A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-01-15 / 3. szám
200 esztendeje, 1788. január 22-én született GEORGE GORDON NOÉL BYRON, az angol romantikus líra egyik legnagyobb képviselője. Fő műve a Childe Harold c. elbeszélő költemény, amelynek a jellegzetes byroni individualizmusból, világfájdalomból és kiábrándultságból táplálkozó spleenje nagy hatással volt a kortársakra. Byron 36 éves korában, 1824-ben halt meg. Harminchatodik születésnapom Állj meg, szívem, betelt ím až idő. Ha mást már nem doboghatsz, mért dobognál? De nem! Bár nincs szív érted hévülő, te csak lobogjál! Nagy lombhullásban állnak napjaim. A szerelem virága és gyümölcse elhullt; csak férge, üszke, csak a kín: az maradt őszre. Magányos, messze tűzhányó sziget a láng már, keblem lankadatlan lángja; nem fáklyát gyújt, nem diadal-jelet: — csak láncát hordom. A féltés, féltékenység, a remény, a fájdalom gondját, emésztő gondom: a szerelmet nem oszthatom meg én, csak láncát hordom. De itt, de most, de bántani tovább ilyen eszmék már telkemet nem bírják, hol babér fedi a hős homlokát s borítja sírját. Kard, lobogó, és körül, lelkesen, tábor övez, dicsőség, Görögország. Nem volt szabadabb a spártai sem, ha pajzson hordták. Ébredj — (ne Hellász, ő már ébren ét!) — ébredj, lelkem! Idézd, hány hősi lélek során csörgött át eredbe a vér. Hozzájuk térj meg! Gyűrd le a föl-fölgerjedő hevet, hisz férfi voltál, s az is keserű harc! Vedd egykedvün, ha borul, ha nevet a gyönyörű arc. Ha bánod ifjúságod, mért is élj? A szép halál hazája — várva máris — előtted áll. Előre. Sose félj, egy a halál is. Keress — lel itt az is, ki nem keres — katonasírnak való gödröt, dombot, így lesz a legjobb. Nézz hát, légy szemes és tedd a dolgod. Ford.: Illyés Gyula Felirat egy újfundlandi kutya síremlékére Ha új lakót kapnak a temetők, nem is dicsőt csak épp előkelőt, a gyász pompázik szoborrá virulva és az elhunytat zengi név meg urna: nem azt, aki csakugyan volt, hanem akinek kellett volna hogy iegyen: s a szegény kutya, a leghűbb barát, ki boldogan áldozta föl magát, kinek szíve gazdája szíve volt, ki mindenben csak az ő híve volt, dicstelen hull el, bármilyen derék, s földi lelkét megtagadja az ég míg az ember, hiú féreg! csodákat s kizárólagos eget kér magának. Óh, ember! napod gyorsan a/konyúl, rabnak becstelen vagy, s romlott, ha úr, aki kiismert, undor tölti meg tőled, lélegző hitvány sártömeg! Szerelmed kéj, barátságod csalás, szavad és mosolyod képmutatás! Neve nemes csak megromlott csírádnak, rád pirít minden becsületes állat. Ki itt jársz s látod ezt a sírjelet, menj tovább, — nem fajtádnak tiszteleg: barát emlékét őrzi ez a jel; egy barátom volt csak — s az itt hever. Ford.: Szabó Lőrinc A szépség lányai közt nincs A szépség lányai közt nincs gyönyörűbb ma nekem; hangod úgy elbűvöl, mint szerenád a vizen: dalok komoly varázsa terül az óceánra, ragyogva vár a hullám, a szél megáll az útján: s fény-láncát húzva elring a hold a mély felett, amely úgy szendereg, mint egy álmodó gyerek: így hajlik önfeledten feléd a szomjú szellem, csöndes odaadásban, mint vágyó tenger a nyárban. Ford.: Szabó Lőrinc 15
