A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-06-10 / 24. szám
A felszabadulás addig soha nem tapasztalt lehetőségeket nyitott meg előttem és a hozzám hasonló szegény sorsú fiatalok előtt. Ezért érthető, hogy az új eszmék iránt nagyon hamar fogékonyak lettünk. Alapító tagja, majd felelős tisztségviselője lettem az ifjúsági szövetségnek. Az egész járás területén igyekeztünk megnyerni a fiatalokat az új szocialista eszme számára. Mint az ifjúsági szövetség tisztségviselője aktív részt vállaltam a szocialista nagyüzemi mezőgazdaság alapjainak lerakásából. Még ma is elevenen él előttem a Patonyokban, Hódosban, Eperjesen, Karcsákban és más községekben eltöltött szervező-, meggyőző munka emléke. Az ifjúsági mozgalomban — és egyéb területen — végzett sikeres munkám elismeréseként küldöttként vehettem részt 1949-ben a budapesti Világifjúsági Találkozón. Az ifjúsági mozgalomban szerzett gazdag tapasztalataimat eredményesen kamatoztattam tényleges katonai szolgálatom idején is. Az ezred ifjúsági szövetsége alelnökévé választottak és a magyar nemzetiségű katonák fokú felelősségérzete nélkül nem kerülhetett volna sor ily nagy fokú fejlődésre. A nemzeti bizottságnak — főleg a 80 tagú képviselőtestület aktív közreműködése és munkatársaim odaadó munkája révén — mindig sikerült megtalálni az utat az emberek értelméhez és szívéhez éppúgy, mint az üzemekhez, vállalatokhoz és egyéb intézményekhez, ha a város ügyének előbbre mozdításáról volt szó. Számomra leírhatatlan örömet és boldogító érzést jelentett és jelent a város sokoldalú fejlődése. Ez az érzés kárpótolta minden fáradozásomat — az éjszakába nyúló tárgyalásokat. a meggyőző és felvilágosító munkát, a tervezőkkel való viaskodást, az önsegélyes építkezések szervezését. Ugyanakkor a megfeszített munkatempó mellett a saját továbbképzésemről sem feledkezhettem meg — elvégeztem a Szlovák Nemzeti Tanács nemzeti bizottságok dolgozói számára szervezett institútját. Természetesen a nemzeti bizottság elnöki tisztsége betöltése mellett a politikai és társadalmi élet más területén is mutatkozott AZ IDŐ TÁVLATÁBÓL GYURCSÍK JÓZSEF, a Csemadok Dunaszerdahelyi Járási Bizottságának elnöke Többször hallottam már, hogy szerencsés ember vagyok, mert egész életemet szülővárosomban, Dunaszerdahelyen (Dunajská Streda) tölthettem el. Itt születtem, itt töltöttem gyermekkorom és idekötött a munkám, hivatásom is. Ha belegondolok és visszapergetem az eltelt éveket, valóban kevés embernek adatik meg, hogy gyermekkori élményeinek színhelyén, a megszokott és szívéhez nőtt közegben élhet, dolgozhat, bizonyíthatja be tehetségét és rátermettségét. Engem minden Dunaszerdahelyhez köt. E valamikori csallóközi kis városka velem együtt nőtt, fejlődött, s örömmel gondolok arra, hogy ehhez a fejlődéshez én is hozzájárulhattam. ~ , Dunaszerdahely mai arculatát nézve szinte hihetetlen, hogy valamikor bizony poros, sáros, szegényes városka volt. Gyermekkori éveim — az idő távlatából, a megszépülő emlékezés ellenére — sem teltek valami rózsásan. A gazdasági válság kellemetlen, hátrányos hatása a szegény családok körében még hatványozottabb mértékben érződött. Még az olyan családokban is nehéz volt az élet azokban az években, ahol mindkét szülő dolgozhatott. A mi családunkban — apám korai elhalálozása után — édesanyámnak bizony sokat kellett kilincselnie a jómódú családoknál, hogy munkát kaphasson. Ezek az élmények mély nyomokat hagytak bennem és erősítették a munka becsületének fontosságát. Ez az elv számomra azóta is érvényes; az emberi értékmérés legfontosabb eszköze a becsülettel elvégzett munka. A meglehetősen szűkös szociális körülmények nem tették lehetővé számomra a komolyabb anyagi terhekkel járó továbbtanulást. Még egy szakma elsajátítása sem volt egyszerű dolog, hiszen az én korosztályomból ez is kevésnek sikerült. Nekem a szabó szakma fortélyait sikerült elsajátítanom, s a segédlevél megszerzése után három évig dolgoztam is a szakmában. politikai oktatását is rám bízták. Tanulva tanítottam. Munkám elismeréseképpen tagja lettem Csehszlovákia Kommunista Pártjának és elsők között kaptam meg a példás katona megtisztelő címet. A katonai szolgálat után megválasztottak a CSISZ járási bizottságának titkárává, 1956—1962 között pedig a járási népművelési otthon igazgatói tisztségét töltöttem be. Az 1962-es év döntő fordulatot jelentett számomra. Járásunk vezetői javaslatára a járási székhely, Dunaszerdahely Városi Nemzeti Bizottságának elnöki tisztségébe választottak. Kemény munkával teli esztendők következtek ezután. A várost ugyan ismertem — hiszen ekkor még csupán hétezer lakosa volt a ma már 23 ezer lelket számláló Dunaszerdahelynek, de hogy mennyi lemaradást kell bepótolnunk, azt csak „menet közben, belülről érzékelve" tudatosítottam. Gyakorlatilag a nulláról kellett elindulni, nem volt kiépítve sem a közművesítés, sem az üzlethálózat. Nem voltak a városnak középületei, iskolái, óvodái. Soha nem tapasztalt átalakulás, építkezés vette kezdetét. A régi, aprócska — tipikus vidéki mezővárosra jellemző — házikókat modem lakótelepek váltották fel. A valamikori Szerdahelyből alig tudtunk valamit megmenteni, de mindent elkövettünk, hogy az épülő új város necsak szép. hanem otthonos is legyen. Az volt a célunk, hogy mind az itt született lakosok, mind az ideköltözöttek igazi otthonra találjanak városunkban. A lakások és középületek építése mellett különös gondot fordítottunk a város jellegzetes arculatának kialakítására. Több mint 70 hektárnyi parkosított terület, soksok díszcserjével és virággal beültetett terek, köztéri szobrok bizonyítják minden szónál ékesebben ilyen irányú törekvésünk sikerét. Elég csak nyitott szemmel végigmenni a városon. Aki ritkán fordul meg Szerdahelyen nem győz betelni a szemet gyönyörködtető változásokkal. Egyik régen dédelgetett tervünket éppen a napokban váltottuk valóra. A májusi ünnepségek tiszteletére elkészült a Tündér Ilona mondáját megszemélyesítő szoborkompozíció szökőkútta! és zenegéppel, amely Bartók Béla parasztdalait játssza majd. Természetesen az emberek összefogása, egyet akarása, a város sorsa iránti magas igény és követelmény munkám iránt. Több mint három évtizede megszakítás nélkül tagja vagyok a járási pártbizottságnak, képviselője a járási nemzeti bizottságnak. Igyekszem aktív tevékenységet kifejteni a Jednota fogyasztási szövetkezet vezetőségében és a DAC sportegyesületben. A testnevelés, a sport mindig közel állt hozzám. Lehetőségeinkhez mérten el is követtem mindent a város sportéletének magasabb szintre emelése érdekében. Igyekezetünk eredményeképpen számos élvonalbeli szakosztály működik a DAC keretében. De szivemhez azért legközelebb a futball áll. A város, a járás, sőt az egész környék sok ezer szurkolójával én is együtt örülök az I. ligás futballcsapatunk sikereinek. Lassan három évtizede töltöm be a Csemadok járási elnöki tisztségét is. Sőt, már a harmadik választási időszakban vagyok tagja kulturális szövetségünk Központi Bizottsága Elnökségének is. A kultúrához — nemzetiségi kultúránkhoz — való jó kapcsolatom gyakorlatilag népművelői tevékenységem óta fennáll. Örömmel végzem ezt a munkát, mert számtalan módot és lehetőséget biztosít a nemzetköziség elvének elmélyítésére, anyanyelvűnk művelésére, haladó hagyományaink ápolására, kultúránk magasabb szintre emelésére. Már évek óta tudatosítottam — tudatosítanom kellett —, hogy ily sokrétű felelősségteljes tevékenységet csak erős akarattal és szigorúan meghatározott időbeosztással lehet eredményesen végezni. Ezért minden tekintetben az egyik legfőbb elvem a pontosság. Csak így lehet a felesleges és meddő üresjáratokat életünkből kiküszöbölni. Az ésszerű időbeosztásból eredően ki tudok járni a DAC-mérközésekre és találok időt Csemadok-cso portjaink kultúrműsorának megtekintésére is. Egyébként szabadidőmben szívesen dolgozgatok a város szélén lévő kiskertemben is. A kerti munka igazi kikapcsolódást és felfrissülést jelent számomra. De szabadidőm legkedvesebb lekötöttségét a szintén Dunaszerdahelyen lakó négy unokámmal való szeretetteljes, bensőséges együttlét jelenti. Lejegyezte: Dr. MAG GYULA SZÉLJEGYZET A hazai szakszervezeti mozgalom vezető beosztású dolgozóinak egyike ritka fogalomkapcsolatot használt a minap, amikor a tévé kerekasztal-beszélgetéseinek egyikében a kultúra érdekvédelméről beszélt. Már csak azért is felfigyeltem rá, mert a kultúráról nem elvont esztétikai régiókba emelten szólt, hanem úgy, ahogyan az a mindennapi életünkben, a magatartásunkban, a munkánkban van jelen. Egyebek között azt mondta, hogy a szakszervezeteknek is fel kell figyelniük arra a lassú folyamatra, amely évek, évtizedek óta koptatja vékonyabbra a műveltséget, a tudást, a szakmai munkakultúrát. Úgy fogalmazott, hogy e kultúrának az eddigieknél sokkal hathatósabb védelemre van szüksége. Valóban; az egész világon jól megfigyelhető az a folyamat, amely minden megjelenő termékben, tehát közvetve minden emberi munkában, egyre nagyobb szerepet juttat a beépített tudásnak, szellemi örökségnek és kultúrának. A gazdasági élet például úgymond ítélet a kulturálallanság felett, hogy nem ismeri el azt az árut, amit nem a kor szellemi igényeinek megfelelő minőségben és szinten állítanak elő. A világpiac is könyörtelenül figyelmeztet: lépni kell, akkumulálni és gyarapítani a tudást. Még a kétkezi munkásnak is eleddig soha nem tapasztalt mértékben van szüksége a kultúrára ahhoz, hogy dolgozni tudjon és eredményesen működtesse a termelés technikai apparátusát. Ezért egyáltalán nem magánügy, hogy általános műveltségét és szakmai kultúráját — mert e kettő szorosabban függ össze, mint sokszor sejtjük — milyen mértékben és minő feltételek között képes emelni a termelés legmeghatározóbb tényezője: a dolgozó ember. Sajnos, nálunk éppen az figyelhető meg, hogy csökkenőben a tudás presztízse. Mintha egyre kevesebben látnák jövőjük biztosítékaként, hogy tudásuk növelésébe fektessenek be időt és fáradságot. Egyebek között ezt jelzi az is. hogy az utóbbi években csökkenőben van a munka mellett továbbtanulók száma; bár az érem másik oldalát tekintve az sem titok, hogy egyre inkább kitapinthatok azok az anyagi vagy személyi akadályok, amelyek nehezebbé teszik a munka melletti továbbtanulást. Pedig mennyit hangoztatjuk, hogy e tekintetben is szemléletváltásra van szükségünk; hogy a világgazdasági vérkeringésben csak úgy állhatjuk meg a helyünket, ha a termékeink piacképesek. A napi munka, a termelés színvonala az általános közérzet és a kultúra iránti igény tükörképe is. Ha eme „hátországot" nem szövik át meg át az alkotókészség, az általános és a szakmai műveltség hajszálerei, akkor elmaradásunkat csak prolongálni fogjuk a világversenyben. Általános tapasztalat, hogy a szűkülő gazdasági körülmények közepette — amikor az anyagi erőforrások gyérebben buzognak, néhol pedig majdnem elapadnak —, csaknem mindig a kulturális kiadások sínylik meg elsőként az „aszályosabb" éveket. Ám ha a kulturálatlanság begyűrűzik a hétköznapokba, akkor a fejlődés helyett csak az egy helyben járás garantált. A társadalom és a gazdaság továbbfejlesztése ugyanis csak a tudásból, az anyanyelvi és az egyetemes kultúrából táplálkozhat. Manapság azonban nemhogy halványodna, hanem esetenként egyenesen felerősödik az a szemléletmód, amely a kulturális kiadásokra fordított pénzt adománynak, netán elpocsékolt, már-már felesleges kiadásnak tekinti. Pedig maholnap nem azt kellene kérdezni, hogy mennyi pénzbe kerül a kultúra, hanem azt, hogy mennyi kultúra kell a pénzhez?! Miklósi Péter 6
