A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-08-26 / 35. szám
nagyon fontos, hogy továbbra is tartsa a kapcsolatot a külföldön élő szlovákokkal. Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy a külföldön élő szlovákok érdeklődnek az óhaza élete iránt, amely a CSSZSZK külpolitikai elveivel és a CSKP XVII. kongresszusa határozataival összhangban a kulturális kapcsolattartással támogatja a nemzeti tudatot és az óhaza, a mai szocialista Csehszlovákia iránti jó viszonyt. Sajtótermékeket, könyveket, nemzeti témájú filmeket, szlovák népzenei felvételeket, népművészeti termékeket küld nekik. Szakmai és módszertani segítséget nyújt a külföldi szlovák népi együtteseknek, részt vesz a koreográfusok képzésében, szlovák nyelvtanfolyamokat rendez a külföldön élő főiskolai szlovákoktatók számára. A Matica slovenská tevékenységének fontos részét képezi a kiadói tevékenység. Érdekes kiadványokat jelentet meg az informatikáról, a bibliográfiáról, a könyvtudományról, biográfiáról és a külföldön élő szlovákok életéről. Jelenleg a Matica slovenská legnagyobb vállalkozása a már említett szlovák életrajzi lexikon kiadása. Évente 67 termék jelenik meg a Matica slovenská gondozásában. Kiadványaival rendszeresen részt vesz a varsói, lipcsei, moszkvai, belgrádi és frankfurti könyvvásáron, s 1987-ben képviselte magát a lipcsei Legszebb könyv elnevezésű világkiállításon is. Három folyóiratot is megjelentet: a Slovensko a szlovák nemzeti kultúrát népszerűsíti és beszámol a külföldön élő szlovákok életéről, a Čitateľ immár 37 éve Szlovákia könyvtárainak fejlődésével foglalkozik; a Knižnice a vedecké informácie című kéthónaponként megjelenő lap a könyvtártudomány és az informatika szakmai kérdéseivel foglalkozik. Az elmondottakból is kitűnik: tevékenysége tartalmas és sokrétű. Dr. MÁRIA JEIMERÁLOVÁ Filip Lašut felvételei 1. Köznapjaink Sétálni megy a család. A gyerek jobbra akar menni, a szülök balra. Talán mondanom sem kell: a família balra tart. Egy idő után a gyerek szeme újra fölcsillan és vattacukrot kér. Szülei szerint az ragacsos és undorító, ezért nem kell. A kisfiú azt bizonygatja, hogy finom és kell. Gondolom, az olvasó is sejti: nem vesznek cukorvattát. A lurkó hamarosan szembetűnő reakcióval alkalmazkodik a kialakult helyzethez: faarccal, gépiesen lépked a szülei mellett; akik most taktikát változtatnak és megpróbálnak a kedvében járni. Felhívják a figyelmét néhány érdekes látnivalóra. A fiúcska szeme se rebben. A papa és a mama jópofa történetekkel szórakoztatják. A legényke közönyt mutat. Visszafelé menet gyengéden odataszigálják a vattacukroshoz, ám ő dacosan elfordul. Most már nem kell neki. Aligha járok messze az igazságtól, ha azt mondom: ismerős helyzetképek ezek az életből. Ostoba kis kátyúk, amelyekbe gyakran belebotlunk. Persze, az ilyenfajta kátyúk nemcsak a nyáresti séták, vagy a nevelés egyébként is göcsörtös útjain tátonganak. A dac, a megbántottak „csak azért se" mentalitása korántsem csupán a gyerekkorú ember tulajdonsága. — Minek mondjak véleményt, ha úgyse hallgatják meg a javaslatomat?! —panaszolta nekem a nemrégiben egy gyári munkás, majd keserűen hozzátette, hogy míg korábban — úgymond — a nagy szájáért nehezteltek rá, most valamiféle közönyösséggel vádolják és jóformán maga sem tudja, már, mikor cselekszik okosan ... Bennem viszont ott ágaskodik a kérdés: vajon mi az oka annak, hogy az ilyen-olyan demokratikus fórumok jó vagy kevésbé jó működésével egy időben ilyen dilemmába esik olyasvalaki, akinek törvény adta joga a beleszólási lehetőség a műhely, az üzem, a vállalat, a település — és ily módon az ország dolgaiba is? Vajon mi az oka annak, hogy az emberek egy része nemigen tudja eldönteni hol, mikor, minő ügyben érdemes szólnia ... A legkézenfekvőbb válasz erre talán az, hogy ha sántít, netán egyenesen hézagos az információ, akkor bizonytalankodó a meggyőzendök hozzáállása is. Maradjunk a vállalati példánál. Ha a termelési értekezletek, a szakszervezeti összejövetelek és a többi demokratikusnak szánt fórum megfelelően és éretten működik, akkor a meggyőzők és a meggyőzendök mérlegének serpenyői is könnyebben lelnek nyugvópontra. Magyarán: ezek az összejövetelek nem válnak sem panasznappá, sem irreális követelések színhelyévé, de megmásíthatatlan utasítások kikiáltásává sem. Az országépítés temérdek pozitív példája bizonyítja, mint született meg egy-egy új létesítmény valamely község vagy nagyvárosi lakótelep lakóinak jogos óhajára, miként javították meg közakaratra egy-egy vállalat szociális körülményeit. Ez is azt jelzi, hogy már eddig is működött számos olyan fórum, ahol a dolgozók vagy a lakók képviselői számára is megadatott — és továbbra is megadatik — a beleszólás lehetősége. Ugyanakkor az is igaz, hogy a szűkösebb gazdasági körülmények miatt viszonylag gyakran kell nemet mondani bizonyos kérdésekre, avagy elhalasztani sürgősnek tűnő igények kielégítését. A nem kimondásnak mikéntje azonban gyakran politikai, társadalmi és nemegyszer személyi kérdés. Egy tisztségviselő, egy gazdasági vezető felkészületlensége, türelmetlensége, netán hatalmi szava ezért bizony duzzogóvá, szótlanná, közönyössé tehet jó szándékú embereket; elvégre távolról sem viselkedik felnőtt létére gyerekesen — akinek saját véleménye is van ... Talán nem véletlen, hogy a vattacukor okozta családi disszharmónia láttán, nekem a fentiek jutottak eszembe, ugyancsak séta közben, nyári alkonyaiban. 2. Szerelem Tiszta tekintetű nő, higgadt, délceg léptű férfi. Csinos pár, harmincöt-negyven között ... Összekarolva bolyongnak a bratislavai Óvárosháza udvarának zegzugai között. Hétköznap van, kora délelőtt, egyelőre alig akad itt látogató. Ők ketten szabadságon lehetnek, mert elmélázva bámulják a régi városháza XVI. században épült árkádos folyosóinak boltíveit, aztán összebújnak és csókolóznak. Erélyes hang riasztja őket, szinte csattan: „Ez nem a szerelmesek múzeuma!" Szétválnak, mosolyognak. És haragudni sem haragszanak. A szerelem felnőtt korban is erőt ad. Meg fölényt. Fütyül a cerberusokra. 3. (S)truccpolitika) Csúcsforgalom a belvárosban. A gépkocsik araszolgatva haladnak a főváros legforgalmasabb kereszteződéseinek egyikében. Hirtelen sárgára, majd pirosra vált a lámpa és egy kocsi ottreked a tilosban. Ezúttal nem a szabályok felrúgása, hanem az előtte haladók araszolgatása révén került az áldatlan helyzetbe. Sípszó harsan, s aki járművezető, az tudja, szabálysértési eljárás lesz a dologból... A szóban forgó eset aligha érdemelne figyelmet, ha életünk kivételesen ritka, semmi jellegzetesei nem mutató epizódjaként rögzíthetnénk. Nevezetesen arra gondolok, hogy köznapi életünk számos területén tapasztalni, hogy az emilyen hatóság vagy amolyan igazgatóság és egyéb felettes szerv szinte egyetlen feladatának a felelősség megállapítását tekinti, nem pedig az esetleges kihágás megelőzését szolgáló feltételek megteremtését. Éppen úgy, mint a forgalom egyenruhás őre, aki a fent említett kereszteződésben a közlekedést nem irányítani, hanem kizárólag megítélni érezte hivatottnak magát. Tudom, nem egyedülálló jelenség az ilyesmi, és távolról sem csak a közúti forgalom rendjének viszonylatai között fordul elő. Elég nyitott szemmel körbepillantani, hogy lássuk: mi, emberek, mindenféle szabályokat megsértünk akkor is, ha nem vétkes könnyelműség késztet erre. Mert például nyilvánvaló, hogy a szó tágabb, szélesebb felfogott értelmében a tilosban tartózkodik az a munkavállaló — legyen az illető hivatalnok vagy kőműves —, aki az arra rendelt időben nem fejt ki társadalmilag hasznos tevékenységet, hanem beszélgetéssel, kávézással, sörözgetéssel sietteti az ólomlábakon járó perceket. És aligha kételkedhetünk abban, hogy közlekedésrendészeti zsargonban pirosban találhatjuk azt a vezetőt, aki eltűri beosztottjainak lazaságait, fegyelmezetlenségeit; aki nem gátolja meg az anyag- és energiapazarlást, a környezetszennyezést, a ráfizetéses termelést — holott az előírások eme negatív jelenségek feltétlen megelőzését írják elő. Igen ám, csakhogy az ezzel kapcsolatos felelősségrevonások és büntetések csak akkor válhatnak megalapozottakká, ha a különféle írott s íratlan szabályok betarthatók. Más fogalmazásban: először biztosítani kell a napi munka, a termelés zökkenőmentes menetének feltételeit; s csak ezután érdemes perlekedni, ha valaki ennek ellenére nem tesz eleget annak, ami egyébként elvárható lenne tőle. Magyarán: szükség van a szigorra, de ennél is lényegesebb a megfelelő körülmények megteremtése. Mert valamely eleve korszerűtlen technológia természetén aligha változtat az ezt a technológiát kényszerűen alkalmazók szidalmazása, mint ahogy a környezet szennyezése sem csak gondatlanságból eredhet. Talán ennyiből is nyilvánvaló, hogy helyénvalóak a kemény és határozott intézkedések, de csak a felgyülemlett problémák megoldásának tényleges lehetőségeivel összhangban. Sajnos, egyelőre inkább az a gyakorlat, hogy az úgynevezett objektív körülményekre való hivatkozással sok esetben nyer felmentést a felületesség, a közérdeket sértő emberi felelőtlenség. Mindannyiunk, egész társadalmunk közös és jól felfogott érdeke, hogy ne tanúsítsunk elnézést a rendbontással, a lazaságokkal szemben. Persze, azt sem árt tudatosítani, hogy nem mindig vétkes, aki — a bevezetőben említett közlekedésrendészeti példánál maradva — a lassú araszolgatás közben a tilosba kerül. Illetve: nem mindig ö a vétkes. 4. Nyugodalom Vidéki riportúton vagyok és a kötelesség egy tömbházi bérlakásba is beszólít. „Nincs kocsink, telket sem szereztünk, a gyerekekre költöttük, amit csak tudtunk" — mondja a házigazda, s hellyel kínál. Én a zsúfolt könyvespolcot nézem, ő szabadkozik. „Könyvünk az van, divatos luxuscikkünk már kevesebb!" — magyarázza és az életükről beszél. Nehéz évekről amikor a fogukhoz vertek minden garast. Azután eszébe jutnak a szomszédok, akiknek könnyebb volt. A férj jó állása átsegítette őket a bajokon. Meg a leleményességük : összevásároltak mindent antik bútoroktól bélyeggyűjteményekig, amit aztán a „harmadik piacon" értékesítettek. Többnyire olcsón, szinte semmipénzért jutottak hozzá az ilyen-olyan ritkaságokhoz. Ajánlották a vendéglátómnak is: szánjanak be a boltba, de ők ódzkodtak a dologtól: „Ki tudja, hová lett, vagy hol pusztult el, akié az efféle holmik eredetileg voltak? Ki tudja, hogy öröm, vagy könny tapad-e hozzájuk ...? Amit nálunk lát, azt a két kezünk munkájával szereztük elhiheti." Nincs okom kételkedni a szavaiban. Sőt! Nyugodalmat sugalló büszkeségét is értem: nincs ebben a lakásban semmi, amiért a lelkiismeretével kellene elszámolnia. Mondjuk kufárkodás vagy egyéb ügyeskedés címén. 5. Bolti helyzetkép Több sorban topog a nép az élelmiszerüzlet pénztárai előtt. Az üzlet mélyén is kisebb tömeg. Idegeskedik vevő, eladó; áz egyik a választékra, a másik a fizetésére panaszkodik. A monoton rendet, hirtelen, váratlan esemény zavarja meg: a pénztár előtt állók közül valaki tapsolni kezd, s többen csatlakoznak hozzá. A hangulat változik, mindenki a nyakát nyújtogatja: ugyan mi történt? A bolt előterében fejkendős, idősebb asszony. Áll szemben az ácsorgókkal és szidja a világot, mert a rossz áruellátás miatt a felét sem tudta megvenni mindannak, amit szeretett volna. A harag keserű szavakat ad az ajkára. „Bolond szegény" — mondja valaki. A mögötte álló visszakérdez: „Talán nincs igaza?" Egyesek a fejüket csóválják, mások mosolyognak — azután egyre többen tapsolnak. Úgy gondolhatják: helyettük (is) szólt a „bolond" öregasszony. Vagy talán nem ?! MIKLÓSI PÉTER 13
