A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)

1988-08-19 / 34. szám

amelyek a kacagtatással fakasztanak köny­­nyet — mint a népi humor immár időtlen idők óta. A klasszikus világirodalmat Friedrich Schiller Ármány és szerelem c. „szomorújá­téka" képviseli a Thália Színpad repertoárjá­ban. Ezektől a tulajdonságoktól és érzelmek­től mi sem vagyunk mentesek, így „a dráma modellje" ma is hat, csak megváltozott tár­sadalmi közegben. Az előadást Emil Spišák rendezi, s a bemutató időpontja: 1988. december 8. Színházunk aránylag ritkán játszik délszláv drámai alkotást. Most magyar nyelvű ősbe­mutatóként kerül színre a Thátiában 1989. február 16-án Milan Grgics Ébredj, Kata/c. vígjátéka. A rendező ezúttal is Rencz Antal lesz. A vérbő vígjáték egy dugába dőlt görbe nap. amelyre egy férfitársaság a feleség és az anyós távollétében készül. A „sors utjai” azonban kifürkészhetetlenek, s végül is a halálosan komoly titkolózás keserű vigyorral ér véget. Az USA mai drámairodalmából Leonard Gersche vígjátékát választotta a kassai tár­sulat. A produkciót elsősorban ifjú nézőinek szánja. Nem véletlenül, hiszen a játék folya­mán egy ifjú ember „keresi önmagát", ön­megvalósításának lehetőségét és a szabad­ságát. mert minden előítélettől független és szabad akar lenni, ahogy „a pillangók is szabadok". Az előadást Cyril Valšík rendezi, s a bemutató időpontja 1989. április 13... Az évad végére egy ősbemutatót tartogat a Thália Színpad. 1989. június 8-án kerül színre W. Pozsonyi Anna Utolsó hetek c. drámája. Az írónő ma Budapesten él, de itt született, s a két világháború között itt alko­tott csehszlovákiai magyar íróként. Ez a drá­mája a háború utolsó napjaiból való — úgy is mondhatnánk: kordokumentum. Az előadást Rencz Antal rendezi. Mindkét együttes továbbra is műsoron tartja az előző évad legsikeresebb produk­cióit, amelyeket az új évad végéig bármikor megtekinthetnek az érdeklődők. A bérletek tulajdonosai mind Kassán, mind Komárom­ban a másik társulat előadásaiból is láthat­nak néhányat. KMECZKÓ MIHÁLY Nagy Tivadar felvétele lentésű szavai kerültek bele (pl. felhő: felleg, talál: lel, vánkos: párna, kukorica: tengeri; az idézett szópárok első szavai a nyugati, a második a keleti nyelvjárásokból származik). Kár lenne, ha le kellene mondanunk arról a mérhetetlen kincsről, amelyet népünk nyelv­­teremtö tehetsége hosszú évszázadok során létrehozott. Ha tájszavaink kihalnak, akkor nagyon nehéz vállalkozás lesz — ha ugyan lehetséges lesz egyáltalán — köznyelvünk gazdagításában fölhasználni őket. LANSTYÁK ISTVÁN A múlt heti számunkban közölt Nyelvi totó megoldása Pl.: Hosszú í-ne végződnek a magyarban a következő szavak: Nyí, rí, sí, gyí, szí, hí, vi. Az utóbbi három alak azonban már elavulóban van. Dr. Félegyházyné Gregosits Irén ÖT LEVÉL (3> (Részletek egy tanítónő emlékirataiból) MÁSODIK LEVÉL „Ég a napmelegtől a kopár szik sarja, Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta; Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben. Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mező­ben..." Ezeket a csodálatos sorokat dohogja a vo­nat, muzsikálják a kerekek, amint a komáro­mi állomásról nagy pöfögéssel dübörög át a váltókon, s nekiiramodik a Kisalföld — Csal­lóköz, vagy legrégebbi nevén Tündérek szi­getének. Két Duna-ág öleli szerelmesen ölé­be. Talán holdas éjszakákon itt énekelt Vilja a füzek alatti nádasokban, és bűvölte halálba a szerelmes halászlegényt. Állítólag itt acélosabb búza termett, mint a Hortobágyon. A vonat fut, messziről mint hatalmas cse­rebogarak dongának a cséplőgépek. Megra­kott ökrösszekerek nyikorognak a dűlő uta­kon. Ragyogó napsütés, a vonat hófehér füstje nagy igyekezettel hömpölyög az azúr­kék égre. Bakterházak s kis állomások, tisz­telgő vasutasok. A vonat lassít, megáll, le­­szállunk. A muskátlis állomás fölött a tábla: Orechová Potôň. Négy férfi lép elő. Az egyik papi civilben, kitárt karokkal öleli magához apámat: „Józsi bátyám, megismersz? Sokat rúgtuk a focit a komáromi Ráckertben, én még mint kisdi­ák!" Nagy ölelkezés. Apám bemutat: „A lányom. Ha akarjátok, ő lesz a tanítónőtök." „Én meg a tanítójuk", szólal meg a fehér vászonruhás második. Bemutatkozik: „Sti­­panitz Jenő vagyok." „Én meg Vargha De­zső, a kálomista pap", s bemutatja a másik két embert. Ravasz Józsefet és Pöthe Lajost, az iskolaszék tagjait. „No, menjünk a darálóba", s nagy hahotá­val magyarázza, hogy a volt darálót alakítot­ták át és szépítették iskolává. Valóban nem csalódunk. — Gondolom, nem kell elmesél­ni, milyen volt a daráló, talán még mindig megvan, akkor ragyogó frissre meszelve, há­rom nagy ablakkal, vasrácsos kerítés környé­kezte, modemnek ható bejárati ajtaja egy előtérbe nyílt, ahol fogasok függtek a fala­kon. s még egy helyiség, amit később szer­tárnak használtunk. Modem, fényes, tintatar­tós padok, kettős felhúzható tábla, a dobo­gón széles tanári asztal, mindenki mosoly­gott. mindenki örült valaminek, amit elért és produkált. Ha daráló volt is, most a falu kis magyar fellegvára lett, iskola. Egymás után szállingóztak az iskolaszék meghívottjai, s kezdetét vette a választás. Stipanitz vezette a jegyzőkönyvet, amely szerint mindkettőnket egyhangúlag megvá­lasztottak. Közben Lelkes Laci bácsi, a kocs­­máros, ügyesen belopott pár üveg bort s poharakat, és felköszöntött az iskolaszék bennünket. Jenövei sürgősen megegyeztem, átengedve neki az elsőséget, legyen ő az igazgató, hisz jó pár évvel idősebb volt, tapasztaltabb, és a szlovák nyelvet is jobban bírta. Egyszer csak delet harangoztak. A harang­VARGHA DEZSŐ láb Lelkes János bíró háza előtt állott. A harang szép, mély hangja végigzengett a falun, s azután még hányszor az ott töltött 17 évem alatti? Dezső bácsi meghívott ben­nünket ebédre Jenövei, megismertük a virá­gok között álló takaros kis parókiát és a református templomot. Felesége, Mariska, az anyák és feleségek gyöngye volt, három szép gyermek anyja. A finom ebéd közben Dezső bácsi azzal a javaslattal állott elő, hogy — lévén nagyon gyakorlatias ember — ha nincs ellene kifogásunk, akkor ő lakást, kosztot szerez özv. Gálffy Józsefnénál, aki­nek Komáromban járó diákfiával lehetnénk cseregyerekek, ő nálunk lakhatna Komárom­ban. Az egyesség hamarosan létrejött, meg­tetszett a szép kertes, sokszobás udvarház, ahol éveket éltem végig. Este Komáromba utaztunk a holmimért, s hétfőn reggel, azaz 1931. szeptember első napján vonattal visz­­szajöttem Patonyba, új életem színterére. Az iskolaszék gondoskodott arról, hogy a tanköteles gyerekek reggel 8-ra jelenjenek meg az iskola udvarán. Itt említem meg, hogy Jenő szerzett ugyan albérleti szobát Patonyban, de ha csak tehette, Nyékvárkony­­ba karikázott, ahol felesége szintén igazga­­tó-tanitó volt, szolgálati lakással. Sohasem tudtam meg, hogy ez a cserebere a házas­társak között mire volt jó, lévén Jenő diszkrét fiú. Az iskolaudvaron ott tolongott a falu apraja-nagyja, a gyerekek könnyes szemmel, vagy izgalmukat titkoló vigyorgással vártak bennünket. Hogy hányán voltak? Ne kérdez­zétek. Én az első négy osztályt választottam, Jenő pedig a felső négyet vitte. Mondanom sem kell, hogy sokáig nem is tudtuk, melyik gyerek hova is tartozik. Százan voltak, vagy csak nyolcvanan? Sokan, az biztos. Renge­teg dolgunk volt. Szerencsére a hivatalos ügyek intézéséhez szükséges könyvek a tan­felügyelőségen keresztül érkeztek. A tan­könyvek beszerzését Jenő bonyolította a du­­naszerdahelyi könyvesboltokban, s ha jól emlékszem, a füzetek és szerek beszerzését is, ami azt jelentette, hogy aznap a száz gyerekkel való foglalkozás az én nyakamban maradt. Hát bizony jócskán hullottak a fale­velek, amikorra beindult az „üzem". Lezajlott az első szülői értekezlet, és megesküdtünk mindenkinek, hogy rövidesen meglátogatjuk őket. Amíg a világos órákból futotta, Szent­­mihályfát vettük célba, bemutatkoztunk a jegyzőnél, a plébános úrnál s az ottani kollé­gáknál. Külön meg kell említenem Schnitzler Sándor plébános urat, akire éppoly szeretet­tel emlékezem, mint Vargha Dezsőre; ma is elfutja szemem a könny, ha felidézem egy­­egy találkozásunkat. A jegyzőre, a postames­terre már nem emlékszem. Ezután a falubeli jeleseket vettük sorra. Meglátogattuk Gott­­waldékat, egy prágai egyetemi tanár család­ját, Náplaváékat, a cseh nagykulákot. és ha nem tévedek, öt csendörcsaládot, akikkel szintén nagyon szívélyes kapcsolatba kerül­­■ tünk. Számotokra bizonyára elképzelhetetlen, hogy mintegy 100—120 gyereknek a foglal­koztatása egy tanteremben történt. Általá­ban úgy alakult ki az oktatás, hogy reggel én kezdtem a kicsikkel, I. II., III., IV. osztállyal, délután pedig 2-től Jenő okította az ún. felső tagozatot. Tulajdonképpen harmadolnom kellett az órát, ami bizony így visszanézve bűvészmutatványnak hatott, különösen ab­ban a szituációban, amikor 40—50 gyerek csillogó szeme leste, hogy most mit csinálok. Bármennyire is intuitív egyéniségnek voltam elkönyvelve mindig, előkészület nélkül nem lehetett órák hosszat rögtönözni. Próbáltam így is, úgy is, először a III. és IV. osztályt láttam el munkával, mivel ezek már Írástudó embereknek számítottak. Percek alatt meg­kapták a foglalkozást, ami lekötötte őket a tantervi anyag mértékében, majd a II. osztály kapott rendszerint valami írásbeli foglalko­zást, és igy legalább fél-háromnegyed órát tudtam az elsősökkel foglalkozni. Akkoriban a fonomimikai módszerrel dolgoztunk, azóta millióféle módszert csináltam végig, de es­küszöm. hogy ez volt a legjobb. A gyermek egész aktivitása, játékos könnyedséggel, lá­tás, hallás, mozgás lekötődött úgyannyira, hogy szinte naponta új betűvel ismertettem meg őket. Az összeolvasások okoztak prob­lémákat, de karácsonyig az osztály háromne­gyede ismerte a betűket. A számológépet valami ókori maradványnak tartották későbbi éveimben, pedig mondom, hogy a legjobb. Manuális, vizuális készségük egyaránt foglal­koztatva. Itt a nagy ugrást mindig a 10-es átlépése jelentette, de ha a számképeket és számfogalmakat szilárdan rögzítettem, a fel­fedezés gyönyörűségével jöttek rá, hogy ti­zen túl is van még világ. Nagy könnyebség volt, amikor elkezdtük a különféle mesterke­déseket. rakosgatásokat, korongozást, pálci­­kázást és jóformán az egész szemes mező­­gazdaság bevonását. így az elsősöktől léleg­zethez jutva a II. és III. osztály kiadott mun­káit ellenőriztem, sokszor a negyedikesekből segédtanítókat is bevonva, akik közül év végére már kis ellenőrző brigádok alakultak, igy könnyítve munkámat és szórakoztatva gyakorlati kis észjárásukat. (Folytatjuk) MEGJEGYZÉSEK. Szerzőnk a levél nyitó ré­szében egy korábban vagy később megélt, jól termő nyár képét festette meg. Az akkori valóság, sajnos, lesújtó volt. Nemcsak a harmadik éve tartó világgazdasági válság, hanem a rendkívül rossz termés is súlyosbí­totta a patonyiak s a környék helyzetét. Katasztrális holdanként másfél-két mázsa gabona termett, s a válság és az éhínség forradalmivá korbácsolta az emberek indula­tait. A községi iskola megalapítását is ez a nyomor hátráltatta; a lakosság még évekig nyögte a daráló átalakításának és berende­zésének terheit, mert a nép alig talált pénz­forrásra. — Az iskolaszékeket egy 1868-i és egy 1876-i törvény alapján működtették a községi és felekezeti iskolák fenntartására, működési feltételeik biztosítására. A községi iskolaszékekbe a képviselőtestület küldött ki öt tagot; ezek közt feltétlenül szerepeit a tanító és minden ottani vallásfelekezet veze­tő lelkésze. Az egymáshoz közel fekvő falvak Folytatás a 19. oldalon 11

Next

/
Thumbnails
Contents