki kell szabadítani a fogságból, hogy lehetőleg épségben visszatérhessen nagy és egyetlen kikötőjébe. Gál Sándor talán negyvenéves koráig futballozott is. Egyszer a csehszlovákiai magyar író-újságíró válogatottban nagy csatát vívtunk a Magyar Területi Színház színészei ellen. Sanyi csatári poszton játszott, én középhátvéd voltam, szorgalmasan, nagy ívben és pontosan adogattam a labdát a költő csatárnak, aki mint a verseiben, prózájában, riportkönyveiben és tanulmányaiban, a futballozásban is célratörő volt. Kilencven percig tartó küzdelemben, az ismétlődő rohamokban fáradhatatlanul és csüggedést nem ismerve akarta újra és újra bevenni az ellenfél kapuját. MÁCS JÓZSEF Fotó: Gyökeres György 15
