A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-04-29 / 18. szám
KINCSÜNK AZANWťELV vünkben: az el kell menjek, meg kell szidjalak, ki kell mqssál-féle szerkesztésmód. A nyelvjárási szavakon kívül nagy számban kerültek be köznyelvünkbe cső port nyelvi elemek is. Ennek egyik módja az volt, hogy az általuk jelölt fogalom közismertté vált, pl. az köznyelvünkben, s közülük egyre több meg is honosodik benne. Mivel e szavak szaknyelvi jelentése még eleven a beszélők tudatában, a köznyelvi használat során ezek a (szaknyelvben egyébként semleges stilisztikai hatású) kifejezések sajátos hangulati-érzelmi HÁNYFÉLEKÉPPEN BESZÉLÜNK MAGYARUL? " A köznyelvnek szabályokban lefektetett „eszményi" változata teljes tisztaságában viszonylag ritkán fordul elő. Különösen áll ez beszélt változatára, amelyben — főként a kötetlenebb, családias, bizalmas beszédhelyzetekben — számtalan tájnyelvi és csoportnyelvi elemet találunk. A beszélt köznyelvből pedig ezek az elemek nem ritkán fölszivárognak az írott változatba is. És nagyon jó. hogy fölszivárognak, mert köznyelvünk gazdagodásának fő forrása épp a tájnyelv és a csoportnyelvek. Ez a folyamat nem újkeletű; mondhatni egykorú magával a köznyelvvel. Az utóbbi kétszáz évben tömérdek tájszó és csoportnyelvi szó vált köznyelvivé, s ezzel az egész magyarság közös kincsévé. A 18. század végének nyelvújítói honosították meg köznyelvünkben — többek között — a következő szavakat: barangol, bozontos, burgonya, csapat csuk, doboz, falánk, góc, hanyag, hulla, hullám, kagyló, kamat küllő, meder, pogygyász, repkény, silány, szikár, zamat stb. Ezek valamikor egytől egyig tájszavak voltak, tehát csak a nyelvterület kisebb-nagyobb részén voltak ismeretesek. Azóta annyira szerves részévé váltak az egész magyarság szókincsének, hogy a tájnyelvi jelleg teljesen lekopott róluk; sokukat inkább választékosnak, emelkedettebb hangulatúnak érezzük. Frissebb jövevények köznyelvünkben a csatakos, eszkábál, összegabalyodik, gémberedik, kecmereg, lagymatag, szemereg (az eső) stb. Ezek a századfordulón még tájszónak számítottak. A közelmúltban nyert polgárjogot köznyelvünkben a hőbörög szó, valamint rokon értelmű társa, a hőzöng. — Tájszavakon kívül nyelvtani elemek is gazdagíthatják a köznyelvet. Pl. a felvilágosodás korának nyelvújítói terjesztették el nyelvünkben az eredetileg csak a Székelyföldön ismert -lag/ -leg határozóragot [főleg, kizárólag, színleg, valószínűleg stb.). Újabban pedig egy másik erdélyi jelenség van elterjedőben köznyelolyan eszköznevek, mint az olló, kalapács, gép, eke, mozdony. Ezek a köznyelvben is alapvetően azonos jelentésben használatosak. — Ennél jóval érdekesebb azoknak a csoportnyelvi szavaknak az esete, amelyek nem jelölnek közismert fogalmakat, műveleteket (legalábbis ma nem), s amelyek köznyelvi jelentése meglehetősen eltávolodott az eredeti szaknyelvi jelentéstől. Ha pl. ma azt mondjuk, hogy cserbenhagy valakit, eszünkbe sem jut, hogy egy hajdani szakkifejezéssel éltünk: valamikor a tímárok hagyták benne, felejtették benne néha a kicserzendő bőrt a csersavas lében, s ez ott tönkrement. Ha azt mondjuk, hogy valaki jól felöntött a garatra, föl sem merül bennünk a malom garatjának képzete, pedig ilyen garatra öntötték föl egykor a molnárok a búzát. Ma beszédnek szoktunk olykor nagy feneket keríteni, valamikor a bognárok a hordónak keritettek nagy feneket. Manapság a fegyelmezetlen nebulót szokás ráncba szedni, valamikor a gatyát szedték a szó szoros értelmében ráncba. Ma a duhajkodó diákok vagy szalmaözvegy férjek rúgnak ki a hámból, régen a lovak igyekeztek így megszabadulni a lószerszámtól. Lenyűgözni, leigázni is a lovat volt szokás valamikor. Ha az ökör nem húzott rendesen, vas végű bottal, öszföké-vel szurkálták. azaz ösztökélték, más vidékeken pedig ösztön-nel piszkálták, azaz ösztönözték (a Székelyföldön ma is ól az ösztön szó „ökörszurkáló bot, ösztöke" jelentésben). Régen akardoskodik a katonai élet szava volt, s csak a karddal való viaskodást értették rajta. Ma már fegyver nélkül szoktunk kardoskodni valamilyen ügy mellett, kardos-nak pedig éppenséggel a gyöngébb nem képviselőit szoktuk leginkább nevezni. A kivágja magát kifejezés is megszelídült, amikor a katonák nyelvéből átkerült a köznyelvbe: eredetileg csak a katona vághatta ki magát az ellenség gyűrűjéből. Szaknyelvi szavak ma is gyakran vendégek töltést kapnak. A katonai nyelvből származik pl. a terepszínt ölt, „úgy tesz, mintha olyan volna, mint a többiek" (pl. a diák, ha úgy tesz, mintha értené a tanár magyarázatát), ködösít „szándékosan homályosan közöl". Az „autós nyelvnek", ill. a műszaki nyelvek egyéb válfajainak köszönhetjük az olyan kifejezéseket, mint pl. sebességet vált, beletapos a gázba, teljes gázt ad „fölgyorsítja a tevékenységét", mindjárt robban vagy fölmegy benne a pumpa „dühbe gurul". A vasutasok nyelvéből származó mellékvágányra fut kifejezéssel a félresikló törekvéseket, gondolatokat stb. is jelölhetjük. A ku/iszszák mögötti titkokat ma már nemcsak a színházban fürkészhetjük, hanem az élet számos területén; manapság nemcsak a hal kaphatja be a horgot mint ahogy a csalétek, csali szó sem csak gilisztát jelent; mindezeket egészen elvont jelentéstartalmak kifejezésére is használhatjuk, ezzel szemléletessé téve az elvont gondolatot. A zsargonból is kerültek át szavak, kifejezések a köznyelvbe. Ilyenek pl. köznyelvünk szalonnyelvi eredetű szavai, pl. bankett krém, kosztüm, likőr, púder, rúzs. A mai zsargonnyelvek legeröteljesebbike, az argó pedig nemcsak a köznyelvben terjed, hanem teljesen áthatja az ifjúság nyelvét és a többi rétegnyelvet is, különösen azoknak zsargonba hajló változatait. Ilyen, az alsóbb szintű rétegnyelvekben és köznyelvben is szőttében használt argó eredetű szavak pl. a pali, balek (mind a kettő „hiszékeny, könnyen becsapható, kihasználható ember" jelentésben ól, s mint ilyen köznyelvi vetélytárs nélkül áll), hapsi, csaj, haver, srác, meló, kaja, cucc, duma, balhé, zri, dohány „pénz". Figyelemre méltók ezek továbbképzései is, pl. bepaliz „becsap", behapsizik „nő férfiba szerelmes lesz", becsajozik „fiú lányba szerelmes lesz" stb. Az argóból azonban nemcsak ilyen, nagyrészt idegen (cigány, jiddis stb.) eredetű szavak terjedtek el az egyéb nyelvváltozatokban, hanem számos magyar alapszavú, sokszor igen ötletes, szemléletes, magyaros szóalkotás is. Ezek számos új jelentésárnyalattal. hangulattal gazdagítják köznyelvünket. Ilyenek a közismertebbek közül a kikapcsolódik, kiborul, begurul, bezsong „szerelmes lesz”, lekopik „eltakarodik", elhúzza a csíkot „elfut", ráfázik valamire, kinyiffan, kinyír/ódik, lelombozódik „elmegy a kedve, letör", menő „népszerű, sikeres", dörzsölt (fickó) „minden hájjal megkent", stb. Az ilyen szavak használatát — megfelelő helyzetben persze (pl. kötetlen családi, baráti beszélgetés) — nem helyteleníthetjük, köznyelvbe kerülésüket örömmel fogadhatjuk. Persze az argóban számtalan kevésbé sikerült szó is van, és nem kevés idegenszerűség. Példaként említsünk meg néhány olyan szót és kifejezést, amelyben semmi kapcsolat nincs a köznyelvi és az argó jelentés között, az átvitel önkényes, s szemléltetés helyett összezavar: ilyen a káposzta „futás", zene „vége van", vászonra zsugázni „hamisan kártyázni", rajzolni „lopni"', megruházni „megverni", kilózni „bort inni". Az ilyenek azonban általában nem is terjednek el szélesebb körben, s gyorsan elenyésznek; az egészséges nyelvérzék ösztönösen visszautasítja őket. A köznyelv természetesen nemcsak kap a nyelvjárásoktól és csoportnyelvektöl szavakat, kifejezéseket, hanem ad is nekik. Nyelvjárásainkban például egyre több köznyelvi szó honosodik meg; de az egységes nyelvváltozat a nyelvjárások hangtani arculatát, nyelvtani rendszerét sem hagyja érintetlenül. Ami pedig a csoportnyelveket illeti, láttuk, hogy a nem idegen eredetű csoportnyelvi szavak alkotása épp a köznyelvi szavakon alapszik. (Sőt: a „kölcsönösség jegyében" a köznyelvben semleges stílushatású szavak a szaknyelvekben stilisztikai értéktöbbletre tesznek szert; gondoljunk az olyan átvitt, képszerű szaknyelvi kifejezésekre, mint pl. az edzett acél, fáradt olaj. elöregedett festék stb. A zsargonban ugyanezt láttuk az idézett képszerű kifejezésekben. (Látjuk tehát, hogy az egyes nyelvváltozatokat nem választják el egymástól áthághatatlan válaszfalak, hanem állandó köztük az áramlás, a kölcsönhatás. S amikor a köztük lévő különbségeket hangsúlyozzuk, nem szabad megfeledkeznünk az egyezésekről sem. már csak azért sem, mert ezek vannak többségben; ha nem úgy lenne, akkor a más-más nyelvváltozatot beszélő emberek nem értenék meg egymást. Tehát AZ ÓVÁROSHÁZA Nyári estéken, mikor hangulatos udvara képviselte a kamarazene egyetlen „hangversenytermét", várva, hogy a torony órája elüsse a nyolcat és a fecskék csivitelése alábbhagyjon, szemem gyakran pásztázta végig gyönyörködve Jakab városbíró házudvarának a reneszánsz korából ránk maradt nemes vonalú árkádjait. Az épület múltjáról sok mindent tudunk és hogy az évszázadok folyamán számtalan változáson is átment, arról egyértelműen külső arculata árulkodik, mert hiszen a főbejárat gótikus portáljától kezdve a torony rokokó tetöburkolatáig, az épülettömb magán viseli — igaz roppant szerencsés kézzel összehangolva — a változó korok valamennyi stíluselemét. A közelmúltban azonban megjelent egy könyv, mely felületes és hiányos ismereteink réseit kitöltve a maga teljességében reflektorfénybe állítja a bratislavai Óvárosháza mintegy hat évszázados eseménygazdag múltját. A Tatran Könyvkiadó gondozásában jelent meg ugyanis Andrej Fiala műve, a Stará radnica v Bratislave, melyet kézbevéve igaz gyönyörűség tölti el az embert. Örülök ennek a műnek, hiszen az Óvárosháza külső és belső arculatával egyaránt az ősi koronázó város legegyénibb építészeti ékessége és ritkasága, melynek históriáját minden hazainak ismernie kell. De örülök azért is, mert a könyv gazdag képanyagával és kivitelezésének színvonalával kimondott esztétikai élvezettel ajéndékozza meg olvasóját. A könyv megjelenésének apropója pedig egy évforduló: hat évszázada annak, hogy a város egykori tanácsurai a Jakab család örököseitől városháza építése céljából vásárolták meg a mai épülettömb magját. A városháza-épités a középkor vívmánya, de hogy világosan álljon előttünk a fejlődés folyamata, a történelem megsárgult fóliánsait még messzebbre kell visszalapozni. A tehetős Jakab család ősei minden valószínűség szerint a tatárjárás utáni időkben, IV. Béla király hívására telepedtek meg Pozsonyban. Jó kereskedői érzékükre és szellemükre vall. hogy a várhegy alatti település azon részét választották lakhelyül, mely az akkori fő közlekedési úthoz, a Duna gázlójához vezető vonalon feküdt, ht, tehát a mai Óváros szívében épült föl a család tornyos udvarháza, melyben Jakab István, mint a város első bírája 1326 és 1373 között a magisztrátus üléseit is tartotta. Jakab bíró fiaitól 1387-ben az első részt, majd 1421 -ben a másodikat vette meg a város, melyek az Április 4. tér felől nézve — a hajdani Városház tér éppen a város felszabadulásának emlékére kapta 1953 március másodikán mai nevét — az épülettömbből a tornyot, valamint a mögötte és mellette jobbra fekvő szárnyat képviseli. Midőn a századok folyamán az így kialakított városháza kicsinek bizonyult, a városatyák megvették a mellette álló házat, egy Hans Pawer nevű gazdag polgár házát is. A két komplexum össze- és átépítésének folyamata 1547-re ért véget. A mohácsi vereség után, mikor Pozsony lett az ország fővárosa, ide költöztek a hivatalok is, a következő bővítés tárgya a XVI. század végén a szomszédos Unger-ház megvásárlása volt, majd a XIX. században Apponyi György barokk palotája — ma is őrzi eredeti formáját — következett, sőt 1903-ban a Prímáspalotára is sor került. Ezek a fokozatos bővítések ma, a legutóbbi restauráció után, markánsan kiemelkednek és teszik jellegzetessé a 10
