A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-06-03 / 23. szám
A kör bezárult Mostanában az emlékeimmel foglalkozom. Ha leírom vagy kimondom: család — magam előtt egy fehér abrosszal letakart asztalt látok. Az abrosz itt-ott már stoppolt, mert még anyám kelengyéjéből származik és nem műanyagból készült, nem mosodában, mosógéppel mosták, hanem kefével, rumplival (keményfa keretbe foglalt, hullámos vastag bádoglemez, a modem automata-mosógép őse). És mosóport sem használtak. Szapulták a ruhát forró lúgos vízzel, s a három lábú magas nagy kádban többször leforrázták, mikor az utolsó öntözés után a lúgos víz lefolyt, a még gőzölgő vizes fehérneműt háton hordozható fonott kosárban levitték a közelünkben folydogáló Ung folyóra, az odacipelt kis fapadocskán, falapáttal sulykolták, paskolták, öblögették, odahaza teknőben keményítették, kékrtették. szenes vasalóval vasalták. A lenből, pamutból, selyemszálból mintásra szőtt damaszt az évek folyamán elvesztette selymes fényét... Tizenöt, húsz éven belül oszlásnak indult... Foltozni, stoppolni kellett. De minket ez nem zavart. Körülültük a terített asztalt, apánk, anyánk, hárman gyerekek és miközben jóízűen fogyasztottuk, ami a tányérunkra került, beszámoltunk örömeinkről, gondjainkról, megtárgyaltuk az aktuális eseményeket. Asztalt bontani nekünk, gyerekeknek nem volt illő, sem a sietve bekapott utolsó falattal a szánkban elinalni. Az ebédet, vacsorát illett megköszönni. Ünnepnapokon, jelentős évfordulókon vacsora után nálunk, vagy valamelyik rokonnál összegyűlt a kiterjedt, nagy család. Szüléink városunkban élő testvérei, azok gyermekei, unokái, no, meg a nagyanyánk. Az asztal a vendéglátó anyagi állapota vagy ízlése szerint volt megtérítve, de mindenki vitt magával saját receptje szerint sütött tésztát vagy gyümölcsöt, nyalánkságot... Nagy ivászatok nem voltak. Az asszonyoknak pohárka édes likőr; a gyerekeknek otthon főzött málnaszörp (akkoriban szirupnak hívtuk). Ha délután volt... uzsonnára mazsolás kalács, habos kávé (már akinek telt habra is). Ha este volt, hideget tálaltak, halkocsonyát, libamájat... A férfiak sziverősitőül „stampedli" szilvoriumot ittak, az ételt szódavízzel kevert borocskával öblögették. Étkezés után mi, fiatalok, énekeltünk, szavaltunk, társasjátékot játszottunk, mókáztunk, ha volt gramofon a háznál divatos „kuplékat" hallgattunk, ahol zongora volt. ott táncra perdültünk. Én többnyire Kis József akkoriban divatos Smon Juditjával. Arany János Hamis tanújával remekeltem. Az öregek saját ifjúságukról meséltek, anekdotáztak. Vasárnap délutánonként családi kirándulás a közeli kiserdőbe, ahol pálcikával karikát hajtottunk magunk előtt, bádogorsócskát kaptunk el kifeszített kötéllel a levegőből, a játékot „diabolónak" nevezték. A kötelet magunk körül forgatva át is ugrálhattuk, a fiúk bigéztek (bige — mindkét végén kihegyezett kis fadarab, melyet bottal a levegőbe pattintanak, ott bottal elfogják és tovább ütik, mint egy labdát). Vagy agyagból gömbölyített kis golyócskákat fricskáztak be a földbe fúrt gödröcskébe. Százával gyűjtötték a színesre festett golyóbisokat a fiúk, amit ők „márványgolyónak" neveztek. Játszottunk, kergetőztünk, az öregek sétálva követtek minket. Nyáron az Ungban lubickoltunk (nem volt akkor még nálunk strandfürdő) ó/atosan persze, mert az Ungba bele is lehetett fulladni. Télen csúszkáltunk, korcsolyáztunk a folyó befagyott tükrén — azt is csak óvatosan, mert a jég olykor nem bírta el a sokaságot, mely rajta összegyűlt. Nem volt akkor nálunk fedett jégcsamok ... Rádió sem létezett az én gyerekkoromban, televízió még kevésbé, de voltak könyvek, mesék, azok szárnyán repültünk a valószínűtlenségbe. Mikor felserdültünk és elkerültünk hazulról — akkor már csupán a nagy ünnepeken, húsvétkor, karácsonykor vagy nevezetes családi események alkalmával mentünk haza ... de hazamentünk temetésekre, esküvőkre, keresztelőkre ... hogy együtt legyen a CSALÁD! Manapság ha kimondom „család" egy száguldó gépkocsit látok, tömve gyerekekkel, megrakodva csomagokkal, sportfelszerelésekkel. Robog a kocsi, mintha az idő kergetné vagy a vezető hajtási szenvedélye. Erdöszélen, vízparton esetleg letáboroznak, de karácsonykor, szabadságok alkalmával a tengerhez sietnek, vagy a hegyek közé, onnan küldenek apunak, anyunak, nagynéninek. nagymamának üdvözlő képeslapot. Névnapokon, születésnapokon, a nemzetközi nőnapon befut, vagy inkább bevánszorog egy csokor virág esetleg némi ajándék, de sietni kell, mert becsukják az üzleteket, mert a gyereket uszodába kell vinni vagy sípályára. esetleg teniszezni, no és a kávéházban várnak a barátnők, az autót is rendbe kell hozni a garázsban. Esetleg kisebb fajta ház építése is folyamatban van. Ha elkészül. szobái modem bútorokkal telnek meg, faltól falig szőnyegekkel, de oda csak papucsban lehet belépni, vagy inkább sehogy, mert porszívózni kell a vendég után. Üljünk inkább itt a konyhában — ahol cigarettázni is szabad ... Beszédtéma nem nagyon akad, mert már mindent megtárgyaltunk a munkahelyünkön, a kávéházban, az üzlet előtt, amikor sorban álltunk... esetleg bevásárlás után az utcasarkon ... Meg úgyis ott van hál' istennek a televízió — lehetőleg színes ... Amikor ezeket a rohanó kocsikat látom, az az érzésem, mintha az emberek menekülnének saját környezetükből. Mintha örülnének, hogy végre kiszabadulhatnak a falak közül, melyek részükre már csupán elvétve otthon. Inkább csak lakás. Televízió a szórakozásuk és a pénz utáni hajsza a szenvedélyük. A gyerekek természetesen szintén a tévé előtt csücsülnek, esetleg a földön kucorogva legót raknak ki... vagy elemre járó vonatokat vezényelnek. A számológép előtt gömyedeznek, ebben nem zavarja őket a rádióhoz kapcsolt reproduktor orditozása sem. Úgy rémlik, olykor már nem is hallják. Természetesen rendelkezésükre áll egy kibetonozott játszótér is, ahol a nagyobbak az apróságok bosszúságára a homokozóba rúgják a focilabdát. Mert a játszótéren olykor található egy kis homok is. Viszont ide többnyire a nagymama kísérete szükséges. A nagyok nagy része viszont már régen a nyugdíjas otthonban lakik, oda várja a gyerekeit, akik nem jönnek. Vagy a nyugdíjas klubban kritizálják a fiatalokat, és panaszkodnak az unokákra, akik nem respektálják őket. Előveszik a színes fotográfiákat, amit nyugatról küldtek a „fiatalok", akiknek ott jól megy a soruk. Erről gyakran egy kölcsönkapott Mercedes is tanúskodik. Az unokák nyakában pedig ityeg-fityeg a lakáskulcs. Ha hazamennek, egy cédula várja őket: „Gyűlésre mentem, a sütőben a vacsorád ; Csináld meg a házi feladatot és ne nézd soká a tévét; A konyhaasztalon hagytam pénzt, hozz fel tejet és kenyeret, ha apu telefonál mondd meg neki, hogy jöjjön értem Lili nénihez, kocsival; Lefekvés előtt mosd meg a fogad és rakd el a holmidat magad után..." Mire embemyi emberré serdülnek a fiatalok ... amennyiben lányok, minél kurtábbra, vagy minél hasítottabbra szabatják szoknyájukat, nadrágjukat és elmennek a diszkóba csörögni. Végül férjhez mennek valamelyik sráchoz, mert muszáj! Mindegy, mert hamarosan úgyis elválnak! A fiúk megnövesztik a szakállukat és elveszik a csajt, akit teherbe ejtettek. A szülök legnagyobb bánatára családot alapítanak. A kör bezárult. A családi kör... de a lényeg marad, csupán a jelentősége módosult. Az idősebbek nem képesek értelmükkel követni a fejlődés iramát, a fiataloknak a fejlődés tempója nem elég gyors. A kimondott szó más értelmet nyer ha az idősebb korosztály szájából hangzik, és mást ha az rfjakéból. Másként látnak a húsz, a harminc, az ötvenévesek, a generációk közötti távolság egyre tágul és ez nem csak évszámokban érzékelhető. Az elidegenedés folyamatban van és nem tudni ki, vagy mi tartóztatja fel? Hova jutunk a technika előidézte forgószélben? Ki tudja? Bárhát... ha utánanézek, utánagondolok, öltözködésben, színjátszásban, régi slágerek áthangszerelésében már sejtek némi nosztalgiát. Még azt is megérhetjük, hogy egy napon, meglehet, csupán ünnepnapokon, a garázsban hagyják a gépkocsit és újra körülülik a terített asztalt. Otthon! Nem a vendéglőben! Nem azért, hogy felújítsanak avult csökevényeket, csupán csak azért, mert akkor ez lesz a divat... Végeredményben a fejlődésben semmi sem lehetetlen. 23
