A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-01-15 / 3. szám
5. Nézi, nézi egymást a múlt emlékeit felidéző két ember. Még most sem akarják elhinni, hogy annyi év után ismét egymással szemben ülnek. Tíz óra. Langyos az est. Az utcai fények körül pillék rajzanak. Valamelyik szomszédban bömböl a rádió, másutt nagy harcizaj van, alighanem háború s filmet sugároz a televízió. — Tényleg nem kér semmit, Klára? — Esetleg egy kávét. Meggyes Jóska a konyhába megy, s nemsokára hozza a kávét. — Cukkorral'parancsoja? — Anélkül... Vigyáznom kell a vonalaimra — feleli Reiner Klára halkan felnevetve. — Arra semmi szükség — mondja Megygyes Jóska. — Olyan karcsú, mint lánykorában. — Hol van az már! — legyint Klára. — Mondja, Jóska, tényleg abban a házban töltötte minden szabadidejét!? — Dehogy ... Úgy kéthetenként ha egyszer elmentem, amikor tojást, csirkét meg egyebeket vittem a konyhára. — Akkor meg miért hazudott nekem ? — Nem tudom ... — vonja meg a vállát Meggyes József. — Talán azért, mert meg akartam nyugtatni magát, talán másért, mit tudom én . . . tényleg nem tudom ... — Nagyon féltem ... — Tudom ... — mondja Meggyes József, s újra az a régi karácsony est jut eszébe... — Oda akar vinni? — ismételte meg a kérdést a lány ijedten. Félelmében egészen elgyengült. — Nézze, Klára, én tudom, hogy még a gondolatától is idegenkedik, az ilyesmit nem magának találták ki. A világért sem akarom rákényszeríteni, de gondolkozzék! — állt meg a Kiskatona egy pillanatra. — Manapság az olyan emberek, akiknek az életük forog kockán, nem nagyon válogathatnak és nem finnyáskodhatnak. Börtönökbe, sötét pincékbe, diliházakba menekülnek, jobb híján még a szennycsatornákat sem vetik meg, pedig ott patkányok is futkároznak, s szinte kibírhatatlan a bűz ... — És mit kellene ott csinálnom? — Még nem tudom. — Amit a többi lánynak? — Esetleg.. — És ezt csak így mondja, ilyen magával értetődő természetességgel? — kérdezte a lány elszoruló torokkal. Ha nem lett volna sötét, az undort is le lehetett volna olvasni az az arcáról. — Mondhatom vigyorogva is ... Elegem van az egészből! — pattan fel a Kiskatona. — Jön, vagy nem jön!? — Talán még maga is jogot formál rám? — kérdezte a lány gúnyosan, s szinte fuldoklott tehetetlenségében. — De beképzelt, Klára kisasszonyl — mondta a Kiskatona sértő hangsúllyal. — Maga engem egyáltalán nem érdekel: mint nő, nem az esetem... Sőt még azt is elárulhatom, hogy nehezen bírnám ki magával hosszabb ideig egy magányos szigeten ... Hát ez a helyzet... Rendes körülmények között vérig sértődött volna a lány, most azonban csak apróbb karcolásként érte a női hiúságát. — Annyira elviselhetetlen vagyok? — Maga mondta ... — vetette oda félvállról a Kiskatona. — Zongorázni tud? — A zeneművészeti akadémiára jártam, zongora szakra. — Ahá!... Nem is tudtam, hogy egy leendő művésznőt vettem a nyakamba ... Elhiszem hogy tud, persze kottából, olyan mindenféle zagyvaságot. — Magyarnótákat is tudok, meg egyebeket is. — Rendben van ... Nos? Jön, vagy marad? — Megyek! — felelte a lány dacosan. — Akkor is, ha netán mégis jogot formálok magára? — kérdezte a Kiskatona vigyorogva. — Megnyugtató, hogy nem vagyok az esete ... — Fejlődik, Klára, isten az atyám!... Csak azt nem értem, miért néztem eddig harangvirágnak? — Mik nem jutnak eszébe!... Milyen virág az, szép? — Fenéket!... Elég csúf és illata sincs. — Köszönöm! — Nincs mit... Mehetünk? — Mehetünk! Elindultak a kihaltnak vélt városban. Itt-ott törmelék, üvegszilánk csikordult meg a talpuk alatt. Klára megállt egy pillanatra és szembefordult a Kiskatonával. — Mielőtt belépnénk abba a „mennyországba" vagy micsodába, valamit el kell árulnom magának ... — Csak nem a szüzességével akar eldicsekedni? Klára lenyelte a gunyoros megjegyzést. — Abban az ütött-kopott dobozban, amit a kezében tart, hozzávetőlegesen egymillió pengőt érő ékszer van, meg vagy negyvenezer dollár. — Úristen! — esett le a Kiskatona álla. — Mind a magáé lehet, csak mentsen meg! — Mitől mentsem meg? — Minden lehetséges rossztól, ami abban a házban vár rám. — Értem... — mondta a Kiskatona, de még mindig nem bírt magához térni az elképedéséből. — Ennyi érték!... Én meg se teszem, se veszem, csak lóbálom, mint egy krumplis tarisznyát!.. . Hogy mert elindulni ennyi értékkel!? A lány nem válaszolt. Elindultak, hogy mielőbb ahhoz a bizonyos házhoz érjenek. Alakjukat elnyelte a sötétség, s most már annyira felerősödött a szél, hogy szinte üvöltött. I Zsóka asszony „rezidenciájának" nagy halijában kellemes meleg van. Baloldalt két ajtó, egyik a pincébe, másik a konyhába nyílik. Azon az oldalon a sarokban kis pódium van, rajta zongora, s a zongorán felöltöztetett karácsonyfa áll, égő gyertyákkal. Középen bárpultszerűség, Zsóka asszony amögött trónol leggyakrabban. Jobboldalt szintén két ajtó látható. Az egyik Róbert szobájába nyílik, a másik rejtett, vagyis az titkos be- és kijárati ajtó. Ugyanott lépcső vezet az emeletre, a tizenhárom szoba felé. Egyébként a hallban több asztalka és ülőalkalmatosság is van. A pult fölött két villanyégő van. A piros akkor villog, ha valaki a főbejárati ajtón akar bejönni, a kék pedig akkor, ha valaki a titkos ajtón akar betérni. Azon az estén Zsóka asszony a megszokott helyén, a pult mögött trónolt. Túl járt már az ötvenen. Sötét ruhája selymesen csillogott a hangulatvilágításban. Előtte üveg, pohár. Jócskán kapatos volt. Kezében kecsesen tartotta hosszú cigarettaszipkáját, olykor nagy füstfelhőket eregetett, s kortyintott is. A Szent Atya a zongora billentyűire borulva aludt. Részeg volt, mint a disznó. Néha nagyokat horkantott. Pali bácsi, a mindenes, mindig szolgálatra készen a pódium szélén ült, s állát a két tenyerére támasztva bámult maga elé. Talán a rég elmúlt ifjúságát idézte meg, talán azon tűnődött el, hogymennyi van még hátra. A három örömlány — Ildikó, Jucika és Eszter — lenge öltözetben vihogott, dalolt, táncolt a hall közepén. Akár a játékosan hancúrozó csikók, alig fértek a bőrükben. Talán afeletti örömükben csintalankodtak annyira, hogy a szent estén nem kellett szolgálatba lépniük, s ünnepelhettek. Zsóka asszony feje fölött villogni kezdett a kékfényü égő, erre fel aztán tapsolva intette csendre a lányokat. — Hát ez meg ki a nyavalya lehet!?... Pedig jó nagy betűkkel kiírtam, hogy ma nem üzemelünk! Pali, hallod!... Süket vagy, vén kujon!? Pali bácsi, a jó hatvanas, pirospozsgás arcú, galambősz hajú, megnyerő megjelenésű ember zavartan kapta fel a fejét. — Hallom!... Mi baj? — Menj és rúgd fenéken a szemtelenkedöt! — adta ki a parancsot, közben intett a lányoknak, hogy menjenek a karácsonyfa alá és énekeljenek. A lányok rázendítettek a „Mennyből az angyal"-ra, közben kíváncsi érdeklődéssel pislogtak az ajtó felé. — Hangosabban, lányok, hangosabban!... Te meg szedd a lábad, vén álomszuszék! Pali bácsi nehézkesen felállt és elindult az ajtó felé, de a pult előtt megállt még egy pillanatra. — Hátha a főbíró úr... vagy a doktor úr...!? — Nem számít, karácsonyoljanak otthon! — mondta Zsóka asszony erélyesen, aztán mégis meggondolta magát. — Ha az urak közül valamelyik, a rúgás elmaradhat... Tudod te a módját, nem először csinálod! Menj már! Pali bácsi beleköpött a markába és mormogva ment ajtót nyitni. — Ma nem üzemelünk! — Pali bácsi! Kedves Pali bácsi, hát nem ismer rám? — Szolgálatban a tulajdon fiamat sem ismerném meg, ha volna, értve!? — Ugyan, Pali bácsi, ne vacakoljon, engedjen be, hiszen én vagyok a ...! — Óh, hát te vagy az!? — gyúlt felismerés az öreg szemében. — Gyere, gyertek gyorsan! A Kiskatona belépett a hallba, nyomában a lánnyal, aztán összeborult az öreggel és barátian megveregette a hátát. — Tudod, fiam, félhomályban már rakoncátlankodik a kisablakom ... Zsóka, Zsóka, a Kiskatona jött meg! — Látom... — mondta a fönökasszony fagyosan. A lányok abbahagyták az éneklést a Kiskatonához futottak. Körülkapták, csüngtek rajta, csókolták. — Valamit hagyjatok belőlem a Zsóka asszonynak is. Közel a bejárati ajtóhoz, Klára kissé meglepetten, kissé megrendültén állt a két bőrönd között. Egyelőre senki sem törődött vele. — Régen kaptunk tőled tábori lapot — így Jucika, a vöröshajú lány. — Jó bőrben vagy, Kiskatona... — Már azt hittük, hogy nekiszaladtál valami buta golyónak és csengettek — csicseregte a szalmaszöke hajú Ildikó. — Gréta már meg is siratott... — mondta az enyhén molett Eszter. Hullt a könnye, mint a záporesö... a hogy a nótában van. — Az ám! Gréta hol van? Zsóka asszony felállt és előjött a pult mögül, s elindult a Kiskatona felé. — Gréta már meg is siratott... — mondta az enyhén molett Eszter. Hullt a könnye, mint a záporesö ... ahogy a nótában van. zölve az én szerény hajlékomban!... — Széttárta a karját és magához ölelte a fiút. Sokáig tartotta a két karja közt. — Örülök, hogy újra látlak, s főleg annak, hogy egészben. Szörnyű ez a háború! — Én aztán tudnék róla mesélni, de minek? ... — mondta a Kiskatona, miközben kibontakozott az asszony öleléséből. — Még nem is kívántam boldog karácsonyt magának, kedves Zsóka asszony! — Honnan jössz? — kérdezte a szomorú tekintetű asszony. — Pestről. — Hogy tudtál kicsúszni?... Állítólag az oroszok ma teljesen körülzárták a várost. Szerencséd volt. igaz? — Ki tudja? — nézett maga elé a Kiskatona pislogva. — Lehet, hogy jobban jártam volna, ha ott maradok. — Ne beszélj bolondokat! ... Éhes is, szomjas is lehetsz. — Hát régen volt tegnap este ... — No, gyere, igyál valamit!... — A pulthoz mentek, s egymásra néztek. — Konyakot? — Jó nekem a kocsispálinka is, csak legyen. Eközben a lányok körülvették Klárát és beszélgetni kezdtek vele. Pali bácsi visszaült a helyére, szivarra gyújtott, füstölt, mint a gyárkémény, s erősen fülelt. Zsóka asszony teletöltött két öblös poharat. — Igyál, Kiskatona, egészségedre! A Kiskatona nem kínáltatta magát: egyből felhörpintette a konyakot. Kézfejével megtörölte a száját. — No, most már mesélhetsz. — Nincs sok mesélni valóm, Zsóka aszszony. — Talán bizony a honvágy húzott be a házamba ?! — Az is, meg más is... — Igyál hát, rám ne várj!... Ma már megittam annyit, hogy elhajtana egy kisebb fajta malmot. — Pedig meg sem látszik magán ... Igaz, mindig nagyon bírta az italt. Sok férfit az asztal alá ivott életében ... —Folytatjuk— 14
