A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)
1988-07-29 / 31. szám
Irodalmunk rózsás arcú suhancainak tele van a bocskoruk egzisztencializmussal és freudizmussal", elidegenedéssel és misztikával. De néhány évvel később a helyzet már gyökeresen megváltozott az ún. válság utáni időszakban a szlovák költők többsége visszatért a hagyományos élményforrásokhoz, s ebben a pillanatban verseik „térideje" már ismét a gyermekkor, az otthon, a szülőföld (esetleg a szülőhaza) és a szerelem. A mai szlovák irodalom „rózsás arcú suhancai", modern Robinsonokként, a szülőház elhagyása után csak fokozatosan fedezik föl a szülőföldet, a szülőföldrészt, s végül a világot. S közben személyes élményeiknek igyekeznek általános emberi érvényt adni. Cselényi pontosan fordítva jár el: az érzékelhető és átélhető világot már felfedezettnek tartja, és verseinek architektúráját nem élményeiből, nem az első jelzőrendszer, hanem éppen fordítva: a második jelzőrendszer anyagából építi. Nem személyes élményeinek akar általános érvényt adni, hanem az általános emberi fogalmakat, a különböző filozófiák, etikák és történelmek tanulságait igyekszik személyessé tenni, Heisenberg ún. második természetét próbálja egyszeri élménnyé élni. Személyessé tenni a személytelent, de nem a hagyományos lírai egyéniség. nem a szubjektum segítségével — ez áll Cselényi alkotói törekvésének a középpontjában. A fizikai komplementaritás és az új poétikák értelmében elhagyja a pontosan meghatározható, egyértelmű költői egyéniviai magyar irodalom volt a legnehezebb helyzetben. Azokra az évekre talán ezt a sorrendet állíthatnánk fel: az első helyre az erdélyi, a másodikra a csehszlovákiai, a harmadikra pedig a jugoszláviai magyar irodalmat helyezhetnénk. 1945 után azonban rögtön felborult ez az értékviszony. Aminek okai egyrészt a szóban forgó országokban akkor kialakult politikai helyzetben is keresendők. Erdélyben, az 1945 utáni első években nagyjából zavartalan volt az irodalom fejlődése, s az erdélyi magyar irodalom a később bekövetkező nehézségek ellenére is máig tartja vezető szerepét a nemzetiségi irodalmak közt. Itt most megint csak jó néhány nevet említhetnénk, akik a kortárs magyarországi irók legjobbjaival egyenértékű minőséget jelentenek — költészetben, szépprózában és drámában, esszéirodalomban egyaránt. A két világháború közöttihez képest óriásit fejlődött a jugoszláviai magyar irodalom, ahonnan ma már ugyancsak megnevezhetnénk irót(...) Összefoglalva, a sorrendet most, azt hiszem, így állíthatnánk fel: erdélyi, jugoszláviai, csehszlovákiai magyar irodalom. Az utóbbi két évtized fejlődése alapján azonban úgy látom, hogy, mondjuk egy negyedszázad alatt — a drámán kívül — egyfajta kiegyenlítődés állhat be a csehszlovákiai és az egyetemes magyar irodalom között. — Melyek azok a sajátosságok, amelyek ezeket az irodalmakat megkülönböztetik a magyarországitól, s egymástól is? — Elsősorban a „klasszikus'' kisebbségi irodalmakra gondolok, amikor azt mondom, hogy az a pozitívum, amellyel a mai magyar irodalmat színesíteni tudják, az a velük együtt élő irodalmak hatása. Azaz a hídszerepük érvényesülése. Az, hogy képesek olyan értékek közvetítésére, meghonosítására, amelyek nem, vagy alig mutathatók ki a magyar irodalomban. Például, ha egyszer értékelni fogják Tözsér Árpádék költészetét, akkor ebben a munkában feltétlenül foglalkozni kell a kortárs cseh és szlovák költészet rájuk gyakorolt hatásával. Erre céloztam a séget és új lírai hőst állít verseibe. Ennek a hösrffef Számtalan egyénisége van, számtalan ellentmondásból áll. s úgy tűnik, létrehozója éppen ebből a sokféleségből akarja a komplementáris világ irodalmi modelljét megteremteni. S itt Cselényi esztétikája nemcsak a hagyományos hanem a modem esztétikáktól is különbözik. Ennek az esztétikának a középpontjában ugyanis nem a szépség, hanem az energia, a világot átformáló erő áll. Hiába keressük itt a gyermekkort, a szülőföldet, a szerelmet mint személyes élményt, és szépségforrást. Cselényi ezeket a hagyományos szépségkategóriákat „ellenirta”, más jelentésbe transzponálta. De nem találunk Cselényi költészetében egzisztencializmust, freudizmust, elidegenedést és misztikát sem. Nincs itt más, csak buja nyelvi és társadalmi sokféleség, furcsa, sokkötetes enciklopédiára emlékeztető világegyetem, s középpontjában az a*z életerő, energia, amely ezt a sokféleséget, vad világegyetemet meg akarja szelídíteni, egyetlen és egységes „téridőbe" akarja fogni. Cselényi szlovák kötetéről eddig még nem jelent meg szlovák nyelvű méltatás. Hinni szeretném, hogy ha szlovák kollégáink közül valaki ír róla, elsősorban ezekből a különbözésekből fog kiindulni. TÖZSÉR ÁRPÁD nyugati magyar irodalom említésekor is. Azt hiszem, olyan szempontból is érdekes és értékes az ö tevékenységük, hogy először próbálnak ki — mintegy a magyar nyelv teherbírását is vizsgálva ezzel — olyan dolgokat. amelyek a magyar költészettől, irodalomtól mindaddig idegenek voltak, illetve hiányoztak belőle. — Milyennek ítéli meg a csehszlovákiai magyar irodalom jelenlegi helyzetét, lehetőségeit, kilátásait? — Irodalmunk az egyes műnemeket illetően a prózában és a lírában mára már többé-kevésbé fölzárkózott ahhoz a fejlődési ritmushoz, amely a magyarországi irodalmat jellemzi. És a dráma kivételével ez a kívánatos együttmozgás az egyetemes magyar irodalom többi ágával megvan. S az is elmondható, hogy irodalmunk mostanra mind a műnemek, mind pedig a műfajok tekintetében észrevehetően differenciálódott. Bár, s ezt sem hallgathatom el, meglehetősen groteszk helyzet, hogy ebben a differenciáltságban mintha az igényes realizmus jelentené a hiányt. Nem tudom és nem is akarom ugyanis letagadni, hogy eszményemnek az érett, korszerű realista irodalmat tekintem. A nemzetiségi irodalomban feltétlenül léteznie/működnie kell egy erős realizmus igényének. Megfelelő intézményeinek hiánya miatt a nemzetiségi irodalmaknak tudvalevőleg még mindig megvan az a szerepük, hogy a nem levő intézmények helyett maguk vállaljanak fel bizonyos létfontosságú dolgokat." Egy ilyen, informáló jellegű írás nem pótolhatja a részletesebb elemzést, de még a jeles irodalomtudósunk gondolatai nyomán esetleg felbukkanó kérdések felsorolását sem vállalhatja ebben a témában. Nem is éreztem ezt feladatának. De továbbgondolkodásra azért talán ösztönöz. Összeállította: CSÁKY PÁL HAŠEK-MĹJVEK Ez év áprilisában emlékeztünk Jaroslav Hašek születésének 105. évfordulójára. Jaroslav Hašek életének és műveinek a méltatása azonban nem korlátozható évfordulókra, állandóan időszerű. Jól példázza ezt egyebek között Prágában a Szovjet Tudomány és Technika Házában jelenleg tartó kiállítás is. A Csehszlovák—Szovjet Baráti Szövetség Központi Bizottsága által — számos más központi szervvel közösen — rendezett tárlat J. Vjegyernyikov jeles szovjet grafikus, a Szovjetunió nemzeti művészének Jaroslav Hašek műveihez készített illusztrációit, Jaroslav Hašek néhány emléktárgyát, az íróról készített képzőművészeti alkotásokat, valamint Hašek Švejk, a derék katona című, nagysikerű szatirikus művének a különféle nyelveken kiadott példányait mutatja be. A képzőművészeti alkotások és a kötetek P. Matko magángyűjteményéből kerültek a kiállításra. A tárlat kitünően szemlélteti Jaroslav Hašek életét és műveinek mondanivalóját. A világhírű — szenvedélyesen Habsburg- és burzsoá ellenes — író alig negyven évet élt. Felnőtt korában sokat utazott, de mindig megmaradt az elnyomás ellen védekező cseh kisember oldalán és a humor nyelvén kíméletlenül ostorozta a monarchiában jól jövedelmező életteret kereső cseh burzsoáziát. Ô méltatta a cseh írók közül elsőnek a ILLUSZTRÁCIÓI nagy októberi szocialista forradalom jelentőségét. A nagy októberi szocialista forradalom hatására lépett be 1918-ban a kommunista pártba. Ekkortájt a Szovjetunióban élt, ahol magyar és német nyelvű katonaújságokat is szerkesztett. Kivételes tehetsége és imi tudása mellett Hašeket a Szovjetunióban töltött évek alatt szerzett ismeretei is segítették, hogy később megírja nagy művét, a Švejket, a cseh antihős alakját, aki a „század hülyéjének" tettetve magát elfordult a burzsoázia teremtette irracionális világtól és a burzsoázia egyik legszégyenteljesebb termékétől: a háborútól. Hašek a Švejkben a burzsoá világ valamennyi fogalmát kifigurázta és nevetségessé tette. Vjegyernyikov illusztrációi szinte mindegyik oldaláról bemutatják Hašek életművét. A kiállított 66 illusztráció mindegyike a hašeki mondanivaló lényegét fejezi ki. Jaroslav Hašek műveit, különösen a Švejket rengetegen ismerik, azt azonban talán kevesen tudják, hogy Moszkvában múzeum is őrzi Jaroslav Hašek emlékét. E múzeum szintén igen sokat tett és tesz annak érdekében, hogy Jaroslav Hašek az őt megillető helyet foglalja el az irodalmi köztudatban és a világirodalomban. BALÁZS BÉLA 11
