A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-01-15 / 3. szám
Egy papucsba bujt szobor, illetve Bella és Ella a színen... (Keszegh Marianna, Németh Ica és Tóth Erzsébet) tgy kis liazitnuzsikalás a kukák árnyékában: Varsányi Mari (Karcsi), Boráros Imre (Robi) és Mák Ildikó (Marcsi) FÁBÓL VASKARIKA KÖNYVEK — Milyen a magyar nyelvű könyvek olvasottsága ? — Erről pontos kimutatást vezetünk. 1983-ban például 867, 1984-ben 695, 1985-ben 405, tavaly pedig 448 magyar kötetet kölcsönöztek ki olvasóink. Az idei év első tíz hónapjában 440 magyar könyvet adtunk ki. A novemberi előzetes szám is elég magas, ami azt jelenti, hogy az 1985-ös visszaesés után a tavaly megindult növekedés az idén tovább folytatódik. Bár a könyvtárnak magyarul tudó dolgozója nincsen, a magyar kötetek katalógusa példás rendben, még nyelvi szempontból is csak itt-ott találok elvétve egy-egy apróbb hibát. Belelapozok a katalógusba, s a hazai magyar írók munkáit keresem. Bábi Tibor, Duba Gyula, Egri Viktor... és folytathatnám a nem túl hosszú sort. Megállapítom, hogy a csehszlovákiai magyar irodalom, bár jelen van, képviselete szegényes, s az utóbbi mintegy másfél évtized termése szinte teljes egészében hiányzik. Észrevételem közlöm Olga Grünwaldovával. — Nem vagyunk a magyar irodalom szakavatott ismerői, s ezért a könyvállomány is inkább ösztönszerűen, alkalmi tanác- idóink, különféle lexikonok anyaga alapján alakul ki. Korábban együttműködtünk a városban és a környékén az ötvenes években létrejött majd megszűnt Csemadok-szervezetek aktivistáival és komoly segítséget kaptunk tőlük a könyvállomány igényeinek megfelelő gyarapításához. Ez elmondható a helyi német kulturális szervezettel való későbbi együttműködésünkről is. Mostanában, csak magunkra vagyunk utalva, pedig pénzünk magyar könyvekre is van. Az utóbbi időben ezért évente egyszer-kétszer bemegyünk Prágába és a Magyar Kultúrában összesen mintegy 50—100 kötetet vásárolunk. A magyar könyvek száma azonban nem nő ilyen gyorsan, hiszen a régebbi, elrongyolódott stb. köteteket fokozatosan ki kell selejteznünk. Megjegyzem, hogy a Prágai Magyar Kultúrában nemzetiségi szerzőink munkáit csak ritkán kapni, az intézetnek nem ez a feladata. Ehhez inkább a bratislavai Madách Könyvkiadóval, vagy valamelyik magyar könyveket is árusító szlovákiai könyvesbolttal kellene felvenni a kapcsolatot. Olga Grünwaldová szerint ennek semmi akadálya nincsen. Sőt, ellenkezőleg: a Karlovy Vary-i Járási Könyvtár szívesen fogadná, ha az említett kiadó, illetve valamelyik illetékes szlovákiai könyvesbolt ajánlattal fordulna ezen a téren hozzájuk. Újra megemlíti, hogy nekik nincs szakemberük, aki a szlovákiai magyar könyvkiadás terméséből, a szlovákiai magyar irodalomból hozzáértően tudna válogatni, ezért minden részünkről jövő kezdeményezést örömmel vesznek. Remélem az illetékesek is felfigyelnek erre a példás ajánlatra, vagy kérésre, s kapcsolatba lépnek a könyvtárral. Meggyőződésem, hogy mindnyájunk közös ügye ez. Vagy, ahogy beszélgetőpartnerem mondta: „Az anyanyelvi olvasmány alkotmányos joga minden csehszlovák állampolgárnak nemzetiségre való tekintet nélkül." Ehhez csak annyit tennék hozzá pontosítás végett, hogy nem képeznek ez alól kivételt a Karlovy Vary-i magyarok sem. KOKES JÁNOS Őszintén szólva, hetek óta latolgatom, írjak-e a Magyar Területi Színház komáromi (Komárno) együttese Ella meg a Bella című groteszk játékának november vége felé látott bemutatójáról. Pusztán azért e dilemma, mert a Natasa Tanská darabjában látottakról van is, meg nincs is mondanivalóm. És tartok tőle, hogy az előadásnak sincs. Legalábbis az átlagnézők zömének szintjén nincs. Ennyire rossz előadás tehát az idei évad második bemutatója Komáromban? jgy, ilyen elutasítóan sarkított fogalmazásban nem; ugyanakkor az sem titok, hogy jó lenne rálelni a nagyot akarásból kiizzadt kudarc igazi okára. Ftersze, ehhez az kellene, hogy a legközönségesebb esztétikai mérce szerint objektiven értékelni tudjam mindazt, ami a színpadon lejátszódik. Igen ám, de ilyesmiről sem lehet szó, mert az sem titok, hogy csak nehezen, helyenként pedig egyáltalában nem tudok ráhangolódni a színpadi megelevenítés művészi megoldásainak stílusára. A rendező: Miro Procházka kezében ugyanis az értelmezhetőség szálai kibogozhatatlanul összekeverednek. A tartalmi miérteket és az előadásmód realista elemeit minden átmenet nélkül meg em fejthető paródiák követik. A szereplőknek pedig ehhez mérten egyszerre kell emberi érzések és különböző lelki vonások hiteles hordozóiként, illetve ugyanazok karikatúráiként megjelenniük. A néző pedig ? Magyarán szólva: elbizonytalanodik, később pedig egyenesen elkedvetlenedik szegény ... Visszaidézve magamban a premier napját, újra meg újra az jut eszembe, ahogy ott ülök a szépen fölszerelt, vadonatúj színház nézőterén, néha előrehajolok, hogy még jobban lássak; néha összesúgok ugyancsak hírlapíró kollégámmal, hogy jobban értsek; elfáradván pedig egyszerűen behunyom a szemem. Ilyenkor konstatálom, hogy látvány nélkül, rádiójátékként hallgatva sem lenne semmivel kevesebb (de több sem!) ez az előadás — és miközben a szemem pihentetem, azon töprengek: kísérleti stúdióelöadás helyett miért bérletezett nagyszínházi produkcióként kénytelen végigkinlódni ezt az előadást a néző, már aki szünet után is a helyén marad. A darab alapötlete önmagában nem rossz, hiszen szemérmes számonkéréssel elegy rejtett iróniával szól a mai nők kiszolgáltatottságáról, családi kapcsolataik elsivárosodásáról, hétköznapjaik körforgásának elgépiesedéséről. Az életből ellesett alaphelyzetekben hétköznapi emberek bukdácsolnak előttünk. A baj ott kezdődik, amikor részben az írónő, elsősorban azonban a rendező tudatosan összehabarcsolja a különnemü minőségeket. Kötőanyagként a groteszket alkalmazza, cselekmény helyetti tartóváznak pedig megteszi a laza szerkezet, amelybe Ella meg Bella párbeszédei, illetve a csoportjelenetek arányos válogatása visz dinamikát. A remélt egyensúly azonban hamar fölborul, hiszen a néző — a ráhangolódás kezdeti ámulata után — egyre inkább kiérzi, hogy az előadás formailag és tartalmilag megoldatlan marad. A sűrűn ismétlődő vaskos malackodás ugyanis távolról sem azonos a groteszkkel, mint műfajjal. Különösen nem, ha tréfa és belső gondolati réteg gyanánt is jobbára ezt tálalják a színpadon — az igazi groteszk bensőségesen őszinte alaphangja és kancsal humora helyett... Az utóbbi évadok néhány nagyon is megkérdőjelezhető sikerű, hasonszőrű produkciója láttán nem félek megkockáztatni azt az állítást, hogy színházunk eléggé nehezen tanulgatja a jellemfestő párbeszédek szituációteremtő mechanizmusának ügyes adagolását igénylő groteszk, netán,^ abszurd játékstílus színpadi megvalósításának gyakorlati követelményeit. Akarva-akaratlanul ez derül ki az Ella meg a Bella tortúráját kínáló színházi estéből is; ez pedig gondolati és tartalmi síkon egyaránt felszínessé, eklektikus eszközeiben külsődlegessé, a publikum számára pedig nehezen emészthetővé teszi az előadást. E tekintetben hadd említsek pusztán egyetlen érvet: ami az írói alapanyagban filozófiai vagy társadalmi, az a Miro Procházka alkotta színpadi közegben már-már az elkeseredett lerobbantság hisztérikus zűrzavarává laposodik. Mindezek után a színészi munka aprólékos értékelését fölösleges szószaporításnak tartom. Maradjunk annyiban, hogy jó színészek játsszák ezt a mozdonydarabnak aligha tekinthető, sőt, a publikum körében hűvös tartózkodással fogadott előadást. Mert bármennyire igaz, hogy a színészek többségének játéka egyéni invencióról és szakmai tudásról ad számot, a közönségnek még így sem kötelessége lelkesedni a színpadi kísérletekért. Ezzel szemben viszont nem árt, ha egy színház különbséget tud tenni a vájtfülűeknek szánt próbálkozás, illetve a nagyközönségnek szánt repertoárdarab között. Fájdalom kimondani, de ezúttal nem tapasztaltam efféle arányérzéket. MIKLÓSI PÉTER Nagy Tivadar felvételei 11
