A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-06-10 / 24. szám
LOVICSEK BÉLA 26. Kerekes Marika játékosan oldalba bökte Jóskát. — Nem úgy értettem. — Ja!... Hát úgy nincs senkim... És neked? — Nekem sincs... Egyre bizalmasabbá és bensőségesebbé vált a viszonyuk. Az érzelmeikről azonban egyikük sem beszélt. Mintha attól tartottak volna, hogy azzal elrontanak valamit. Egyik alkalommal Jóska megmondta a lánynak, hogy „majori legény", s hogy a szülei cselédemberek. — Hát aztán! — Téged ez nem zavar? — Hogy kérdezhetsz ilyen csacsiságotl? — kérdezte a lány feddön. — Hamis ember az olyan, aki szégyelli a szüleit... — Olyan meggyőzően mondta, hogy Jóskának hinni kellett a lány őszinteségében. Ez valahogy megnyugtatta. A napok teltek, a tanulás egyre jobban ment Jóskának. Mintha meglelte volna önmagát, s működni kezdett a régi „kombináló készsége". Az osztálytársai kezdtek felnézni rá. sőt még a tanárok is. Közelgett a tanfolyam befejezésének az ideje. Augusztus vége felé megkezdődtek az osztályvizsgák. Meggyes Jóska egyáltalán nem tartott a vizsgáktól. Ahogy mondani szokás, most már a bőrében volt. s egészséges önbizalommal ült a vizsgáztatók elé. Nemcsak hogy helytállt, hanem dicséretben is részesült. A több száz hallgatóból talán tízen-tizenketten pottyantak ki, a többiek megkapták az „ideiglenes képesítés"-röl szóló bizonylatot. A búcsúestre az egyik pozsonyi fiú harmonikát, a másik pedig hegedűt hozott. A diákszálló nagy éttermében most már szorongástól mentesen, kellemesen elszórakoztak: énekeltek, táncoltak. Az emelkedett hangulatban Meggyes Jóska is kézbe vette a hegedűt és játszott a társai nem kis csodálkozására. — Miért hallgattad el, hogy tudsz hegedülni? — kérdezték tőle többen is. — Senki sem kérdezte meg tőlem — felelte Jóska jó adag humorral. Kerekes Marika is egészen odavolt. — Szépen játszol — mondta —, igazi tanítóhoz méltóan. Belőled jó tanító lesz. — Hol van az még, Marika. A lány vonata másnap kora délután indult, Jóskáé csak estefelé. Épp a sarki trafikból jött visszafelé, amikor az intemátus előtt megpillantotta Marikát. Bőröndje a bejárati ajtóban állt. Meggyorsította a lépteit. — Búcsúzás nélkül akartál elmenni? — kérdezte Jóska szemrehányóan. — Dehogy akartam! Rád várok ... Kikísérsz a pályaudvarra? — Hogy kérdezhetsz ilyen butaságot?... Mehetünk, ha készen vagy... — mondta Jóska. Kézbe fogta a bőröndöt és elindultak. — Szomorúnak látszol, Marika. — Az is vagyok ... — Történt valami?... Ki bántott meg?... Beszélj hát, mi bajod? — Majd a vonat indulása előtt megmondom, jó? — De titokzatos vagy!... Előbb nem mondhatnád meg? — Nem, nem! Andalogva mentek. A rekkenő hőség zivatart ígért. Nyugaton már felhősödön az ég. Útközben leültek egy padra. Előttük pázsitfű zöldellt, s rengeteg virág pompázott. Annyi mindent szerettek volna elmondani egymásnak, de valami lefogta a nyelvüket. Hallgattak. A fűben tücsök perceit. — Hallod? — Hallom ... Közben meglódult a szél és sötét felhő szaladt a napra. — Esni fog — tekintett Jóska az égre. Jóformán ki sem mondta, fényes villám hasított át az égen nagy dörrenéssel, s esni kezdett. Nagyszemü zápor szálkázta a levegőt. Gyorsan egy kapu alá futottak. — Ezt jól kifogtuk. — Semmi az egész. A nyári zápor hamar elvonul — nyugtatta meg a lányt Jóska. S valóban: nemsokára elvonult a zápor, de jócskán lehűtötte a levegőt. Marikának lúdbőrzött a karja. — Nem fázol? — Ebbe nem halok bele. — Hogy-hogy ebbe? Valami másba talán belehalsz? — Ki tudja? Az utca macskakövén vastagon folyt a víz, lombfoszlányokat meg kavicsot görgetve magával. Világosodott. Mikor kiértek a pályaudvarra, Marika megváltotta a jegyét, s kimentek a peronra. Volt még néhány percük a vonat indulásáig. Hosszan, szótlanul nézték egymást, aztán összeborultak és sokáig csókolóztak. — Szeretlek, Jóska, nagyon szeretlek — súgta a lány, azzal kapta a bőröndjét és felugrott a vonatra. Lehúzta az ablakot, belekönyökölt, s kipirult arccal nézett le Jóskára. — Majd írok, ha akarod. — írjál! — Te is írsz? — Én is ... — Gondolj rám sokat... okvetlenül írok, Jóska — kiáltotta még Marika, miközben a vonat nagy szusszanásokkal elindult. Aztán mór a füstje sem látszott. Meggyes Jóska éjfél előtt ért haza. Kissé fáradt volt, mégis vidáman köszönt rá az otthoniakra, akik szerfölött megörültek az érkezésének. Jóska a kései vacsora után minden lényegeset elmondott a történtekről. Megmutatta a tanításra feljogosító papírját is. Veronika felderülö arccal nézegette és olvasgatta. — Hát mégis csak tanító leszel, Jóskánk? — Ki kell várni a végét. — Ha egyszer megvan a papírod, mire kell még várni, fiam? — kérdezte az apja, lábát lógatva az ágyról. — Nem olyan az a papír, mint a mézesmadzag? — kérdezte Meggyesné gyanakodva. — Hát nem éppen ... Azért feljogosít valamire. Meggyesné nézte, nézte a fiát, álmában sem gondolt arra, hogy egyszer tanító lesz az ő szép gyermekéből. — Látod, látod, milyen jó, hogy én akkor a sarkamra álltam és hazaparancsoltalak! — Anélkül is hazajöttem volna, édesanyám. Nem volt nekem ott semmi keresnivalóm — mondta Jóska. Az anyjához lépett, átölelte és homlokon csókolta. — Idegen szagod van, kisfiam ... Olyan, olyan tanító szagod, hogy a macska rúgjon meg! — nevette el magát Meggyesné. Régen hallották öt ilyen felszabadult örömmel nevetni, főleg éjfél tájban. Meggyes Jóska nap mint nap a postást leste, s nem hiába. Szeptember elseje előtt megkapta a kinevezési okmányát. Nyomban kerékpárra pattant. Előbb a járási tanfelügyelöséget kereste fel. A tanfelügyelő középkorú, enyhén kopaszodó, szemüveges férfi, barátságosan fogadta. Megtudta tőle, hogy a jelzett falu hat kilométernyire van a járási székhelytől, vasútállomása nincs, kövesút is csak a közbeeső állami gazdaságig vezet, meg hogy a villanyvilágításra is kell még várni néhány évet. Azt is közölte vele a tanfelügyelő, hogy egytanerös iskola várja negyvenöt tanulóval, s hogy az igazgatói teendőket is neki kell ellátni. — Nem kell attól félned, majd belejössz — nyugtatta meg öt a szemüveges férfi, mivel észrevette Jóska tanácstalanságát, s ijedtséget tükröző arcát. — Egyébként utasítottam a szlovák iskola igazgatóját, hogy mindenben legyen a segítségedre. A beszélgetést követően csendes ünnepélyességgel letette a hivatali esküt, azzal elköszönt és elment. Vegyes érzésekkel nyomta a pedált a kis falu felé, hogy szemügyre vegye a leendő működési helyét. Igazgató tanító!... Álom-e vagy valóság!? Derült volt az augusztus végi égbolt. Melegen tűzött a nap. Verejtékezett a homloka, ö mégis jókedvűen fütyörészett. Valami soha nem hallott, ismeretlen dallamot. Mellette csicsergő fecskék villantak el. Tán csak a kezét kellett volna kinyújtani, hogy elkaphasson egyet közülük. Biciklijének kereke alól elfogyott a kövesút, nemsokára a vastag porú földút is. A kis dombról letekintett a völgybe, s elibe tárulkozott az akáclombok alatt lapuló falu. Ismeretlen ismerős volt a látott kép. Hányszor, de hányszor megálmodta már ezt a képet a tanfolyamon! Ahogy nézelődött, hirtelen kétségei támadtak. Kevésnek, kicsinek érezte magát. V^on befogadja-e a falu, s ha igen, megbirkózik-e a feladatokkal? Negyvenöt tanuló, igazgatóság, népnevelés, távtanulás s ki tudja mi minden más következik még? Előbb a falu elnökét kereste fel. Éppen akkor fogta ki lovait a szekér elől, amikor belépett az udvarába. A tornácon nyolc év körüli, göndör hajú kislány játszadozott. Az elnök harmincöt-negyven közötti nagydarab ember, kötélnyi izmokkal, bőrét barnára pörkölte a nyári nap heve. Ijesztő, torz arccal nézett Jóskára. Arcának balfelét eltévedt golyó vagy aknaszilánk túrhatta szét. A hegyekből került a falu élére a felszabadulás után. Meggyes Jóska bemutatkozva nyújtotta a kezét. Mintha bilincsbe szorult volna. Csillant az elnök meleg, barna szeme. Törte a magyar szót. — Vártuk már — mondta egyszerű természetességgel. A lovakat eröskötésű feleségére bízta, Jóskát pedig beinvitálta a konyhába. Méregerős szilvapálinkával kínálta meg, égetett, mint a tŰ2. Lehetett vagy hatvan fokos. Félórányi pálinkázás után felállt. — Most már megnézzük az iskolát. A széles utca két oldalát akácfák szegélyezték. Megszorult a hőség, szinte állt az átforrósodott levegő. Igazi nyári kánikula volt. Mintha júliust mutatott volna a naptár. — Ez itt a szlovák iskola — mutatott az elnök egy magas, nagyablakos épületre. Továbbhaladtak, majdnem a falu végéig, ott aztán megálltak. — Hát ez volna a magyar iskola — mondta a nagydarab ember. — Ez biz vénebb a dédanyámnál, az az igazság ... Az udvarban embermagasságú dudva, s talán egyetlen üvegszem sem csillant meg az ablakkeretekben. A tanteremben kopott, nyikorgó padok, repedezett tábla, a mennyezetet pókhálók szövevénye díszítette, s mindent ujjnyi vastagságú, érintetlen por lepett. A tanítói lakás három nagy szobából, konyhából meg kamrából állott. Áporodott levegője szinte fojtogatta az újdonsült igazgató tanítót. Szinte megrökönyödött csalódottságában. — Mikor akar ideköltözni? — kérdezte az elnök a világ legtermészetesebb hangján. Meggyes Jóska legszívesebben azt válaszolta volna, hogy soha, de csak a vállát vonogatta tanácstalanságában. A torz arcú ember szelíden elmosolyodott. — Nem ismeri maga a mi falunkat, tanító elvtárs — mondta. — Szorgalmas magyarok élnek itt... Front óta várják itt a magyar tanítót. Tudja mi lesz, ha megtudják, hogy jön! ?... Dehogy tudja!... Szóval mához egy hétre nyugodtan ideköltözhet. Addigra rend lesz. Azért én kezeskedem! — Rendben van — mondta Meggyes Jóska, azzal elköszönt és hazakerekezett. Otthon összedugták a fejüket, hogy most aztán mi legyen? Költözködni? Mivel? Hiszen nincs semmije. Végül azt határozták el, hogy elviheti az egyik szekrényt, az ágyát az ágyneműjével, egy asztalt két székkel kölcsönkértek az egyik szomszédtól. Meggyesné lavórt meg falitükröt vett a városban, mosakodni, borotválkozni kell... egyszóval gondosan összekészítették a szegényes holmit. Közben megváltozott az időjárás. Szürke esőfelhők bontották az égboltot, a költözködés napján pedig megeredt az eső. Az egész környék belemosódott az apró szemű, sűrű eső függönyébe. Meggyes Jóska fogatot kért az államosított gazdaság vezetőjétől, aztán felpakoltak. Az öreg Meggyes felült a bakra, kézbe fogta a gyeplőt. Veronika meg a szekérderékban, a holmi között helyezkedett el. Eközben Jóska a könnyező édesanyjától köszönt el: ráhajolt a kezére és megcsókolta. Aztán gyorsan fellépett a szekérre, apja mellé ült a bakra, s útra keltek. Az apró szemű, sűrű eső vigasztalanul esett és esett. Hiába, itt az ősz, gondolta magában Jóska. Ilyenkor kelnek útra a vándormadarak is, akárcsak ő, a kis szürke madár. Vajon hány őszt, hány vándorutat jelölt még ki számára a sors? Milyen örömöket. fájdalmakat, csalódásokat és meglepetéseket rejteget számára a jövő. Ki tudja? Talán jobb is. ha nem tudja. Megérkeztek. Meggyes Jóska csak a szemét meresztgette meglepetésében. Az udvarban egyetlen szál dudva sem volt, mindenütt takaros rend és tisztaság. A tornácon emberek tolongtak. Kézfogásra nyújtott kezek, meg szives szó fogadta őket. A konyhai tűzhelyben 14
