A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-06-24 / 26. szám
Az egyik ipari részleg anyagiakon túl, amit az ipartelepítés, s az ipari munka adott ennek a tágabban vett közösségnek? — Azt mondhatnám, hogy az iparban dolgozó emberek munkához való viszonya változott meg. Ez a munka ugyanis pontosságot, fegyelmet és szakértelmet igényel. Nagyon fontos eleme, hogy az egyén miként képes megvalósítani önmagát; itt egyértelműen megmutatkozik, hogy mit ér az egyén. Ezzel jár együtt egy új vagy másfajta kulturáltság, amely a munka kultúrájában gyökerezik. Úgy érzem, ezt az új viszonyt, vagy mentalitást ezek az emberek átvitték az alaptermelésbe is magukkal. Igen fontos az is, hogy ez a munka az itt dolgozó embereknek biztonságtudatot ad. Mindezen túl pedig itt minőségi munkát kell végezni, ami komoly motiváció az egyén számára. — Van-e lehetőség és szándék az ipari tevékenység fejlesztésére? Mik a terveik? — Az elektrotechnikai részleget szeretnénk továbbfejleszteni, mégpedig úgy, hogy a jelenlegi 260-ról 320-ra emeljük a létszámot. Ez a munkaerő ma már lényegében itt helyben megvan. Elképzeléseink szerint erre két éven belül kerülne sor. Ezen túl vannak elképzeléseink a termékmondja Juhász István. — Az elektrotechnikai részleg dolgozói például három hektár paradicsom betakarítását végzik. Ez kötelező érvényű megállapodás. Persze, ha a szükség úgy hozza, egyéb munkába is bekapcsolódnak. — Úgy tudom, ezen a tájon korábban nem volt ipar. Most, hogy tíz év tapasztalatait foglalhatja össze, mi az a többlet az felesleg feldolgozására is. Vagy félkészárut készítünk, vagy egy kisebb konzervüzemet létesítünk, mert rengeteg termény megy tönkre. Persze, ez kockázattal jár, de holnap és holnapután ilyen kockázatvállalás nélkül aligha lehet eredményesen gazdálkodni. GÁL SÁNDOR (A szerző felvételei) HÁROM JEGYZET Emberek háborúja Az utóbbi hetekben többször végigutaztam a Csallóközön. Olyan sík ez a vidék, mint egy megteritésre váró vacsoraasztal. Egymásba ölelkeznek a kitűnő minőségű termőföldek, s nyugalmasan szenderülnek nappalokból az éjszakákba, mert tudják, hogy ébren őrködnek fölöttük a fák, amelyekből több tör a tiszta vagy felhős égbolt felé, mint a dimbes-dombos gömöri mezőkön. Szükségből persze, mert az ilyen „ameddig a szem ellát" sík vidéken a szél korlátlan úr, akármilyen irányból tör is be a végtelennek tetsző síkságra, vinné a portianyós földet egyik falu határából a másikba, kereshetné mai gazdája, a szövetkezet vagy az állami gazdaság. A fasorok útját állják a szélnek, megtörik az erejét, mérsékelik vagy meg is akadályozzák a seprését, a finom humusz eltékozlását. Mátyusföldön mondta egyszer valaki, hogy évről évre kellene nálunk a többszöri áztató eső, mert a Kis-Kárpátok felől vágtató szél még az ázott földeket is gyorsan felszárítja, aztán nyoma sincs „könnynek" a mező arcán. Most a Csallóközben azt látom, hogy már-már az elviselhetetlenségig szárazak a földek, tavasz óta nem esett errefelé kiadós, a mélyebb rétegekbe is behatoló eső, gyötrődik a növény, mint a szomjas s inni nem tudó ember. Repedezik, cserepesedik a föld, itt már a szélnek sincs mit szárítania, visszavonulhat a vackára. Vagy talán nem is? Porfelhő kerekedik, s ahogy a személygépkocsim ablakából észreveszem, hirtelen támadt forgószél söpör végig a földeken. Nem esik az eső. Nem akar vége lenni a szárazságnak. Az a szerencse, hogy a hatalmas területeket magukénak tudó szövetkezetek és állami gazdaságok korszerű öntözőberendezésekkel rendelkeznek, állandóan működtetik azokat, naponta csatát vívnak a szárazsággal. Ameddig ellátok az országút két oldalán, közelben és távolban ezüstösen csillognak az öntözőberendezésekből kilövellő vízsugarak, amelyek messzebbről olyannak látszanak, mint az óriás helikopterek földnek görbülő propellerei, csak azok nem töltik be robajló hangjukkal a környéket, pattognak, ahogy jókedvükből vagy virtusból tették ezen a vidéken a hajdanvolt pásztoremberek. Kérdezem egyik csallóközi polgártársunkat valamelyik falu határában, segitenek-e rajtuk az öntözőberendezések? Segítenek, de nem pótolják az ég áldását, mondja, és a feje fölé pislant. Persze, baj lenne, ha nem öntözhetnének. Ahová a víz eljut, jó a földnek, a növénynek. Ez a felfogás a magyarázata annak, hogy végig a Csallóközön riadókészültségben működtetik az öntözőberendezéseket. Az emberek azt akarják, hogy a föld ebben az istenverte nagy szárazságban is teremjen. Cégtáblák, utcanevek Akkor érkeztem Komáromba (Komárno), amikor már véget értek a Jókai Napok. Az események utórezgései azonban még nem szűntek meg, mondták az emberek egymásnak a számukra tetszőt vagy nem tetszőt. Például azt, hogy előre lehet tudni, kik lesznek az egyes kategóriák győztesei. S teszik ezt olyan csípős megjegyzéssel, mintha a bírálóbizottság részrehajló lenne az ítélkezésében. Hallottam nem egy olyan véleményt is, hogy a Jókai Napok műsora szembetűnően és csalódást keltöen az avantgárd irányába tolódik el. Gondolom, hamarosan megjelennek a sajtóban a különböző véleményeket összefogó, értékelő cikkek, szerzői tiszta vizet öntenek a pohárba, és a tanulság mérlegét okosan megvonva készülhetnek egyének és csoportok a jövő évi erőpróbára. Nem szándékom az egy hétig tartó, nagy országos rendezvényünk utóhatásával, az egymást erősítő vagy egymásnak ellentmondó véleményekkel foglalkozni, mert hiszen még soha nem volt úgy, hogy valami (teljesítmény, elbírálás) mindenkinek egyformán tetszett volna. De ha már elkezdtem a pro- és kontra véleményekre való hivatkozást a Jókai Napokkal kapcsolatban, folytatom azzal, hogy soha nem gyalogoltam annyit Komáromban, mint legutóbb. A színháztól a Duna hidjáig, a Jókai-szobortól a vasútállomásig, az autóbusz-pályaudvartól a Vág-Dunáig mentem, vonzott a terebélyesedő város kínálta sok látnivaló, és megfogott az igyekezet, ahogy Komárom honatyái törődnek városukkal, ahogy megannyi figyelmességben részesítik azokat, akik a falai között élnek. Sok szó esik manapság nálunk a kétnyelvűség betartásáról. Nos, jólesöen megnyugtató volt számomra, hogy a cégtáblák a város minden részében kétnyelvüek, szlovákul és magyarul fejezik ki az együttélés valóságát, s elkezdődött az utcanevek kétnyelvűre cserélése is. Persze, mint minden, a városatyáknak ezt a szükséges és fontos munkáját is a vélemények özöne kíséri. Csak most nem eltérőek, egymásnak ellentmondóak ezek a vélemények, hanem szigorúan egyöntetűek. A legmesszebb menőkig helyeslést fejeznek ki. Olvasók és könyvek Most nem egyéni szenvedélyemet elégítettem ki, amikor bementem Dél-Szlovákia egyik könyvesboltjába, hogy megvegyem a kiválasztott könyvet. A községi könyvtárosok gondjai vezettek a könyvesboltba. A régebbi gyakorlat azt a lehetőségemet biztosította folyamatosan a könyvtárosoknak, hogy az adott pénzzel okosan, célszerűen gazdálkodjanak, és olyan könyvekkel gyarapították állományukat, amilyenekre a falu népének szüksége van. Mostanra azonban megváltozott a helyzet, a járási népkönyvtárak látják el a falvakat könyvekkel, ők vásárolnak, csomagolnak és címeznek könyvküldeményeket az érdekelt könyvtárosok beleszólása nélkül, amiből aztán adódhatnak nemkívánatos problémák, történetesen olyanok, hogy a feladók (járási népkönyvtárak) nem mindenütt veszik tekintetbe a lakosság nemzetiségi összetételét, gépiesen küldenek a községi könyvtáraknak olyan könyveket, amelyekből sok van és túl kell adni rajtuk, s ez a lélektelen, felületes munka olyan torzulást eredményez, hogy a falvak könyvtáraiban aránytalanul felhalmozódnak azok a könyvek, amelyek elfoglalják a polcokat, s évek telnek el úgy, hogy senki sem üti fel őket. Egyik napról a másikra veszélybe került a könyvesboltok tervteljesitése, a vevőre ugyanis nem lehet ráparancsolni, hogy mit vásároljon. A könyvesboltok kirakatai és polcai előtt számyszegetten és csüggedten állnak meg a vásárlók, értetlenül néznek egymásra, mert már-már alig tudnak mit vásárolni. A vevő csak abból vásárolhat, amiből gazdag a kínálat. Régebben roskadoztak a könyvesboltok polcai, most szegényes a választék. A könyvellátás nem előre lép a múló évekkel, hanem aggasztóan hátra? MÁCS JÓZSEF 13
