A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-08-19 / 34. szám
Folytatás az 5. oldalról ben a termelés háromnegyedét már kivitelre szállították, így a múlt század hetvenes éveiben Európa-szerte, egymás után nyíltak a pílseni éttermek és sörözök. Ezzel szinte egy időben gomba mód kezdtek szaporodni e kitűnő sör külföldi hamisítványai. Például 1910-ben egyetlen év alatt nem kevesebb, mint 92 pert kellett indítani a márka védelmében! A „Prazdroj", illetve a „Pilsner Urquell" márkanevet 1898-ban vezették be, jelezve, hogy próbálják a világon bárhol is főzni, a pilseni sör ősforrása a mai Ptzeňben van. Míg 1842-ben a pilseni sörtermelés 3 600 hektoliter körül volt, közvetlenül az első világháború előtt a termelés már megközelítette a másfél millió hektolitert — és ezt a tekintélyes mennyiséget csak 1962- ben sikerült túlszárnyalni. Még egy érdekesség: 1929-ben felmerült, vajon a hagyományosan fából készült ászkoló hordókat ne váltsák-e föl vasbeton tartályokkal? Olyan döntés született, hogy éppen ez a minőség egyik titka, s ezért mindmáig megtartották a fahordókat. Hogy készül hát a világhírű pilseni? A malátaárpa, a komló és a többi szükséges nyersanyag keverékét 18 ezer literes vörösréz üstökben tizenegy órán át főzik. Az így nyert szüretien zöld sört négyfokos hőmérsékleten hidegerjesztésnek vetik alá. Ezen a hőfokon annyi napig tartják a hatalmas tölgyfa kádakban a „mutert" — a sörgyáriak nevezik így az ászoksört —, ahány fokos készterméket gyártanak a főzetből. Kevesen tudják, hogy a fokszám nem a szesztartalmat jelenti, hanem a malátakivonat mennyiségét — százalékokban! Az így nyert újsört ezután legalább kilencven napig tovább érlelik. Ennek tudatában könnyű rájönni, miért szükséges, hogy e sörgyár pincerendszere tizenkét kilométer hosszú legyen. A Prazdroj receptjét illetően nem kevésbé lényeges, hogy az alapanyagául szolgáló lágy vizet nyolcvan méter mély artézi kútból nyerik, és saját víztoronyban tárolják. így aztán ipari kémkedés ide vagy oda, az igazi pilseni sör utánozhatatlan. — Vegyi elemzéssel megállapítható ugyan a mi sörünk összetétele, utánozhatatlanok viszont a gyártást alapvetően befolyásoló helyi természeti adottságok — szögezi le Jindrich Rasche. — Gondolok itt az artézi kutakra, az erjedést és a penészképződést befolyásoló páratartalomra, a pincerendszer sajátos klímájára. Próbafúrásokkal kiderült, hogy a gyár mai, kereken hatvan hektárnyi területe alatt négy bő vízér található. Talán éppen ez a legfontosabb, mert rögtön itt a városban is van még két sörgyár, de nekik sem sikerült hamisítatlanul utánozniuk az igazi Prazdrojt! — A konkurenciától tehát nem kell tartaniuk? — Amíg ki nem apadnak a források, addig nem ... S ez aligha valószínű! — teszi hozzá tréfásan, majd békülékenyen hozzáfűzi: — Igaz, a Prazdroj verhetetlen, de ez egy pillanatig sem jelenti, hogy például a České Budéjovice-i Budvar, a domažlicei Samson, a smíchovi Staropramen, vagy akár a prágai Flek sörözőben főzött tizenhármas barna rossz sör lenne. Csak hát az igazi pilseni, az pilseni marad, ugyebár... Ebből a röpke felsorolásból is kitűnik, hogy sörgyártó vidék a nyugat-csehországi táj. Errefelé akármelyik sörgyárba tévedjen be a riporter, szinte mindenütt angol, dán, svéd, belga és NSZK-beli cégneveket hall. Pasztőröző, palackmosó berendezéseket, steril hordókat szállító vállalatok ezek, amelyek több millió devizakorona értékben kötött üzletek keretében segítik hazánk söriparának korszerűsítését. Mindebből kitűnik, hogy csupán a hagyományokból nem lehet megélni; bár a söripari szakemberek szerint nem jó, ha túlságosan nagy egy sörgyár. Ezért okos arányérzékkel kell gondolni a gazdaságosság, a hatékonyság, a minőség és a tradíció követelményeire. Persze, olykor-olykor azért mégiscsak érdemes szakítani a hagyományokkal! Történt ilyesmi például 1967-ben, amikor a pilseni tizenkettes megtörte a hajókeresztelés pezsgő-hegemóniáját. Egy skóciai hajógyár üzemi kikötőjében — a Clyde folyón —, a szokásos pezsgő helyett egy háromliteres Prazdroj csapódott az ott hazánk részére épült Vítkovice nevű hajó orrához ... Vajon azokban az emelkedett hangulatú pillanatokban eszébe jutottak-e valakinek is a sörgyáriak?... A pörkölt maláta, az árpa álmosító forrósága, az erjedés illata, ami kérlelhetetlenül megcsapja az embert, ha belép a nedves pincék, a gőzölgő üstök közé. Oda, ahol gumicsizmás férfiak, piros fejpántos fiatalemberek sört isznak a délelőtti pihenőben. Állítólag tilos — de ezt aligha veszi komolyan bárki is. A riporter is az utolsót koccintja vendéglátójával. — A Prazdroj mindmáig igazán veretlen — ismétli nem kis szakmai büszkeséggel Jindrich Rasche. — E tekintetben a pilseni sör éppen olyan, akár a nektárédes tokaji aszú, vagy a tüzes skót whisky ... És a jövö? Erről a lágy vizű kutak, a sziklákba vágott pincelabirintus pótolhatatlan klímája gondoskodik. Jómagámnak pedig már csak egyetlen dolgot kell tisztáznom: barátaim közül most többen azt mondhatják, hogy képmutató vagyok, mert fennen azt hangoztatom, nem szeretem a sört — az ősforrásnál mégis jócskán belekortyintottam a pilsenibe ... Nos, az vesse rám az első követ, aki Plzeňben, a feléje nyújtott krigli helyett — az érlelőpincék mélyén —, mondjuk, veseteát kért volna. Nincs az a capriccio, ami kiengesztelné a sörgyáriakat! Hrabal hőseinek, Francinnak és Pepin bácsinak utódai ilyen emberek. Szeretik a sört. Főzni is, inni is. MIKLÓSI PÉTER Fotók: Gyökeres György (2) és archív Fotomontázs: Krá/ S. Klára "y1: ■ ■ 1 j :A 1 ÉÉ Il \\. ^ — Én önöket — jelenti ki Jámbor József I HÚSZ ÉSZT Ha emlékezetem nem csal, még a második évfolyam derekán történt. — Na fiúk, ma választhatnak — gyűjtött maga köré az egyik tornaóra kezdetén fiatal testnevelő tanárunk —, futballozni akarnak, vagy a háromkilométeres futást szeretnék gyakorolni? Persze, mondanom sem kell, a foci javára döntöttünk. Egyedül a zömök, mackóléptü Károly kardoskodott a futás mellett mindenáron. Rátámadtunk, szapulni kezdtük, de ő melegében „megmagyarázta a bizonyítványát". — Gondoljatok csak bele — kezdett a mondókájába: pár perc múlva nekivágok a távnak, s mire „bekocogok" a célba, a következő matematikaórának is vége lesz talán. Matekból pedig ma, jól tudjátok, dolgozatot írunk. Hamarosan mindannyian a futópályán toporogtunk ... A nagyfalusi (Veľká Ves nad Ipľom) helyi nemzeti bizottság épületének egyik hivatali szobájában ülünk. Jámbor József hnb-elnök az imént bocsájtotta útjukra a szerelőbrigád tagjait, hát most van néhány szabad perce, beszélgethetünk. — Bátyám egykori középiskolám első végzős diákja volt — emlékezik a bizony erősen gyérülő üstökű fiatalember —, majd egy ideig a kelenyei (Kleňany) földműves-szövetkezet élén állt. Értett az emberek nyelvén, kedvelte mindenki, ö lett a példaképem. Természetesnek tartottam, hogy a sági gazdasági „szakközépbe" jelentkezzem. A tanulmányai alatt Kelenyében, majd az érettségi után szülőfalumban, Szécsénkén (Seőianky) jártam szakgyakorlatra. Nagy kedvvel láttam munkához. A katonaság után Lukanyényébe (Nenince) kerültem. Hajnalok hajnalán, zsúfolt
