A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-06-24 / 26. szám
NEMZET, ÉRTELMISÉG, HIVATÁS (Gáli Ernő tanulmányai) „A kutatók többsége egyetért abban, hogy az értelmiséget magas szakképzettsége és a nemzetek-nemzetiségek életében oly jelentős értékek alkotásában való érdekeltsége arra készteti, hogy az etnikai öntudat fő hordozójaként lépjen fel." — írja Gáli Ernő a Kelet-európai írástudók és a nemzeti-nemzetiségi törekvések című tanulmánykötetében, melyet nemrégiben jelentetett meg a budapesti Kossuth Könyvkiadó. A figyelemre méltó gyűjtemény tizennégy tanulmányában a neves romániai magyar értelmiségtörténész, szociológus és publicista az írástudók helyét és szerepét vizsgálja régiónk történelme utóbbi mintegy két évszázadának társadalmi-etnikai mozgalmaiban, politikai és kulturális életében. Az általánosabb kérdésekkel, tehát az etnikummal, a nemzettel, a nemzetiséggel és az értelmiség hozzájuk való viszonyával foglalkozó írásokat „függelékként" ugyanennek a témának az erdélyi, illetve a romániai magyar vagy román közegben való konkrét elemzése, ismertetése követi. Szerzőnk többek közt kimutatja azt is, hogy a polgári, főként a nyugat-európai és amerikai, szakirodalomban kialakult értelmiségelméleteket csak részben vagy csak megszorításokkal lehet felhasználni a keletközép-európaí társadalmak kutatásakor. Szerinte ugyanis a kelet-európai írástudók, az itteni történelmi fejlődésnek, helyzetnek megfelelően, eltérően a nyugat-európai értelmiség bizonyos számottevő részétől, mindig jóval szorosabban kötődtek a népi-nemzeti mozgalmakhoz, — s látták ebben értelmiségi létük hivatását, küldetését. Ezért nem meglepő, s Gáli Ernő könyve is ezt bizonyítja. hogy a XIX. század elejétől napjainkig Európa ezen részének etnikai-társadalmi mozgalmaiban az értelmiség szinte mindig kiemelkedő, sokszor vezető szerepet játszott. így volt ez a reformkorban, 1848-ban vagy a két világháború közti időszakban is. Ilyen koordináták közt kerül bonckés alá az erdélyi Horea-felkelés és a román értelmiség viszonya, a nemzeti egység eszménye Nicolae Bálcescunál, a két világháború közti román és magyar, főleg romániai magyar, népi irányzatok, a századforduló romániai szocialista mozgalma vezető egyéniségének, az orosz származású Constantin Dobrogenau-Ghereának az életpályája és két, számunkra is rendkívül izgalmas probléma, a nemzeti-nemzetiségi elidegenedésről, illetve a román és a romániai magyar, s általánosabb vonatkozásban az egész kelet-európai nemzet-, valamint kisebbségtudomány kialakulásáról. Gáli Ernő elemzései, eszmefuttatásai, s következtetései megalapozottak, érvekkel szilárdan aládúcoltak, gondolatébresztőek, a problémakör hazai és külföldi szakirodaimának átfogó, elmélyült ismeretére támaszkodnak. A szerzőtől idegen bármiféle nacionalista elfogultság támogatása, s nyíltan vitába száll a nemzeti kizárólagosságot hangoztató elképzelésekkel. Nem 4(}alizálja az értelmiséget, s rámutat nyíltan arra is, hogy: „Vizsgálódásunk szempontjából viszont alapvetőnek kínálkozik az a megállapítás, hogy a politikai nyomorúság (értsd a nacionalista torzsalkodások — megj. K. J.) szellemi előidézőit és deformáló hatásának hordozóit egyaránt és elsősorban az értelmiségiek soraiban találjuk." írásainak értékét növeli, hitelességüket külön kiemeli Gáli Ernő szilárd erkölcsi tartása, helyben maradása, s a kisebbségi sors új körülmények közötti következetes vállalása is. A gyűjtemény néhány írása csehszlovákiai magyar vonatkozásokat, utalásokat is tartalmaz. így például a két világháború közti népi irányzatok elemzésekor találkozunk a Sarlómozgalommal, melyet a falukutatás terén „több vonatkozásban is elsőbbség illeti meg" Kelet-Európábán és „hullámverései a szomszédos országokat is elérték". Gáli Ernő azt is hangsúlyozza, hogy »Pozsony, Kassa és Prága „újarcú magyarjai" közül sokan eljutottak a népismeretet korszerűsítő szociográfiától a munkásmozgalomig«, s hogy a Sarló beilleszkedett az országos és a nemzetközi forradalmi munkásmozgalom kereteibe. Az utóbbira azért tartom szükségesnek külön is felhívni a figyelmet, mert itthon, nálunk is, sajnos, még rendszeresen találkozunk olyan, az adott kor munkásmozgalmát, társadalmi folyamatait tárgyaló, sokszor tudományos igényű könyvekkel és publicisztikai művekkel, melyek valahogy „megfeledkeznek" a Sarlóról. Szó van még Fábry Zoltán írásairól, híd-koncepciójáról s modellértékű magatartásáról. A szerző szerint: »Az „éledő perifériák" funkciójának felmutatásával a vajúdó kisebbségi kultúrákat bátorította, A vádlott megszólalban (1946) pedig máig tartó érvénnyel szögezte le: „A kisebbségi jog: a demokrácia próbája."« Fábryval kapcsolatban bukkan fel még Duba Gyula, Dobos László, Tőzsér Árpád, Turczel Lajos és Tóth László neve is. A kötet színvonalas tanulmányait olvasva az emberben akarva-akaratlan is felvetődik a kérdés: Mit produkáltunk mi, csehszlovákiai magyarok ezen a téren, kik és hányán kutatják közülünk kisebbségi-nemzetiségi múltunkat, s elemzik jelenünket, értelmiségünk múltbani, s mai helyét és szerepét közösségünkben? A válasznál felhasználható, általam ismert, csehszlovákiai magyar nevek és müvek jegyzéke igen rövid és szerény, s igényeinknek, elvárásainknak egyáltalán nem felel meg. Számbavenni eredményeinket és hiányosságainkat ezen a téren is felettébb időszerű és szükséges. Akárcsak a halaszthatatlan, vagy jövőbeni tennivalóinkat: meg kellene például átfogóan és tudományos módszerekkel vizsgálni, hogy most is még, negyven évvel a februári fordulat után — mely megszüntette törvényenkívüliségünk és hontalanságunk nehéz időszakát — miért olyan alacsony továbbra is az egyetemisták számaránya a csehszlovákiai magyarság körében, messze lemaradva az ország más nemzetei és nemzetiségei után. Ennek a helyzetnek negatív következményeit, identitástudatunkban jelentkező némely zavarokat stb. nem ártana szintén gondosan áttanulmányozni. Aggodalmat keltő értelmiségünk bizonyos részének társadalmi passzivitása, nemzetiségi dolgaink iránti közönye, bezárkózása is, melyre nemrégiben Gál Sándor is felhívta — többek közt — a figyelmet, s éppen a Hét hasábjain. A kérdések és a tennivalók sora természetesen tovább folytatható, s a téma feltétlenül megérne egy külön tanulmányt. Az ismertetett könyv kapcsán azonban most csak annyit szeretnék még megjegyezni: Gáli Ernő tanulmányainak értelmét, tanulságát számunkra többek közt abban is látom, hogy tisztító vitákra, gondolkodásra, önmagunkkal való őszinte szembenézésre, s a felvetett múltbeli vagy mai problémák, kérdések továbbgondolására ösztönöznek, késztetnek. KOKES JÁNOS FOTÓ: KOŠÚTHOVÁ Egy festő Bécsből Kicsoda Gustav Klimt? Lexikonok, kézikönyvek szűkszavú tájékoztatása szerint a méltán világhírűvé lett bécsi szeceszszió megteremtője és legeredetibb képviselője, akinek a munkássága a századforduló képzőművészetének európai rangú központjává tette az osztrák fővárost. Azt azonban már kevesen tudják róla, hogy a modem festészet egyetemes jelentőségű úttörői közé tartozik, aki némely vonatkozásban a szürrealistákat is megelőzte és ösztönözte, mindemellett predig egyike volt kora legkiemelkedőbb grafikusainak. Sajnálatos, de tagadnatatlan: Klimt művészetét a „tájékozott" közönség is meglehetősen felszínesen ismeri, ezért akár hézagpótlónak is tekinthetjük az életművének lényeges vonatkozásait, homályban rejtőzködő oldalait feltáró gazdagon illusztrált kötetet, mely egyaránt közel hozza az olvasóhoz az ecset és a ceruza mesterét. A Helikon kiadó gondozásában megjelent könyv voltaképpen válogatás a művész honfitársai — Max Eisler, Ludwig Hevesi, Egon Schiele és mások — által írt tanulmányokból és cikkekből, amelyekben munkásságát elemzik és méltatják; egy részük a korabeli Klimt-recepcióról ad képet, néhány írás predig a közelmúltban született. A szerzők megvilágítják Klimt összetéveszthetetlenül egyéni művészetének gondolati hátterét, bemutatják az életmű értékeit, elkalauzolnak bennünket alkotásainak titokzatos világába. E világban a nő a legfontosabb szereplő, mondhatni, az egyeduralkodó: Klimt mindenekelőtt a női szépség, az érzékiség festője, vásznain a szerelem misztériumát és extázisát jeleníti meg rendkívüli szuggesztivitással és formateremtő erővel. Erotikájának szenvedélyessége megbotránkoztatta a kortársakat — ma lenyűgözi a szemlélőt. Omamentális és dekoratív művészete kétségtelenül a szecesszió legjelentősebb és legmaradandóbb teljesítményei közé tartozik; sajátosan stilizált képei múlhatatlan szépséggel tették gazdagabbá a kort s a világot. Festményei — melyek sokszor egy igen egyénien értelmezett szimbolizmus jegyében születtek — ma is csodálatot ébresztenek: a fények fátylas sugárzása, a színek tündöklése, az arany- és ezüstszínű felületek és minták sejtelmes csillogása, a díszítőelemek változatossága elkápráztatja a nézőt. Formaigényessége, felfokozott kifejezésmódja, kitűnően megformált nőalakjai, különös szépségű arcképei azt bizonyítják: Klímt valóban kivételes tehetségű mester volt, aki — pályatársainak is példát mutatva — határozottan szembefordult a dogmatikusan értelmezett realizmussal, a provincializmussal s az akadémizmussal, de — amint erre a könyv is rámutat — korántsem lett a dekadencia, az öncélú formai kísérletek híve. A kötetben szereplő, Márton László által válogatott írások legfőbb tanulsága, hogy Klimt mondanivalójának érvényessége nincs korhoz kötve, művészete ma is időszerű. Témái — a szerelem, a születés, az anyaság, a vágy, az életöröm, a természet, de a halál, a szomorúság, a magány is — minden korok műalkotásainak örök ihletőí voltak és maradtak, képei — esztétikai értékeiken túlmenően — éppen ezáltal ragadják meg a ma emberét is. A könyv szerzőinek egyike, Ludwig Hevesi írja: „Klímt az örök virágzás művészete, egy rész a végtelen tavaszból” G. KOVÁCS LÁSZLÓ 11
