A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-08-26 / 35. szám
KÖLCSEY FERENC Vilma emlékkönyvébe Minden virágát életemnek. Melyet még sorsom nyújtogat Vidám vagy gyászló szín alatt. Örömimnek vagy keservemnek. Barátság s Szerelem! Tinéktek szentelem. Minden virágát életemnek Vígan fűzöm hajam körül; Az ég borong és felderül, S tavasszal új rózsák teremnek. Barátság s Szerelem! Mig ti laktok velem. Minden virágát életemnek Hervasztja sírom egykoron, S túl földi kényen s bánaton. Ott szent nyugalmát enyhe/yemnek Barátság s Szerelem! Karjaitokban lelem. ^Kölcsey (Sférenc H „Korodra akartál hatni? Korlátolt, kicsiny erődhöz nehéz akarati És hatással lenni a korra, nem is mindig kívánatos. Társaid megérzik a rázást, ha álmaikat bolygatod; de nem kérdik, honnan indulsz, s hová mégy? s tettél jót vagy rosszat; magadnak tevéd; és a sokaság járja az utat, merre az ezerképpen változó élmény árja ragadozza; a zseni pedig sasként felszáll és elrohan, és öntudatlan szabja a törvényt, mit követni csak ő bír erővel..." — ezeket a megszívlelendő gondolatokat Kölcsey Ferenc mondotta 1836 szeptemberében a Magyar Tudományos Akadémia közgyűlésén, amikoris emlékbeszédet tartott Berzsenyi Dániel halála alkalmából. Engesztelő, felemelő, mélyen emberi szózat ez az emlékezés, hiszen jól tudjuk, hogy kezdetben Kölcsey keményen bírálta Berzsenyi költészetét és ezt a kritikát Berzsenyi sose tudta megbocsátani Kölcseynek. Az emlékbeszéd végén szinte váteszi hangon, saját sorsáról is szól: „Nem sokára követlek tégedet, s a maradék (utókor) írói harcainkat nem fogja ismemi; s neveinket békés gondolattal nevezendi egymás mellett, ha korunk énekeseire visszaemlékezik." Ma Berzsenyi és Kölcsey neve és műveik a magyar irodalom egyik legragyogóbb, termékeny korszakát idézi fel. Kölcsey költészetét olyan remekek fémjelzik, mint a Himnusz, Vanitatum vanitas. A szabadsághoz. Zrínyi második éneke. Zsarnok, Átok stb. Aránylag kevés verset írt, de mint szerkesztő, országgyűlési követ, kitűnő szónok és irodalomkritikus jelentősen hozzájárult a magyar közélet és a magyar irodalom felemelkedéséhez. Korának legtudatosabb, legműveltebb írója volt. Az Intés című versében így biztatja magát és társait; „Múltról jövőig hass, Vágyva pillants föl, magasra: Mint naphoz küzdő sas." Az Élet és Literatúrában (melynek egyik szerkesztője volt) jelent meg Nemzeti hagyományok című tanulmánya, mely a reformkori irodalom legfontosabb törekvéseinek elméleti összefoglalása. A népköltészetet veszi alapul, olyan költői programot hirdet, gmelyet csak jóval később Petőfi és Arany valósított meg. Országgyűlési beszédei ma is élvezhetők. Szót emelt A magyar nyeN ügyében és itt saját és társai sorvállalására őszinte emberi hangon hivatkozik: „Húsz év óta futom az irói pályát és szenvedtem nemcsak megvettetést, hátratételt, szegénységet, sőt üldöztetést is, mivel a nyelvet becsülni, mivel nehány társaimmal annak kiművelését célbavenni bátor valék..." Utolsó éveinek legnagyobb prózai alkotása a Parainesis (erkölcsi célzatú buzdítás, intelem). Ezt a filozófiai ihletésű pedagógiai jellegű művét Kölcsey Kálmán unokaöccséhez irta. Gazdag élettapasztalat, mély humanizmus és az emberiség, a nemzeti haladás szolgálatára tanító nagy hatású mű ez. A reformkor haladó fiatalsága ennek a műnek a tanításain nevelkedett. Az élet fö célja a tett — hangoztatja Kölcsey. Elítéli a kozmopolitizmust, hazaszeretetre nevel. Gyakorlati tanácsokat ad az emberi magatartáshoz, a bátorsághoz, az egyén és a sokaság viszonyához. Minden mondatának ünnepélyes ritmusa van, viszont nem hiányzik belőle a romantikus szenvedélyesség, a kor pátosza sem. Kölcsey Ferenc halálhíre mély megdöbbenést keltett irótársai körében. Wesselényi azt mondta róla: — Nem közülünk való volt! — ami azt jelentette, hogy jóval megelőzte korát. Százötven évvel ezelőtt egy augusztus végi napon halt meg Csekén. Síremléke egy félig letörött antik oszlop, melyet repkény sző be — igazi romantikus alkotás, de jelkép is egyben. Kölcsey szigorú iróelvei, közéleti magatartása ma is példamutató. (ozsvald) Dr. Félegyházyné Gregosits Irén ÖT LEVÉL (4.) (Részletek egy tanítónő emlékirataiból) Negyedikben már eligazodtunk a mondatrészek és a szófajták között, bár a helyesírás, ami a magyar falusi rétegeknek mindig kényes pontja volt, nem mondom, hogy nem hagyott némi kívánnivalót maga után. Néha sutba dobva az órarendet, szépirodalmi müvekből olvastam föl nekik. (Móra; Kincskereső kiskődmön — ez volt a szívszerelmünk; Gárdonyi; Egri csillagok — sőt odáig merészkedtem, hogy Jókai Sárga rózsájából a pusztai élet gyönyörűséges leírásait is felolvastam nekik, amit elbűvötten hallgattak.) Fegyelmezési problémáim nem is voltak. Reggel kitettem a könyvet az asztalra, s ha valami kisördög megszállta őket. visszatettem. A kisördög rendszerint az első hóval lépett be az életünkbe, dehát ugyebár egy kisgyerektől nem lehetett megkövetelni, hogy jobban érdekelje Dobó legizgalmasabb kirohanása. mint a gyönyörűen piliszkéző szűzfehér hóesés, amely lassan, de biztosan belepte az egész falut. Ilyenkor jött a tornaóra. Másnap reggel ütött-kopott, mindenféle stílusú rozoga vagy kevésbé rozoga szánkók sorakoztak az előtérben. Nekem is szabad volt választanom, és úgy 11 óra felé kivonultunk a Tófenékre, amely már nincs meg. ahogy hallom, vagy az iskola mögötti domboldalt vettük birtokunkba, Gálffy János kertjéig. Az arra járókelő atyák és anyák büszkén nézték visongó csemetéjüket. Most hadd dicsekedjem egy kicsit, 70-en túl már szabad ... Félév után lehettünk, adtunk-e bizonyítványt vagy nem, ana már nem emlékszem. Egy veröfényes nap megállt egy autó az iskola előtt. A tanfelügyelő szállt ki titkárával. A szöveg, gondolom, most is ugyanaz: „Éppen erre jártunk, gondoltam, megnézzük ..." A gyerekek az első bambulás után megtáltosodva érezték, hogy közös becsületbeli dologról van szó. s produkálták magukat. A villámlátogatás után Gaáparík megkérdezte: „Mondja, ezt hogy csinálta?" Keresetlen egyszerűséggel válaszoltam: „Nem tudom. Ézt mi közösen csináltuk" — és rámutattam a gyerekekre. Elsőrendű gyerekanyag volt. Kedvesek, szépek, engedelmesek és tisztelettudók. Közös barátunk, K. L fölvetette azt a kérdést, hogy kikre emlékszem. Lehet, hogy az évfolyamok nem stimmelnek, csak a nevek, hogy kikre emlékszem. Vajon megvannak-e még ... ? Flavasz Lajcsi, Nagy Vince, mintha lett volna egy ikertestvére is, de a nevét már nem tudom, Kálmán Imre, Szakáll Laci. Fleischmann Jaki, Kucsera Titusz. A kislányok közül Ravasz Magda, a két kis tündér Hervai, a hűséges Kucsera Mari, üpóczki Bözsi, a mindig vigyorgó Gyurkovics Kati, a borotvaeszű Fodor Marcsa. egy nagyon szegény ember remek leánya, akivel azután elvégeztettem a polgárit. No és a gyönyörű Koszorús Bozi, mint a piros alma, olyan volt az arca. Egri Csöpe, a tündérkirálynő, aki az ajtójukból kukucskált, amikor beálltak a hidegek. és én a kabátomba göngyölve kocogtam vele be az iskolába, mert nagyon szegények voltak; aztán varrtam neki egy öreg szoknyámból prémes toalettet, kucsmát kapott a fekete göndör hajára, de azért minden reggel megvárt az ajtóban. Hová lettek... ? Ki tudja? Tényleg ilyenek voltak? Vagy „őrükül állítom a megszépítő messzeséget"? Amikor az első levelemet elküldtem nektek. fölvetődött bennem a gondolat, hogy talán rosszul esik, hogy annyi szeretettel és elismeréssel Írtam a cséfaiakról. Most látom, hogy nemcsak szubjektív emlékezés volt ez, nem is véletlen, hanem összehasonlítási alap az ország egy különleges vidékéhez, a Csallóközhöz, amely még igy. egybefoglalva is különböző tájegységekre oszlott, és népének lelkivilága is magán hordott bizonyos különleges lelki jegyeket. Akkor még szigorúan elkülönültek az emberek hovatartozandóságukban, jellemükben és vagyoni állapotukban. Soká nem szoktam meg, hogy jóformán mint kotlós a csibéit, úgy gyűjtötték össze a nagyobb települések a köréjük csoportosuló kisebb falukat. Mi akkor ún. „SZÉLEK"-ben beszéltünk. Vajon megvannak-e még ezek a különlegesen magyar elnevezések? Vajon évszázados hagyományokat őriztek ezek a nevek? És mi volt a hagyomány alapja? Miért volt Cséfa és Csentöfa? A cséfaiak egyenesek. büszkék, a csentőfaiak már inkább megalkuvók és ravaszdiak, és miért tartoztak Gelleszélhez, amikor nem is voltak olyan közel Egyházgelléhez ? De volt Egyházgelle és Ógelle. és itt bújt meg az országút mentén a ligetes, erdős kis település — Kisfalud. Nem volt semmije, csak egy ország útra betorkolló útja, és ez rangot adott neki. Meséljek a Karcsúkról, ahol a hagyomány szerint Mátyás király vadászkastélya állott valamikor, Királyfiakarcsán — vagy talán itt bújt meg a szép boroszlói fehér asszony, Korvin János anyja. Szilágyi Erzsébet gyűlölködése elől ? Etrekarcsa, Damazékarcsa, mindegyikben kastélyok és magyar földesurak birtokai terpeszkedtek. A sok Szél között ott tornyosult Szentmihályfa zömök, dombon álló templomával és állomásával. Mihályfa volt a Patonyok központja. Ki tudná megmondani, hogy milyen osztályozás alapján jöttek létre a különböző települések, a felső Patonyok (Benke-, Csécsény-, Lőgér-. Elő-) és az alsók (Diós-, Förge- és Bögölypatony)? Isten áldotta gazdag földek. Udvarházaknak beillő települések. gőgös, büszke nép, mélységesen lenézte egymást. Csak egy valamiben voltak egyek — magyarok voltak. Sohasem tagadták le, meg is becsülték érte őket a hivatalos szervek. Az első Republikában ott töltött hét évem alatt, bár a hivatalos nyelv a szlovák volt, a tanfelügyelőm számtalanszor írt nekem magyarul. Gottwaldék, akik Brokesch Ede kegyúri birtokát kapták meg Prágától jutalmul az após néprajzkutatói egyetemi tanári működéséért (ők már évekkel előbb telepedtek meg Patonyban), első perctől kezdve barátként fogadtak bennünket. A férfi, „Pepik", majdnem hibátlanul tudott magyarul. Olinka gyönyörű szőke cseh asszony volt, vele csehül beszéltünk. A csendőrök, akik jobbára szlovákok voltak, szememre is hányták sokszor, hogy az „áno" helyett miért mondok 10
