A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-06-24 / 26. szám
A különféle nyersanyagok, termékek és termények elszállításának problémájával az ember már története hajnalán szembetalálta magát. A legkézenfekvőbb megoldásnak az emberi erő, az emberi test közvetlen felhasználása bizonyult, s hosszú ideig az ilyfajta cipekedés legkülönfélébb módjai jelentették a teherszállítás egyetlen lehetőségét. Az igavonó állatok háziasítása után a teherszállítás zömét már igaerővel oldották meg ugyan, ám emellett az emberi erővel történő teherszállítás eszközei és módjai is fennmaradtak napjainkig. A hagyományos népélet kutatója számára rengeteg tanulsággal szolgál a teherszállítás eme eszközeinek és módjainak a vizsgálata, hiszen ezek gyakran igen ősi eljárásokat, eszköztípusokat konzerváltak, ill. újítottak föl. Annak ellenére, hogy első pillantásra a téma vizsgálata a népi kultúrával foglalkozó néprajztudomány egy szűkre szakosított részproblémájának látszik csupán, alaposabban szemügyre véve beláthatjuk, hogy rengeteg általánosabb érvényű tanulsággal is szolgál. A népi teherhordás vizsgálata nem lehet ugyanis eredményes az adott tájegység természetföldrajzi viszonyainak, gazdálkodási rendszerének, társadalmi rétegezödésének az ismerete nélkül, sőt fiziológiai, egészségügyi összefüggései is vannak (gondoljunk csak a mediterrán vidékeken, valamint a magyar nyelvterületen a Dunántúlon és Erdély egyes részein elterjedt fejenhordásra. amely a nőknek egyenes, sudár testtartást biztosít. Ezzel szemben az északi magyar nyelvterület batyuzó asszonyai a görnyedt járáshoz szoktak hozzá, aminek — mondanom sem kell — bizonyos kóros következményei is lehetnek). Az emberi erővel végzett paraszti teherszállításra általában jellemző, hogy abból elsősorban a nők veszik ki részüket. A legnehezebb terheket, a legkülönfélébb eszközök segítségével a nők cipelik fejen, háton, karon vagy a kézben, míg a férfiak az igazi erővel történő teherszállítás és közlekedés területén jeleskednek. Jellemző, hogy míg a nők a férfiak kevés számú, jellemző cipekedési eszközét is megragadják alkalomadtán, szükségből (legfeljebb a szüretelő puttony és az inkább dísz és státusszimbólum, mint teher tarisznyafélék a kivételek) addig az szinte elő sem fordul, hogy férfi fanyalodjon nőies cipekedési eszközökhöz (vagy ha mégis, akkor semmiképpen nem a nők által is használatos módon ragadja meg). Mindez teljes mértékben érvényes az általunk vizsgált terület (Szlovákia déli. magyarok lakta sávja) emberi erővel végzett teherszállító szokásaira is. Ebben itt is a nőknek jutott a vezető szerep. Közülük is elsősorban — érthető okokból — a szegényebb rétegek aszszonyai. leányai cipekedtek. bár ez a tehetősebbek körében sem volt egészen ritka. Több helyen is elmeséltek olyan eseteket, amikor a nagygazda felesége az üres szekérrel poroszkáló lovak mögött gyalog haladva, a hátán, batyuban cipelte haza a határból a répalevelet, hogy kímélje az állatokat. Közben a gazda a szekérbakon ült. A szóbanforgó téma olyannyira gazdag, hogy az összes jelenségnek még csak felsorolásszerü bemutatását sem engedi meg a rendelkezésre álló terjedelem. Szerencsésebb megoldásnak vélem tehát, ha mindőszsze két eszköztípusról, a batyuzó lepedőről és a hátikosárról szólok részletesebben. Hamvas — abrosz — tacskakendő A durva vászonponyvából készült batyuzó Szögletes hátikosár Palástról (Plášťovce) Plackinból kötött zajda cipelési módja Deregnyőn (Drahňov) lepedők használata a magyar nyelvterület északi sávjában uralkodó és szervesen kapcsolódik a szomszédos ukrán, szlovák, ill. morva-cseh területek hasonló cipekedési eljárásaihoz. A háton történő teherhordásnak ez a módja a szlovákiai magyar tájak asszonyai körében tehát általános, sőt — néhány kivételtől eltekintve, amiről a későbbiekben szó lesz — kizárólagos. Az eszköz formailag, használati szempontból, ill. a megnevezések Tacskakendő használata Kürtön (Strekov) V > V •; Mogyoróhasítékból font puttony formájú hátikas Kürtről alapján tájegységenként kisebb-nagyobb eltéréseket mutat. Felhasználása igen sokrétű. A teherhordáson kívül például a határban rekedt asszonyok az eső elöl a még üres batyuzó lepedő alá bújtak és az udvaron gyakran erre terítve szárították a babot. No. de maradjunk a teherhordásnál, hiszen arról is van mit elmondani! A libádi (Lubá) asszonyok szokták félig tréfásan megjegyezni, ha a határba indultak: „Ponyust vigyünk magunkkal, hátha találunk valamit". Ez már jelzi közkedveltségének, széleskörű elterjedésének egyik fő okát: üresen kis helyen elfért, de mégis viszonylag nagy terheket lehetett segítségével elcipelni. Másrészt előállítása sem igényelt különösebb szaktudást. Ha formai szempontból vesszük szemügyre, akkor megállapíthatjuk, hogy általában egy, másfél méteres négyzet (ritkábban téglalap) alakú durva vászonlepedőről van szó, amelynek négy sarkára egy-egy hosszú (30—100 cm) kötőszalagot (köre, trak, kölönc) erősítettek. A földre terített lepedőre ráhelyezték az elszállítandó terhet, majd két átlósan ellentétes kötöszalaggal összekötötték és a hátra véve a fennmaradó másik kettővel a mellkas fölött csomózták össze. Olykor, ellensúlyként előre is felakasztottak egy karkosarat, vizeskorsót. Az Ung vidéki Deregnyőn (Drahňov) tengeritöréskor a batyuzó lepedőt, a plackint előre kötötték föl úgy, hogy a letört kukoricát abba gyűjthessék össze. A batyuzó lepedők finomabb, pamutos vászonból készült változata az abrosz, amelyet az asszonyok általában piacra, vásárra menet, ilLaz aratónak ebédhordásra használtak. Kisújfalun (Nová Vieska) a kisgyerekes anyák abroszba kötötték a hátukra gyereküket, ha a munka dandárja úgy kívánta, hogy nekik is ki kellett menniük a határba. A gyerekhordó lepedők egy másik, elterjedt változata az a hosszú, keskeny, gyakran gazdagon diszitett, tacskakendönek nevezett vászon, amellyel az anyák elöl a testükhöz tekerték, szorították gyermeküket és úgy vitték hosszabb utakra. Már ebből a futólagos szemléből is kitűnt talán a batyuzó lepedők gazdag névanyaga. A Csallóközben, a Mátyusföfdön általában csak lepedőnek, panyónak hívják, míg a palócos kultúrájú vidékeken a ponyus, pacókos és hamvas kifejezések ismeretesek. Az Ung vidéken a piackin. ponyva. Magyarbődön (Bidovce) pedig a trőnye megnevezés használatos. Miután a lepedőbe kötött terhet a hátra erősítették, akkor az egész rakomány neve a Csallóközben már butyor. ettől keletebbre, nagyjából a Vág vonalától a Hernádig batyu, Kelet-Szlovákiában pedig ajda, zajda. Hátyikas — puttonykas — hátyik Ugyancsak a háton történő női teherszállítás eszköze a hántolt vagy hántolatlan fűzfavesszőből, ill. mogyoró vagy tölgyfahasítékból kötött szögletes vagy puttony formájú hátikas. Vidékeinken az Alsó-Garam és az Ipoly menti tájakon ismeretes, ám használata korántsem olyan sokrétű, mint az előbb tárgyalt batyuzó lepedőé. Igaz, hogy sok helyen hétköznapi és ünnepi használatra szánt változata is volt minden családban, sőt Garamkövesden (Kamenica nad Hronom) gyerekhordásra is használták; általában azonban mégis azt mondhatjuk, hogy a batyuzó lepedőt teljes mértékben nem tudta kiszorítani a gyakorlatból. Gunda Béla megállapítása szerint a bányákban alkalmazott hátikosarak mintájára terjedt el fokozatosan, mind szélesebb körben. Ez a terjeszkedés még századunk első felében is érzékelhető volt. bár a hagyományos teherszállító eszközök visszaszorulásával nagyobb méreteket már nem ölthetett. A térhódítás egy érdekes példájára bukkantunk Kürtön (Strekov). A második világháború után a mátrabeli Kisnánáról mintegy harminc szlovák családot telepítettek Kürtre, akik — természetszerűleg — magukkal hozták az ott használatos hátikosaraikat (hátyik) is. Mi több, kosárfonáshoz értő idős ember is akadt köztük, aki az új hazában is elkezdte gyártani a hátikosarakat, immár néhány vállalkozóbb szellemű, azelőtt csak batyuzó kürti asszony számára is. Az új teherhordó eszköz mégsem tudott teret hódítani Kürtön. A hatvanas évekre fokozatosan felhagytak a hátikosár használatával az őslakosok és az áttlepüitek is. Ma már csak idős batyuzó asszonyokat látni Kürtön. Az egykori hátikosarak a padlásokon tárolóedényekként szolgálnak tovább ... LISZKA JÓZSEF A szerző felvételei 8
