A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-08-19 / 34. szám
r si» GOBBI HILDA Meghalt Gobbi Hilda. Egy fülledt nyári éjszakán itthagyott bennünket a magyar színészet egyik kiemelkedő, felejthetetlen egyénisége. Színész, szervező, örökségápoló egyszemélyben. A magyar rádióban még aznap délután elhangzott egy negyvenperces műsorösszeállítás, melyben Gobbi, mint annyiszor már, újra összefoglalta élete értelmét, szavalt, játszott, emlékezett. Érdes hangja, cigarettafüstbe burkoiódzó alakja, mindig figyelő, csillogó szeme, mosolygós tekintete sokszor megjelenik előttem. Amikor Vörösmarty Csongor és Tündéjében Mirigyet játszotta, szinte beleborzongott a hátam, azóta ezt a szerepet csak Gobbival tudom elképzelni, akárcsak Sarkadi Oszlopos Simeonjában Vincénét. De oldalakon át sorolhatnánk élövé varázsolt alakjait. 1982-ben megjelent Közben című nagy sikert aratott könyvében nemcsak életéről, szerepeiről ad számot, hanem a társadalom ellentmondásokkal teli, forrongó korszakaiba is bepillantást nyerünk. Gobbi mindig az elnyomottak, a megalázottak pártján állott, sose szerette az igazságtalanságot, nem tűrte a meghunyászkodást. A fajüldözés nehéz éveiben, a háború kegyetlen sodrásában is védtelen színésztársaival törődött. A felszabadulás után az elsők között volt, akik az új magyar színjátszást a romok alól „kikaparták" és útjára indították. Öreg színészek otthona, színészmúzeum — ez mind az ő érdeme is. Vajon jut-e majd a múzeumban egy kis hely az ö számára ? Azt hiszem igen, mert nélküle ma ez a múzeum se létezne. A Szabó család révén a távoli kis falvakban is megismerték a nevét, szívükbe zárták az emberek és sok-sok levéllel kereste fel mindennap a postás. Minden szerepet elfogadott, mert a színésznek az a dolga, hogy játsszon és higgyen abban, amit csinál. Az átélés, az ösztön és a tudat nagymestere volt a színészpályán. „Ha megfaragtam egy szobrot — az áll. Dolgozhatok rajta öt évig, tíz évig vagy egy éjjel megcsinálhatom, de ami kész, az megmarad. Minden este megvívjuk ezt a harcot. Ez a szépsége és ez a tragédiája hivatásunknak." Könyve utolsó részében Temetők alcím alatt elhunyt pályatársainak állít emléket, felidézi soha vissza nem térő alakjukat: „... lassan-lassan eltávoznak a tanúk. Elmennek, s magukkal viszik életünk egy-egy korszakát — homály fed bizonyos eseményeket, amiket már soha senkitől nem kérdezhetünk meg. Távozásukkal a mi életünk is elvékonyul, üresebb lesz, de fakóbb, valószínűtlenebb lesz a kor is — a múltunk —, amiben éltünk és játszottunk; ki-ki a maga szerepét." OZSVALD ÁRPÁD KESZELI FERENC Álmomban D. l.-vel ... a festővel futballoztunk egy lejtős iskolaudvaron. Kemény meccs lehetett, mert a festő fekete utcai mezben, verejtékesen, szőrösen megállt a kőrisfa alatt, mely talán ecetfa volt, — és azt mondta: nem rúgom tovább! Egykapus meccs volt ismétlem, lejtős terepen, ráadásul a labda is gömbölyű, és fehér sakk figurák álltak szerteszét a pályán, no meg lila bástyák álltak terpeszt a kapuban. Aztán a festő megint megállt megint fekete utcai mezben és megint verejtékesen, majd egy esetre kérdezett megint szőrösen. Hát az meg mikor történt? — hangzott a kérdés, majd a válaszom: Hát akkor történt, amikor még éltél! Hát nem emlékezel? Hogy a kérdés tárgy mi volt azt már nem tudom, és arra is csak napok múltán gondolok, hogy a jelzett időben már nyitván én sem éltem, avagy mégis éltem, ha álmodni tudtam azt a meccset, ha kíméletesen kerülgetni tudtam a sakkfigurákat s ha kellett fogaim közt vittem a labdát a kapuba. Tudni kell persze, hogy sem ő, sem én — nem szoktunk futballozni, sem vonaton, sem iskolák lejtős udvarán. Ráadásul sakkozni se tudtunk, mely körülmény eleve eldöntötte, hogy sem ő sem én, — nem győzhetünk. Hogy nem győzhetünk együtt és egymás ellen se győzhetünk. Mert mellékesek lettek a körülmények, mint a gyanta, mert a mézben úszni övvel sem lehet mert borostyánkővel a nyelv alatt — pihegni is nehéz, nemhogy léghajózni. D. /. csak állt a kőrisfa alatt mely lehet, hogy ecetfa volt, lehet, hogy platán, lehet hogy akácfa volt lehet hogy kókuszpálma — mely körülmény közömbös talán, hiszen nem a fa miatt nem emlékezett az estre, mely állításom szerint még életében történt de arra ő holtan sem tudott emlékezni. Pedig mondottam néki: Emlékezned kell, hiszen akkor még éltél! Hát mikor éltem ? — kérdezte bárgyún, akkor, ott a platánfa alatt. 1988. június 23. 14
