A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-07-01 / 27. szám
FALU és IPAR IX. Abban a néhány írásban, amelyben Dél-Szlovákia egyes szövetkezeteinek melléküzemági tevékenységét foglaltam össze, lényegében e gazdasági ágazat minden jelenlegi gondja és lehetősége valamilyen módon előfordult. Több esetben volt tapasztalható, hogy az ipartelepítést valamiféle gazdasági kényszer tette indokolttá. Volt, ahol a gépek és alkatrészek beszerzése vezetett idáig, máshol a természeti feltételek, kedvezőtlen termelési adottságok nyomán létrejött pénzügyi gondok követeltek valamilyen kiútkeresést. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a jelenlegi „parasztipar" szerveződése a „szükségből erényt" alapon jött létre — a kölcsönös előnyök figyelembe vételével. Az alapozás korai szakaszában még valóban a „melléküzemág" fogalom jelölte pontos helyét és szerepét az alaptevékenységhez viszonyítva. Az SZSZK Kormányának 84/1983. számú rendeleté is a „melléküzemág" megnevezést használja az ágazat további fejlesztésével kapcsolatos jogszabályban. A jelzett jogszabály azt is leszögezi, hogy ez a tevékenység, bár társadalmilag indokolt, nem történhet a mezőgazdasági termelés rovására. Továbbá arról is olvashatunk ebben a dokumentumban. hogy elsősorban a helyi nyersanyagok és munkaerő-tartalékok kihasználása az elsődleges feladat. A jelzett dokumentum elsősorban gazdasági vonatkozású elveket rögzít; a melléküzemágak szociálpolitikai vonatkozását nem taglalja. Az elmúlt másfél évtized alatt azonban e „melléküzemágak" szerepe lényegesen megváltozott mind gazdasági, mind szociálpolitikai szempontból, még akkor is, ha erről alig esett szó; a lényegét, mai, s majdani szerepét figyelmen kívül hagytuk. Egy kicsit titokban alakult-épült, mert, bár nem tiltották, nem is igen szorgalmazták felsőbb helyekről sem létesítését, sem fejlesztését. Ennek ellenére az elmúlt másfél évtizedben 555 egységes földművesszövetkezetben létesítettek valamilyen melléküzemágazatot, ami a szlovákiai szövetkezetek 88 százalékát jelenti... Az emelkedés gyorsulásának ütemét pedig az jelzi, hogy az 1980 és 1986 közötti években 43 százalékos volt az emelkedés; ugyanabban az időszakban ezen ágazat teljesítménye 152 százalékkal nőtt. Az alaptermeléshez viszonyítva pedig az 1980-as évhez mérten a melléküzemág teljesítménye 10,8 százalékról 19 százalékra emelkedett. Még ennél is nagyobb emelkedést jelez az ágazat jövedelmezőségének alakulása, amely a jelzett időben 24,7-röl 170,1 százalékra nőtt. Ezzel szemben a mezőgazdasági termelés bevételei általában stagnálnak vagy romlanak. Például a Közép- és a Kelet-szlovákiai kerületben a mezőgazdasági üzemek csupán a melléküzemági tevékenységgel voltak képesek megteremteni azokat a pénzügyi föltételeket a nyolcvanas évek első felében, amelyek a gazdaságok egyensúlyban tartásához szükségesek voltak. Ezek nélkül 977 millió korona veszteség érte volna őket. A mezőgazdasági alaptevékenység a melléküzemágak nélkül jelenleg csupán a Nyugat-szlovákiai kerületben rentábilis — itt a gazdaságossági mutató átlagszintje 6,1 százalék. A fenti adatok és tények alapján felmerül az a kérdés, hogy az imént „melléküzemágnak", „melléktevékenységnek" jelölt tevékenység a mai mezőgazdaság termelési és gazdasági struktúrájában valóban mellékes-e még? A magam részéről úgy vélem — s a szövetkezetekben tett látogatásaim is ebben erősítenek meg —, hogy ma már e gazdaságokban egyetlen ágazat sem lehet „mellékes". Ugyanis a nem mezőgazdasági tevékenység a legtöbb esetben az egész évi termelés volumenében eléri vagy megközelíti a növénytermesztés és az állattenyésztés részarányát. A jövedelmezősége pedig, mint láthattuk, lényegesen magasabb amazokénál. És az is fontos tényező, miként azt több szövetkezeti vezető is hangsúlyozta, hogy ez a jövedelem biztonságosan tervezhető; ami gazdasági szempontból a vezetés számára biztonságérzetet ad. Ezek az okok egyértelműen azt sugallják, hogy a „melléküzemágként" kezelt ipari tevékenység mára az alaptevékenységgel egyenrangú ágazattá vált, s ezt így is kellene kezelni minden szinten. Annál is inkább, mert az elkövetkező években minden bizonnyal a ma még rentábilisan gazdálkodó alaptevékenységű üzemek is kénytelenek lesznek ilyen gazdasági megoldásokat alkalmazni. A szövetkezetek ipari vagy melléküzemági tevékenysége nem problémamentes. Akadnak ebben a tevékenységben olyan tendenciák is, amelyek mind gazdasági, mind szociálpolitikai szempontból megkérdőjelezhetők. Ezek közé tartoznak azok a szövetkezetek, amelyek melléküzemági tevékenysége a szolgáltatói szférában realizálódik. Amíg a lakossági szolgáltatásokról van szó, ezt a tevékenységet pozitívan értékelhetjük. Azonban a szövetkezetek többsége a szocialista nagyüzemekkel köt szerződést, különböző szolgáltatások elvégzésére. Takarítás, karbantartói munkák, építkezések stb. elvégzését vállalják. Egy tanulmányban, amelyet az SZSZK Népi Ellenőrző Bizottsága készített azt olvastam, hogy pl. a bratislavai Slovnaftban háromszáz dolgozót foglalkoztat tizennyolc szövetkezeti melléküzem, s ezek 1986-ban 84 millió korona értékű munkát végeztek el. Ugyanakkor ez a tanulmány közli, hogy csupán Szlovákia fővárosában 51 mezőgazdasági üzemnek 1171 alkalmazottja van, s ezeknek 51 százaléka fővárosi illetőségű ... Mi a lényege e „melléküzemág" iménti vonulatának? Egyszerűen az, hogy a szocialista nagyüzem(-ek) az elvégzett munkáért a szövetkezetnek fizetnek, míg a dolgozók bére a szövetkezet béralapját terheli. Ha csupán gazdasági szempontokat vennénk figyelembe, akkor a kétoldali előnyök láttán csak helyeselhetnénk. Egyéb vonatkozásait feltárva azonban már sok kérdőjel mutatkozik. Elsősorban, hogy a fővárosi — vagy máshonnan való — illetőségű „szövetkezeti tagoknak" milyen a viszonyuk a szövetkezethez, annak helyi tagságához? Hogy milyen feszültségeket okoz, vagy okozhat a melléktevékenységben foglalkoztatott „tagság", s az alaptevékenység állományában lévő hazai dolgozók jövedelme között mutatkozó aránytalanságok? S végül, de nem utolsósorban, a településszerkezet, a népességfogyatkozás szempontjából az így „felduzzasztott" szövetkezeti tagság minősége miként alakult vagy alakul? Más a helyzet a szövetkezetekbe telepített ipar esetében. A gazdasági vonatkozásokon túl zömmel olyan esetekkel találkoztam, amelyek az ipartelepítést indokolttá tették. Több esetben a szövetkezeti tagok folyamatos foglalkoztatása, az idény- és csúcsmunkák idején való fölhasználhatósága, s a fiatal szakemberek helyhez kötése szerepelt döntő érvként. Ám találkoztam olyan esettel is, amely a szociálpolitikai szempontokat tette az első helyre, új munkalehetőségeket biztosítva a helyi lakosok számára. Ismerve Dél-Szlovákia településszerkezetét, a perifériára került aprófalvak népességének helyzetét, úgy vélem, az e területekre való ipartelepítés — új munkalehetőségek által — nemcsak indokolt, hanem felettébb szükséges is. Hogy miért, arról tavaly az Ahol élünk című sorozatom írásaiban ennek legfontosabb részleteit már öszszefoglaltam. Mindezen túl azt tapasztaltam, hogy az ipartelepítés egy-egy vidék vagy egyesült szövetkezet esetében a „szakmai sokszínűségen" túl egy „másféle kulturáltságot" is eredményez, vagyis a gazdasági lehetőségek mellett emberi vonatkozásban is értékteremtő folyamatokat hordoz magában. A vidék — elsősorban Dél-Szlovákiára gondolok s főleg a szövetkezetek olyan új kihívással állnak szemben az ipartelepítés vonatkozásában, amely gazdasági és szociálpolitikai szempontból is másféle követelményeket támaszt, s ezekből következik, hogy mindez másféle viszonyulást is kíván, mint az eddig megszokott termelési formák. A kialakulóban lévő új szemlélet a „parasztipar" lehetőségeire építve komoly esélyt jelenthet a kistelepülések népességének megújítására. GÁL SÁNDOR Fotó: a szerző 12
