A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-06-10 / 24. szám
pattogott a tűz: lehűlt a levegő, kell egy kis meleg. A szegényes holmi pillanatok alatt a lakásba került. Kézről kézre szállt. Nekik a kisujjukat sem kellett megmozdítani, nem hagyták, hogy valamihez is hozzányúljanak. Meggyes Jóska közben észrevette, hogy a tanterem ajtaja kissé megnyílik és kíváncsi gyerekszem villog a résben. Az elnök fejbólintással adott jelt Jóskának, hogy nyisson már be a tanterembe. Odabenn, a frissen meszelt teremben, ragyogó tisztaság fogadta, a rozoga padokban pedig negyvenöt csillogó szemű gyerek ült néma csendben. Tisztelettudóan felálltak. — Isten hozta, tanító úr! — köszöntek kórusban, majd mindannyian Jóskához futottak és megajándékozták egy-egy szál virággal. Valósággal beborították őt az ősz első virágaival. Meggyes Jóska csak állt, nézett és hallgatott, mintha beléfagyott volna az élet, pedig soha nem érzett melegség járta át meg át a szívét. Nagyon kellett uralkodnia magán, hogy el ne pityeredjen. Az emberek lassan szétszéledtek, már csak az elnök álldogált a tornácon, s maradt ott néhány szóra. — Megmondtam én, hogy szorgalmas nép ez, tanító elvtárs... Hát érezze jól magát nálunk, és ha valamire szüksége van, szóljon bátran! — mondta, s elment. Az eső vigasztalanul, szűnni nem akarón esett tovább. Veronika sírt, de nem bánatában, hanem a meghatottságától. Az öreg Meggyesnek sem volt mindegy. Csupán azt sajnálta, hogy mindezt nem látta az ö hűséges párja. Felült a bakra — melléje Veronika —, kézbe fogta a gyeplöszárat, de mielőtt a lovak közé suhintott, leszólt: — Becsüld meg magad, fiam! Meggyes Jóska hosszan nézett a távolodó szekér után. Elérzékenyülve felsóhajtott: a falu befogadta, most már rajta a sor! — Szóval tanító lett, Jóska ... — mondja Klára asszony némi megilletödöttséggel. Mintha a benne bújkáló régi-régi vágya öltött volna testet Meggyes József személyében. Zsóka asszony házában mindig azt érezte, meg azóta is. hogy az a volt kiskatona sokkal többre hivatott, mint ami. — Tanító?... — ismétli a szót Meggyes József. — Egyelőre csak tanítóbojtár... Tudja, Klára, nem mindennapi erőfeszítésembe került, amíg valóban tanítónak tudhattam magam. Gondolja el: két évig tanítás után, hetente négyszer be kellett gyalogolnom a városba, az állomásra, onnan húsz kilométert utazni vonaton a gimnáziumba, aztán késő éjjel vissza hőségben, téli fagyban, hófúvásban vagy esőben, térdig érő sárban ... Harmincéves voltam, mikor leérettségiztem ... Utána újabb öt év következett, amíg levelezőn elvégeztem a főiskolát és teljes értékű tanári diplomát szereztem ... Közben persze sok más egyebet is kellett csinálni: agitálni, papírt, rongyot, vasat, tojást gyűjteni, műsoros esteket, színdarabokat rendezni... és hát tanítani, hiszen a magamfajta tanítónak örökké bizonyítani kellett... Tudja, Klára, eleinte egyesek sokszor megbántottak, mondván, hogy mit akar itt ez a senkiházi, béresfajzat, ez a gyorstalpaló tanfolyamot végzett tanitócska!?... Különösen a falu volt hangadói sértegettek és igyekeztek lejáratni, akiknek nem is volt iskolaköteles gyerekük... Le kellett nyelnem, mint ahogy sok más egyebet is... Rágyújtanak. A kék cigarettafüst felhőcskéi úszkálnak a verandán. Reiner Klára a szemével biztatja Meggyes Józsefet, hogy folytassa. — Húsz éve működöm ebben a faluban iskolaigazgatóként... Jól felszerelt, új iskolánk van közel négyszáz tanulóval, harminc kollégával... Nehéz körülmények között kezdtem tanítani, szentigaz, s kérem, ne vegye nagyképűségnek, ha kijelentem: büszke vagyok arra, hogy részese lehettem a kezdetnek, s hogy ott lehettem az iskolaügyünk bölcsőjénél... — Bár nehéz, mégis szép és tartalmas volt az élete, Jóska, és... én is büszke vagyok magára — mondja Reiner Klára őszintén. — No, és mi lett Kerekes Marikával ? Róla még nem beszélt... — A következő nyáron feleségül vettem ... Együtt tanítottunk végig, amíg csak ... — hallgat el egy pillanatra Meggyes. — Megértő, jó feleség volt, végig erős támaszom és segítőm ... Ha elkeseredtem — az is előfordult gyakran —■, biztatott és vigasztalt, ha meg örültem, velem örült... Reiner Klára még két-három napot vendégeskedik Meggyesnél, közben meglátogatja Veronikáékat is, aztán készülődik a visszautazásra. Nehezére esik elköszönni. Megmagyarázhatatlan keserűség fojtogatja. — Nem akarok örök adósa lenni, Jóska ... Mivel ajándékozzam meg?.. . Kívánhat bármit, módomban áll, hogy teljesítsem, ha nem is vagyok milliomos. — Meg akar sérteni búcsúzóul, Klára ? — A világért sem! — mondja Klára aszszony tiltakozva. Egész éjjel azon törte a fejét, hogyan mondja meg a régi kiskatonának, hogyan sejtesse meg a szándékát és a vágyát, ha ugyan annak lehet nevezni. — Mondja, Jóska, a hátralévő éveit nem tudná valahol másutt, mondjuk a világ másik részén leélni? Meggyes József jól érti a kérdés lényegét, s jólesik a fülének és a szivének, amit hall. Mintha kezdene valami bizonyossá válni előtte, amit eddig csak sejtett. — Két évem van a nyugdíjig, Klára... Engem ideköt minden: a házam, a kertem, a méheim, idekötnek a tanulóim és a kollégáim, ide a barátaim és az ismerőseim, ide a gyerekeim és az unokáim, és idekötnek a temetőkertben a halottaim... Itt akarom megvárni a naplementét... — Értem ... — mondja Reiner Klára bólogatva —, megértem. Kérdezhetek még valamit? — Tessék! — Mondja meg, Jóska, de őszintén: még mindig vannak kisebbségi érzései ?! Meggyes József — hogy feloldja a búcsúzás perceiből fakadó feszültséget — elneveti magát: — Nincsenek... — feleli, aztán még gyorsan hozzáfűzi. — Azaz mégiscsak vannak ... — Ne mondja! — Tudja, Klára, azokkal az iskolánkból kikerült volt tanulóinkkal szemben, akikből mérnök, orvos, színész vagy költő lett... mert vannak jónéhányan ... — Nagyszerű ember maga. Meggyes Jóska ... — mondja Reiner Klára. Beszáll a kocsiba. Előbb elgondolkozva néz maga elé. aztán tekintetét a férfi markáns arcára emeli, s hosszan fürkészi. — Búcsúzóul már semmit nem akar nekem mondani, Jóska? — De igen. — Hát akkor mondja! — Szerettem ... — Én is magát... Isten vele! Meggyes József hosszan néz az elrobogó, meggypiros sportkocsi után. Úgy látja, úgy érzi, hogy a távoli Óceán hullámzik előtte, amely elnyeli szeme elől a fényt és meleget sugárzó napkorongot... VÉGE Gál Sándor JEL A PORBAN hajnal-áttünés vízmélyi béke valami távolság a lehetséges megérintése vagy? a hallgatás mint út? éjszaka fém-csendje szurok vidék az átléphető ég liliom-sötét szirma valahol a mélyben a szó-szakadék fövenyébe ágyazottan lent és túl a megnevezhető határán ha kell! kell? mily bizonytalan a szellő árnya ahogy ráhajol a láthatatlan arc némaságára mintha ott se volna mintha már nem is volna áramlások az időben a teljesség? jel a porban Mórocz Mária BŰNBEESÉS széttárta lábait valahol valaki felsírt később mikor ölében melengeti még haitik a zokogás a nő kacagva simítja haját a válla és az alámerülő szem is lássa egy kéz fedi be a szemet mégis lépések zaját várod tudod koppanása magában hordozza a kalapács és a szeg találkozását valóban megtagadod őt? — féltő gyengédséggel ajtót nyitsz a huzat széttöri ablakod Fotó: KRASCSENITS GÉZA 15
