A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-08-19 / 34. szám
•* ' Ne csak Hiába, hogy a pénzt a föníciaiak ötlötték ki, az első érmét, vagy ha úgy tetszik, az első plakettet bizony nem ők készítették, merthogy az már a pénz kitalálása előtt is létezhetett. Az első érme az első emberalkotta szobor is lehetett, s ilyen értelemben annak minősíthető a legutolsó is. Következésképpen viszont mégsem mondható minden szobor érmének, hiszen az idők során a pénz, az ékszer, a mindenféle emléktárgy formájában az ún. érmék elárasztották világot. Ugyanakkor nyos értéktől, egyfajta merészséget, formabontást mégis csak igényel. Nehéz „bronzlemezei közt lapozgatva" — nem tárlaton, hanem műteremben néztem végig a műveit — az volt az érzésem, hogy saját ars poeticája, vagy ha úgy tetszik művészi vizsgatétele valahogy eképpen fogalmazható meg: „Kerüld az őrizd^H teremtsd reng a szivárvány is, csak éppen nem mindenki látja, mert hideg van, kevesen tartózkodnak a szabadban, ráadásul azok közül is sokan az orruk elé néznek, nem pedig a havat pilinkéző firnamentumra. Olykor beszédesek, olykor sejtelmesek csupán ezek a plakettek, de sosem verbalizálnak, ugyanakkor nem is hallgatnak el semmit abból, amiről beszélni óhajtanak. A téma pedig a létezés. Igaz, a művész nemcsak a létező, a tapintható világ plasztikus újrateremtésére képes, hanem legjobb müveiben formává tudja varázsolni a megfogalmazhatót és a megfogalmazhatatlant egyaránt. Atformát wSi viszont egy kis ..v . fenegyerekeskedéssel a homoktortát vagy a Capitóliumonot is minősíthetnénk érmének, mert az emberalkotta tárgyaknak formája és kiterjedése van, így aztán mindegyik ábrázol is valamit. — ha mást nem, hát önmagát. Minden bizonnyal ez a szemlélet teszi, hogy az érmét, a plakettet a mindenkori szobrászművészet — de kivált a jelenidejű — elemi próbájának bátorkodom nevezni. Azt is mondhatnám: a legjobb kortárs szobrok alkotóinak is csak akkor tudok igazán és fenntartások nélkül hinni, ha azok az érmeművészetből is le tudják tenni a vizsgát. Nem vagyok azonban bizonyos abban, hogy ez fordítva is igaz lehet... Leírni azért merem, mert tapasztalataim szerint a művészek között ez a szemlélet a gyakoribb, mintsem az ellenkezője. De lehet, hogy tévedek. Sebaj, hiszen minderre talán mégis csak azok legyintenek, akik a próbán érméből gyengébbnek minősülnek. Gyanítom, azért lehet ez így, mert — ha keressük — az érme helyét a képzőművészetben valahol a rajz és a szobor között lehet keresni. Ezért is csodálkoztam, amikor valaki semmi rosszabbat nem tudott mondani Darázs Rozália érméiről, plakettjeiről, mint azt, hogy azok nagyon rajzosak. Csodálkoztam, mert hiszen szerintem az ő müveinek egyik elemi erénye éppen ez. Darázs Rozália ugyanis nem mond le az ábrázolás szándékáról, mert hiszen miért is tenné. Tizenvalahány esztendeje túl van már a főiskolai vizsgafeladatokon — szabadon keresheti hát önmaga lehetőségeit. Úgy játszadozhat a formákkal, ahogy maga látja azt jónak. Önmagát viszont napirenden vizsgáztatja ... Mert nem vitás: szigorú belső kritériumok szerint alkotó művésszel van dolgunk, aki sem klasszicizálni, sem forradalmasítani nem akar ott, ahol ez nem szükséges, ellenben tudja, hogy az érme, miközben nem idegeníthető el a hagyomáelhájasodott kövér plasztikai formákat, mert az gyakran valami helyett van! De légy óvatos, nehogy rézkarccá soványodjon a kezed alatt az, aminek eszményi dimenzióját keresed! Vigyázz, meg ne merevedjen a kezed alatt az ábrázolni kívánt mozgás csodája, de attól is óvakodj, nehogy óvatosságod a tematikai egyhangúsághoz vezessen, tereljen észrevétlenül." Hogy Darázs Rozália minderre milyen jó érzékkel tud vigyázni, azt a művei nagyon egyértelműen bizonyítják. Nemcsak meglátszik rajtuk, hanem meg is fogalmazódik bennük. Nem közvetlenül persze, hanem a látható, a megfogalmazható ellensúlyaként. Jó plakettet alkotni olyan érzés lehet, mint vizen járni. Szinte semmi esélyed nincs, de megpróbálod, mert egyszerűen nem cselekedhetsz másképpen. Persze, előbb megtanulod a vízenjárás kudarcos technikáját, aztán kiválasztod a megfelelő tengert, s nem törődve azzal, hogy a kísérletnek tanúi is vannak, nekivágsz a víznek. És jársz a vízen. Ilyen egyszerű az egész. Legfeljebb az benne a különös, hogy rajtad kívül az igen keveseknek sikerül. Boldog ember lehet Darázs Rozália. Plakettjeinek lelke van, dimenziói csendesek, mint a hóesés, s gyakran megtörténik, hogy ebben a hóesésben olykor feldetól függ, mi éppen a szándéka. Persze, csak az cselekedhet így, aki — mint Darázs Rozália — lenyűgözően tehetséges. Van a müveiben egyfajta rejtett, de előbb vagy utóbb úgyis kibontakozó zeneiség. Olykor felszikrázik, olykor csak átsuhan felettük. De lehet, hogy ez csak a patina? Hogy ez csupán az anyag természetes — ám lassú vegyi folyamatának következménye? Nem tudom, de hadd kérdezzem meg: miért van az, hogy ez a leheletnyi patina sokszor már akkor is jelen van, amikor a műnek még csak a matricája kész, amikor még csak a mintázóanyagban létezik? „A rajz nekem eszköz. Nem mindig szabad túlharsogni a plaszticitást" — mondja, ami azt jelenti talán, hogy az alkotó lelkében nem csend van, hanem egy olyan „harmonikus nyugtalanság", ami könnyen vezethet a boldogsághoz is. De nem az önelégültséghez, mert Darázs Rozáliától — úgy tetszik — ez igen távol áll. Jó tudni, hogy Darázs Rozália van, alkot. Teszi ezt anélkül, hogy hangoskodna, hogy agyonszervezett művészi életet élne. Egy ódon ház falai között, egy mesebeli kert árnyai között él és alkot s napjainak egyik felét tanítással tölti el. Gyerekeket oktat a világ plasztikus megfogalmazására. Arra, hogy egy virágról többet is elárulhatunk azzal, ha megmintázzuk, vagy ha azt mondjuk róla: ez itt egy virág. Persze, megmintázni nem tökéletes virágot, hanem a világot kell inkább. Ö ezt teszi. KESZELI FERENC Gyökeres György felvételei 4
