A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-06-10 / 24. szám
TUDOMANT TECHNIKA Aki egy őszi vagy téli éjszakán kis vadásztávcsövei átpásztázza a Pegazus csillagzat tőszomszédságában található Androméda csillagképet, csakhamar rábukkanhat egy nagy kiterjedésű, ovális alakú ködfoltra. Sőt, még különösebb éleslátás sem szükséges ahhoz, hogy a csillagok között szabad szemmel is észrevegyük azt az elmosódott ködpamacsot, amelynek Androméda-köd a neve. A fényesebb-halványabb csillagok között ez a derengő fényű foltocska minden bizonnyal már évezredekkel ezelőtt felkeltette az égbolt türelmes szemlélőinek figyelmét, annak természetéről azonban — mint ahogyan a csillagokéról sem — vajmi keveset tudtak. A magyar népnyelv Hályogos csillagnak nevezte, de talán a Ködszemű csillag. Tejfeles csillag megnevezések is ezt az objektumot jelölték. Az első írott emlék az Andromédaködröl Abd AI Rahman arab csillagásztól származik és már A/Sufi (903—986) csillagkatalógusában is, mint ködszerű objektum szerepel. Távcsövei elsőként Simon Marus figyelte meg 1612. december 15-én. Megfigyelését írásban is rögzítette, miszerint alakja a szarvhoz hasonló, fénye pedig olyan, mint a pergamenon átvilágító gyertya fénylése. A távcsövek tökéletesedésével és elterjedésével a csillagászok egyre több hasonló objektumot fedeztek fel, ezek azonban, érthetetlen módon, több lényeges tulajdonságban különböztek egymástól. Addig míg az egyik csoportot a világitó, szabálytalan alakú, változó felületi fényességű felhők alkották, a másik csoportba a rendszerint jóval halványabb, szabályos alakú, egyenletes fényű ködök tartoztak. Ugyanakkor ez utóbbi csoport képviselőben a legnagyobb nagyítások alkalmazásával sem sikerült csillagokat megfigyelni, mig a szabálytalan felhők esetében igen, sőt, csakhamar az is nyilvánvalóvá vált, hogy többségük a bennük található csillagoktól nyeri fényét. A rejtély megoldására közel 300 évet kellett várni. A felbontatlan ködfoltok közül a legnagyobb és legfényesebb az Androméda-köd volt, érthetően ennek vizsgálatával foglalkoztak a legtöbbet az észlelő csillagászok. Tudatában voltak annak, hogyha sikerül kideríteni az Androméda csillagkép titokzatos ködének tulajdonságait, felépítését, akkor az érvényes lesz a többi, halványabb és kisebb társaira is. A kutató csillagászok mellett természetesen az elméleti fizikusok, filozófusok sem tétlenkedtek. Sorra születtek az elméletek, feltevések, melyek puszta felsorolása is meghaladja e cikk kereteit. Az első igazán logikus — és később beigazolódott — elmélet Immanuel Kant (1724—1804) nevéhez fűződik, aki azt állította, hogy világegyetemünk szigetuniverzumok sokaságából épül fel, és ezen objektumok olyannyira messze vannak tölünk, hogy a bennük található csillagokat a legnagyobb távcsövekkel sem vagyunk képesek megfigyelni. Elméletét kétkedéssel fogadták, hiszen az akkor formálódó világképünkbe ez a tézis semmiképpen sem illett bele. Ehelyett Laplace elmélete vált népszerűvé, mi szerint ezek az objektumok keletkezőiéiben lévő naprendszerek. Ezekben a ködökben tehát nem is kell keresni csillagokat, mivel nincsenek is bennük, csak néhány millió év múlva válnak majd láthatóvá, miután a központi vidékek összetömörülése folytán kialakulnak. Ennek tudatában érthető módon megdöbbenéssel vette tudomásul a világ, hogy 1885. augusztus 31-én Ernst Hartwig doparti csillagász az Androméda-ködben új csillag megjelenését észlelte. Megfigyeléséről táviratban értesítette a Kiéiben lévő Csillagászati Hírek Központját, ahonnan felhívással fordultak a világ csillagászaihoz a jelenség megfigyelésére. Konkoly Thege Miklós az új csillag felfedezéséről szeptember 4-én olvasott a Dun Echt Circular-ban. Néhány nappal korábban azonban ógyallai munkatársa, Kövesligethy Radó beszámolt neki arról, hogy ö és Podmaniczky Gézáné már augusztus 22-én látták az új csillagot. Hármójuk közül azonban egyiknek sem volt annyi bátorsága, hogy közzétegyék meglepő felfedezésüket. Konkoly Thege Miklós minderről beszámolt a The Observatory folyóirat hasábjain, aminek hatására a tudományos közvélemény elismerte a kontinens első felfedezőjének a jogát Kövesligethy Radónak és Podmaniczky Gézánénak. Az új csillag a csillagászati szakirodalomba S Andromedae jelöléssel került; fellángolása után 1886 márciusára teljesen eltűnt. Csak 1934-ben, tehát majdnem 50 évvel a felfedezés után derült ki, hogy az S Andromedae szupernóva volt, az első megfigyelt extragalaktikus szupernóva. A fényképezés csillagászatban való alkalmazása új lendületet hozott az Andromédaköd vizsgálatában. 1888-ban Roberts kimutatta egy fotósorozat alapján, hogy az Androméda-ködnek spirális szerkezete van. U- gyanilyen eredményre jutott Ritchey is egy 50 cm átmérőjű távcsövei készített fénykép alapján; az pedig, hogy ez az objektum csillagok halmaza, J. Scheiner 1899-ben elvégzett spektroszkopikus vizsgálatai alapján vált nyilvánvalóvá. Ekkor azonban még mindig nem sikerült különálló csillagokra felbontani, de egyre többen kezdték hangoztatni. hogy az M 31 [Messier, francia csillagász katalógusában ezt a jelölést használta az Androméda-ködre, és a szakirodalomban ma is így jelölik) nem tartozik a mi fejútrendszerünkhöz. Távolságának meghatározására a kor legképzettebb észlelő csillagászai szánták el magukat. Kapteyn 26 000 fényévben állapította meg a távolságát. Max Wo/f pedig 33 000 fényévet kapott eredményül. A köd csillagokra való felbontása is sikerült a Mt. Wilson obszervatórium 1,5 m tükörét - méröjű távcsövével. Beigazolódott tehát Kant elmélete, most már csak az volt a nagy kérdés: milýen messzire van tölünk az Androméda-köd? Hubble, korának jeles csillagásza kiterjedt vizsgálatokba kezdett, ezek eredményeként több cefeida típusú változócsillagot fedezett fel a ködben, melyek segítségével — a fényesség-periódus reláció alapján — a köd távolságát 750 000 fényévben adta meg. Később kiderült, hogy az ö számításai is pontatlanok voltak. Ma már tudjuk, hogy az M31-es a mj Tejútrendszerünkhöz hasonló, közel 200 milliárd csillagot tartalmazó csillagrendszer. A nagy távolság miatt azonban a mérhetetlenül sok csillag fénye egyetlen folttá olvad össze. Nagy távolság? Aligha illik ez a jelző erre az objektumra, hiszen a Kis és Nagy Magellán felhők után — melyek Tejútrendszerünk kísérögalaxisai — a hozzánk legközelebb lévő csillagváros. Pedig távolsága 2,2 millió fényév, vagyis az a fénysugár, amely a megfigyelés során erről az objektumról a szemünkbe jut, 2,2 millió évvel ezelőtt indult el útjára. Jóllehet a fény, vagyis az elektromágneses sugárzás 1 másodperc alatt közel 300 000 kilométert tesz meg. Ha körpályára tudnánk kényszeríteni, 1 másodperc alatt 7,5-ször megkerülné a Földet. Ennek ismeretében mi is könnyen kiszámíthatjuk az Androméda-köd távolságát kilométerekben kifejezve. 2,2 millió év alatt megközelítőleg 69 billió másodperc telik el. Ha ezt megszorozzuk a fény sebességével, akkor megkapjuk, hogy az Androméda-köd tőlünk 2,1 . 10'9 kilométerre van. Szerencsére a csillagászok bármennyire is kedvelik a csillagászati számokat, az egyszerűsítéseket még inkább. A világegyetemben a távolságot nem kilométerekben, hanem fényévekben mérik, vagyis egy objektum olyan messzire van tőlünk, amennyi idő alatt eljut hozzánk a fénye. A világegyetem valós méreteit és felépítését feltáró kutatások kétségkívül fontos láncszemét jelentette az Androméda-köd titkának megfejtése. Kitárultak a színfalak és ma már sok milliárd hasonló galaxisról van tudomásunk. Ezek nagy többsége még a legnagyobb távcsöveinkben is alig észrevehető csillagocskákként tűnnek fel, fényük pedig már akkor elindult útjára, amikor a Földön még nem is alakult ki az élet. Sok milliárd galaxis, ezek mindegyike néhányszáz milliárd csillaggal. Vajon hány millió vagy milliárd olyan bolygó lehet, melyek értelmes lényeket hordoznak felszínükön? Befejezésként idézzük Camille Flammarion ideillö gondolatait :......Ezek a pislogó mécsek, melyek a teremtés határainál elhintik gyenge világukat, ezek mutatják a mindenség születésének genezisét, ezek a múltnak visszhangjai, melyek az elmúlt századok mélységeiről beszélnek hozzánk. Az ég az ő bölcsőit és sírjait mutatja nekünk; itt születnek az emberiségek, emitt apogeumukba érkezve, végigmérik gondolataikkal a végtelenséget, amott pedig rosszabbra fordul dolguk, s vagy az ég tüze által emésztetnek meg, vagy az utolsó jégkorszak letargiájában alszanak el; ez az égnek nagy története, ez a valóságos általános történet.. BÖDŐK ZSIGMOND 16
