A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-04-29 / 18. szám
Járok-kelek gyöngyharmaton ... (Egy figyelemreméltó helyismereti kiadványról) akárhányféleképpen beszélünk is, mégis ugyanazt a magyar nyelvet beszéljük. Ha pedig a cikkünk cimében szereplő kérdést módosítva azt kérdezné valaki, hogyan beszéljünk magyarul, röviden ezt válaszolhatnánk neki: mindig beszéljünk úgy, ahogy azt az adott helyzet megköveteli tölünk. Az beszél szépen és helyesen magyarul, aki meg tudja találni a beszédhelyzethez legjobban illő nyelvváltozatot. Aki falusi származású, az otthon, a falujában beszélje az anyanyelvjárását, akár fiatal, akár idősebb. A diák az iskolatársaival csevegve beszédét nyugodtan élénkítse megfelelő rétegnyelvi, argó nyelvi szavakkal, azonban pl. órán, feleléskor szépen, szabatosan használja a megfelelő szaknyelvet. A munkás a gyárban a munkatársaival használja a maga rétegnyelvét, de — mondjuk — gyűlésen felszólalva lehetőleg kerülje a zsargon elemeket. Aki pedig ünnepi beszédet mond vagy például újságcikket ír valamilyen komoly témáról, az igyekezzen választékosabban, a köznyelv igényesebb változatához igazodva megfogalmazni mondanivalóját. LANSTYÁK ISTVÁN A múlt heti számunkban közölt Nyelvi totó megoldása apa-atya, burgonya-krumpli, tavasz-kikelet, ló-paripa Ha olvasóink megfigyelték, a szópárok egyik tagja választékosabb, míg a másik hétköznapibb hangulatú szó volt. így az atya ünnepélyesebb, mint az apa, a kikelet választékosabb a tavasz szónál, a burgonya a krumplinál, a paripa a lónál. Ezeket a szavakat épp ezért nem használhatjuk bármikor, bármilyen összefüggésben. Honatya helyett nem mondhatunk honapát, paprikás krumpli helyett paprikás burgonyát, és az is furcsa lenne, ha a paraszt kikeletkor menne szántani a földre a paripájával. Ügyeljünk ezekre az eltérésekre! Csak így használhatjuk helyesen az egyes rokon értelmű szavakat. „Be kell hordanunk, hajtanunk mindent. A szavakat is. Egyetlen szó, egy tájszó se maradjon kint Semmi se fölösleges" — idézi Kovács Antal a neves erdélyi költő, Kányádi Sándor sorait a Felső-Szigetköz-i tájnyelv növény- és állatneveit tartalmazó, Járok-kelek gyöngyharmaton cimü munkájának elején (Mosonmagyaróvár, 1987). És tette ezt nem öncélúan, hanem e sorok szellemében igyekezett is szőkébb pátriája tájszavainak egy jelentős csoportját a teljesség igényével föltérképezni. Munkája természetesen nem a szavak egyszerű felsorolásából áll, hanem — mintegy rejtve, búvópatakok hálózataként — szinte az egész népélet mozaikkockákból összeálló rendszerét adja. A recenzensnek be kell vallania, hogy eleve elfogultan (a rokonszenv elfogultságával) kezeli az efféle munkákat, amelyek nem „csak" egy szigorúan, jól áttekinthetően beskatulyázott rendszerben nyújtanak ismereteket, hanem a legváratlanabb helyeken eldugva is. Hátránya, hogy sok olyan jelenséget, amely egyébként benne van, nem lehet benne eleve keresni, mert nem tudhatjuk, hogy hol... Előnye, hogy végig kell olvasni, ami aztán persze nagyon meghálálja a fáradságot (nem hinném, hogy a népélet bármely speciális jelenségével foglalkozó kutatója ne találna a maga számára legalább egy érdekes adalékot a kiadványban). Hadd világítsam meg egy példával, mely „rejtett" értékeire gondolok e kis gyűjteménynek. Ha valaki a magyar nyelvterületről, elsősorban Erdélyből mérgezéses halászatra szeretne szigetközi néprajzi adatokat találni, akkor nem valószínű, hogy irodalmi tájékozódását éppen a szóbanforgó munkával kezdené. Teljesen érthető módon. Ellenben, ha véletlenül mégis fölütné Kovács Antal gyűjteményét, történetesen éppen a kutyatejet is bemutató oldalon, akkor megállapíthatná, hogy ezt a növényt a népnyelv farkasfű. méregfű és halkábító néven is ismeri. A szerző aztán többek között ezt írja: „Régebben a halászok megtették, hogy a nedvet (ti. a növény fehér, tejszerű nedvét) a vízbe csepegtették. »Csak úgy cuppogtak a halak« — emlékezett egy öregember; a felszínre jött kábult halakat könnyen kiemelték". Ez persze csak egy példa, ám a vele megkezdett sort szinte vég nélkül szaporíthatnám. Egy recenziónak viszont nem az a . célja. Az olvasó — joggal — azt várja inkább írójától, hogy az ismertetett müvet valóban mutassa is be. A fentebb elmondottak talán azt is indokolják, hogy egy eredendően nyelvészeti munkáról miért ír egy néprajzkutató, ezért most már nincs más hátra, mint figyelmünket a kiadvány bemutatására összpontosítani. A szerző egy viszonylag terjedelmes bevezetésben először a kutatás körülményeiről, a vizsgált területről, annak népnyelvének jellemzőiről ad számot. Megtudjuk belőle, hogy gyűjtőmunkáját a Felső-Szigetköz tizenöt falujában végezte a nyolcvanas évek első felében. Azon a területen tehát, amely közvetlenül kapcsolódik a mi Csallóközünkhöz. Sőt... Timaffy László kutatásaiból tudjuk, hogy négy szigetközi település (Cikolasziget, Doborgazsziget, Tejfalusziget, Sérfenyösziget) eredetileg, valamikor a 18. század folyamán, ' négy csallóközi település (Vajka, Doborgaz, Tejfalu, Keszölcés) tartozéktelepülésként jött létre és csupán a múlt század végén önállósult teljesen. Hasonló lehet a helyzet — bár tudomásom szerint tudományosan még nem vizsgálták a csallóközi oldalon fekvő Nagybodak és a szigetközi félen levő Kisbodak viszonylatában is. Az is elgondolkoztató, hogy a Csölösztö helynév — dűlőnévként — a szigetközi oldalon is előfordul. Nem csak szomszédos területekről van tehát szó egyszerűen, hanem népességtörténetileg bizonyítottan, részben közös eredetű alaplakossággal rendelkező falvakról. Ez a tény akkor válna igazán jól értékelhetővé, ha a szomszédos csallóközi falvakból is rendelkeznénk hasonló jellegű munkával, mint a most szóban forgó. No, de térjünk vissza annak bemutatására! Kovács Antal — amint az a bevezetőből kiderül — száznál több adatszolgáltatóját úgy igyekezett összeválogatni, hogy azok az egyes korosztályokat, ill. foglalkozási ágakat is arányosan képviseljék. Ebből is adódik, hogy aztán gyakran előfordul: ugyanazzal a jelenséggel kapcsolatban több megnevezést is rögzíthetett. Ezekben az esetekben azt sem mulasztja el megjegyezni, melyik a közismertebb, melyik a kevésbé használatos változat, ill. melyik korosztály alkalmazza előszeretettel. A bevezetés hátralevő része a vidék tájnyelvi sajátosságait, ill. az összegyűjtött névanyag alapján kikövetkeztethető névadási szokásokat, törvényszerűségeket veszi számba. A csaknem száz oldalnyi gyűjteményt a szerző két nagy csoportra, az állat- és a növénynevek csoportjára osztotta. Ezeken belül még a használatos természetrajzi tagolásnak megfelelően alcsoportokat hozott létre, ahol aztán már alfabetikus sorrendben találjuk az egyes címszavakat. Ezeket mindig a tájnyelvi változatok fölsorolásával, majd a magyar és a latin tudományos név megadásával kezdi. Ezt követik a — beszélgetőpartnertől általában szó szerint idézett — magyarázatok, a témával kapcsolatos tudnivalók, köztük jó néhány eredetmagyarázó monda. A könnyebb használhatóságot, jobb megértést jópár rajz segíti, a témában való további tájékozódást pedig a gyűjteményt követő irodalomjegyzék. Ez a nagy lelkiismeretességgel összeállított gyűjtemény is szépen példázza a népi kultúra egyes jelenségei közt meglévő szerves összefonódottságot, átfedéseket. Láthatjuk: bármely oldaláról kezdve kutatjuk is a népéletet — hacsak nem egy szűk, speciális kérdésre összpontosítunk, hanem kissé nyitottabban szemléljük az összefüggéseket —, végső soron, még ha jelzésszerűen is, az egész hagyományos paraszti kultúra bontakozik ki előttünk. LISZKA JÓZSEF hatalmas épülettömböt. Hogy ezek az épületek tényleg egy hatalmas egységet képezzenek, és hogy a hivatalnokok részére az egyes szárnyak között összeköttetés létesüljön, 1912-ben a budapesti Hübner professzor tervei alapján neogótikus stílusban megépítették azt a részt is, mely ma a Prímáspalota felé határolja a Városházát és egyben bejáratul szolgál a múzeumba valamint nyáron az esti előadásokra. Az Óvárosháza hajdani hivatali termei ma múzeumként szolgálnak. Míg az Apponyi-palota földszintjén a szőlészet és borászat érdekes dokumentumai láthatók, addig az egész komplexum első emeletén Városi Múzeumként, relikviák formájában az ősi város múltját hozza emberközelbe. Persze a kiállított látnivalók mellett a hatszáz év alatt eszközölt építészeti stílusváltozások is itt érzékelhetők a legmarkánsabban. A soksok érdekes látnivalóból ugyancsak nehéz a választás. Mégis meg kell említeni a tanácstermet, melyet már 1439- ben is említenek az oklevelek, a kápolna korabeli freskóit Szent László arcképével és kint, az Unger-ház homlokzatán ugyancsak az ö szobrát (mely valószínűleg a XIII. és XIV. század fordulóján keletkezett) az ősi címerpajzzsal, az 1695-ből származó freskókat az ítélkező teremben, melyek az utolsó ítéletet és Salamon király döntését ábrázolják, a titkos ajtóul szolgáló barokk szekrényt, a Szent Márton-dómban koronázott tizenegy magyar király arcképét, az 1886. szeptember 22-én megnyitott Városi Színház plakátját, avagy a város mai és közeli múltjáról valló dokumentumokat. És ha végigsétálunk a múzeumon, pontosan kirajzolódik előttünk a különböző épületek összekapcsolásából kialakult Óvárosháza stílusgazdag kordokumentációja is. VARGA JÓZSEF 11
