A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-08-19 / 34. szám
HIZSNYAI ZOLTÁN két verse a kéményseprő soha! ... de azért a kéményseprő soha nem lesz hősi halott — hiába keveredik hajatövéig, lábujjhegyig koromba, és seprőjének bojtját rázva, hiába ő szökik a legmagasabbra, s ha ő eregeti is ólmát a legmélyebbre az aggszűzben — huzatot lékelve — : a korban, mely látszólag sem szende, az emeletes pokolban akárha megáll inaszakadtan, s mint a singer varrógép, jár a pamacs a porban, s nem rikolt idő előtt szerszámára mordan — de azért a kéményseprő soha nem lesz hősi hatott... A tűzoltók az özönvízről csak annyi esett épp hogy felkavarta a port a tűzoltóautók tetején a tűzoltók káromkodnak mintha omlani látszó bögyes jány futna előlük tova s mérgükben a földhöz vágják kibolyhozott élű törött kártyacsomagjuk — nincs bizonyos: a tűz ikrái a boltokban halmokban dobozostul vasalók szunnyadoznak szörnyű álmoktól nehezükén és a hideg falakban éjjel összemelegednek a huzalok a tűzoltók az özönvízről álmodoznak s már képzeletben ácsolják a bárkát s összeállítják az utaslistát: mindenekelőtt egy szakasz jó! felszerelt kipróbált tűzoltó szerepel majd rajta a parancsnoki hídon fíórián bazaltból egy sereg bögyes víziszonyos hajadon s egy kisfiú egy pakli gyufával II. A nö szemével hunyorgatva rám nézett, mintha összeesküvők lennénk. Szörnyű volt. Így még soha senki sem nézett rám. — Nem szereti a szörpöket — szólt hozzám azzal a cinkos hunyorgással, mintha nagyanyám ott sem volna. Annál jobban szereti a kávéját jó sok tejszínhabbal és vagy két kanál cukorral. Oe most a szörp ideje van, nem a kávézásé. — Ismét nagyanyámhoz fordult a szörpkinálatokkal. — Mondd ROBERT CORNIER nagyanyám! Nem feltételezzük idősebb emberekről, hogy ilyen emlékeik vannak. Nézzük a fényképüket a családi albumban, de csak magát a fényképet látjuk, nem kelnek életre. Hetvenöt kilométert tettem meg apám kocsijával csak azért, hogy meglátogassak egy idős hölgyet az Otthonban. Egy kötelességből tett udvariassági látogatás. Aztán egyszerre csak ráébredtem arra, hogy ez a valaki egy személy, egy ember, a nagyanyám, igen, de nemcsak a nagyanyám, hanem saját maga is, akárcsak az én anyám B tM U S S meg neki. Mike — szólt rám nagyanyám parancsoló, de méltóságteljes hangon, hogy nem kérek semmilyen szörpöt. — Szeme változatlanul a láthatatlan madarakat leste. Az asszony betanult türelmes mosolyával így szólt: — Jól van drágám, azért itthagyom a vörösáfonya szirupot, igyon annyit, amenynyi jólesik. Jót tesz a csontoknak. — Ezzel a kerekes kocsit maga előtt guritva, kivonult. Nagyanyám még mindig a kilátást bámulta elmerülten. Valaki a toalettet húzta le valahol, egy kerekes kocsi vonult el az ajtó előtt nagy zajjal, egy tévékészülék könnyűzenét sugárzott. Ahogy visszafordultam, nagyanyám különösen nézett rám. Kezével eltakarta az arcát. — Tudod Mike. ha visszanézek a múltra, most úgy látom, mindenben neked volt igazad, folytatta beszélgetésünket, mintha sohasem szakítottuk volna félbe. — Te mindig azt állítottad, hogy egyedül a lelki dolgok számítanak, az érzelmek. És egy szép napon, éppen az üzleti pangás idején egy kisebb méretű hangversenyzongorát vettél nekem. Jól emlékszem erre a napra, kopogtak az ajtón, a szállító emberek jöttek, öt ember hozta be a lakásba. — Hátradőlt és lehunyta a szemét. — Mennyire szerettem azt a zongorát Mike. Nem voltam a legjobb játékos. de te vasárnap délutánonként Ellivel az öledben szívesen üldögéltél a nappali szobában és élvezettel hallgattad a zenét és az éneklést. — Zümmögve énekelni kezdett egy előttem ismeretlen melódiát. Aztán hallgatásba merült. Talán el is aludt. Anyámat Ellennek hívják, de mindenki Ellinek becézi. — Fogd meg a kezem Mike — szólalt meg nagyanyám váratlanul és ekkor jutott eszembe, hogy nagyapámat Michalnak hívták és az ö nevét viselem én is. — Ó Mike! mondta nagyanyám, miközben gyenge erejével megszorította a kezem — azt hittem végleg elvesztettelek és most itt vagy mellettem megint... Arckifejezése megrémített, arra gondoltam, vajon mi történik vele, ha ráébred tévedésére. Anyám gyakran említette, hogy az ő családjára hasonlítok. Visszaemlékeztem a régi családi albumokra, a fényképek szerint nagyapám olyan magas és vékony volt, mint én. De a hasonlóság itt véget ért, mert nagyapám harmincöt éves korában, majdnem negyven évvel ezelőtt meghalt, és ő bajuszt viselt. Kezemet akaratlanul arcomhoz érintettem. Hiszen most nekem is bajuszom van! — Itt ülök. Mike — szólalt meg nagyanyám olyan hangon, mintha altatódalt zümmögne, a kezemet el nem engedve — gondolataim kergetik egymást és álmodozom. A napok néha kuszán egybeolvadva kergetik egymást. Olykor úgy érzem, nem is itt vagyok. hanem már valahol máshol. És mindig rád gondolok. Azokra az évekre, amikor együtt voltunk. Nem volt elég Mike! Nem volt elég! Hangja olyan gyászosan szomorú volt. hogy akaratlanul alig hallható vigasztaló, együttérző szavakat mormoltam, valahogy úgy, ahogy édesanyák csitítják, nyugtatgatják rossz álomból felriadó gyermeküket. — És szüntelenül arra a rettenetes éjszakára gondolok — folytatta nagyanyám. — Mondd Mike! Valóban megbocsátottad azt az éjszakát nekem? — Hallgass ide, nagyanyám! — kezdtem beszélni, azt szerettem volna mondani, hogy én Mike vagyok az unokája, nem a férje. — Pszt! Pszt! — suttogta, hosszú hideg ujjait a számhoz tapasztva — ne szólj semmit! Olyan régen várom ezt a percet, együtt lenni, veled, itt. Szerettem volna tudni, mit mondanék, ha belépnél az ajtón, mint olyan sokan mások. Gondolkoztam, egyre csak gondolkoztam ezen. És a végén arra az elhatározásra jutottam, hogy bocsánatot kérnék tőled. Akkor még túlságosan büszke voltam hogy megtegyem. — Kezébe temette arcát. — De már nem vagyok büszke. Mike! — Hangja elcsuklott, majd ismét felerősödött. — Gyűlölöm, hogy így látsz engem, hiszen mindig azt mondtad, hogy gyönyörű vagyok, és én sohasem hittem el. Emlékszel a jótékony célú bálra, ahol mi jártuk el a megnyitó táncot? Akkor is azt mondtad, hogy én vagyok a legszebb lány. — Nagymama! — Beszélni akartam, mert úgy éreztem, hogy képtelen vagyok tovább tettetni magam és félrevezetni egy idős aszszonyt, aki emlékeibe kapaszkodik. Képmutató játékot űztem vele és úgy tettem, mintha elhinném mindazt, amit mond. Úgy tett, mintha nem is hallana, folytatta tovább. De az az éjszaka Mike szörnyű volt. Azok a förtelmes vádak, amikkel illettelek! Elli is felébredt és sími kezdett. Hozzásiettem s karomba kapva ringattam. Te beléptél a szobába és azt mondtad, hogy nincs igazam. Suttogtál, nehogy felizgasd a kislányt. Azt akartad, hogy megtudjam a valót. És én nem szóltam hozzád, túlságosan büszke voltam. Azt sem tudom, hogy hívták azt a lányt, akivel gyanúsítottalak. Itt ülök és találgatom. Laura vagy Evelyn? Nem emlékszem. Később azonban megtudtam, hogy igazságtalanul vádoltalak. — Ahogy rám nézett, szeme kitágult és könnyezett. Ezután az éjszakán minden megváltozott köztünk, eltűnt életünkből a ragyogás. És akkor történt a baleset és már nem volt alkalmam bocsánatot kérni tőled ... Az én nagyanyám! Az én szegény-szegény és apám, akik a velem való kapcsolatuktól függetlenül is léteznek. Rémület fogott el megint, és szerettem volna már kint lenni. — Mike! Mike! — szólt nagyanyám. — Mondd ki már Mike! — torkomon akadt a szó. — Mondd, hogy megbocsátottál! Hoszszú évek óta csak erre várok. Mondd, hogy „megbocsátok neked Meg". És mondtam. Szavaim olyan különösen hangzottak, mintha egy óriási alagútban beszélnék. „Megbocsátok neked Meg." Kutató szemmel figyelt. Megszorította a kezem. És én először életemben találkoztam a szerelemmel. Ez nem moziszerelem volt, nem is Cindy felcsillanó szeme, amikor megígérem, hogy vasárnap kimegyünk a tengerpartra. Ez igazi gyengéd szerelem volt, önzetlen, mert nem várt érte cserébe semmit. Felemelte arcát, és én megértettem, mire vár. Föléhajoltam és ajkammal gyengén megérintettem arcát. Olyan volt a bőre, mint az őszi falevél, érdes és száraz. Lehunyta a szemét, és én felálltam. A nap már nem csillogott az autókon. Valaki valahol egy másik tévét kapcsolt be és így kétféle műsor szűrődött ki. Vártam egy kis ideig. Úgy tűnt, hogy alszik. Lélegzete nyugodt és egyenletes volt. Begomboltam esőkabátomat. Hirtelen kinyitotta szemét és rám nézett. Szemei még csillogtak ugyan, de kifejezéstelenül meredtek rám, felismerés és érdeklődés jele nélkül, üresen. Rámosolyogtam, de nem viszonozta. Felnyögött és magára húzva a takarót, elfordult. Huszonötig számoltam, majd ötvenig, és újrakezdtem. Torkomat köszörültem és erőltetetten köhögtem. Nem mozdult. Nem reagált. Azt akartam mondani: — Nagymama, én vagyok. De nem mondtam. Arra is gondoltam, talán így kellene: „Meg! Én vagyok." De nem voltam képes rá. Végül is elmentem. Nem köszöntem senkinek. Kiosontam a folyosón keresztül, nem néztem se jobbra, se balra. Azt se bántam, hogy az a vad kinézésű öregember a tolókocsijával elgázol-e vagy sem. Az utat visszafelé hetvenöt-nyolcvanas sebességgel tettem meg. Felhangosítottam a rádiót amennyire lehetett, rockzene szólt, csakhogy valami hangot halljak. Amikor hazaértem, anyám éppen porszívózott. Kikapcsolta a gépet. — Nos? Hogy van nagyanyád? — kérdezte. Azt feleltem, hogy jól van. Sok mindent mondtam még. Azt is, hogy nagyanyám nagyszerűen néz ki, elégedettnek látszik és hogy Mike-nak szólított. Szerettem volna megkérdezni, hogy ők ketten apámmal valóban szeretik-e egymást és szerettem volna megszólalni és megkérdezni : „Mondd anyám, nincs semmi megbocsátanivalótok egymásnak?" De nem kérdeztem semmit. Ehelyett felmentem a szobámba, elővettem a villanyborotvámat, amit Annitól kaptam karácsonyra és leborotváltam a bajuszomat. Peril Etelka fordítása 15
