A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-06-03 / 23. szám
Vaszilij Rác, azaz Rácz László két éve oszlopos tagja a szovjet labdarúgó válogatottnak, amely mihamar csatasorba áll az Európabajnoki címért. A sportág hívei nyilván ismerik, ha máshonnan nem, a képernyőről. Elvégre láthatták a mexikói világbajnokságon, anyaegyesületében, a Dinamo Kijevben az Európa-kupa mérkőzéseken, legutóbb pedig a csehszlovák—szovjet barátságos nemzetek közötti mérkőzésen. A középpályán kevés párja akad ebben a szakmában a világon. De erről nyilván önök is képet alkothattak, ha időnként látták a televízió jóvoltából. Mindent tud, amit egy modern középpályásnak tudnia kell, de lehet, hogy egy kicsit még ennél is többet. Ez a „kicsit" teszi a nagy labdarúgókat. Maradjunk tehát annyiban, hogy Rácz László nagy futballista. Ezért egyfajta tisztelettel ültem le vele beszélgetni a bratislavai repülőtéren, s némi kishitűséggel, hogy a „sztár" néhány szokványos, begyakorlott kifejezéssel elutasítja a tolakodásomat. Csakhát vannak még kellemes meglepetések az életben. Rácz Laci azonkívül, hogy a világ egyik legjobb középpályás labdarúgója, egyben az egyik legközvetlenebb ember is. Hiányzik belőle a nagy sztároknak még csak a legkisebb „kötelező manirja" is. Hogy mit mondjak: kiváló riportalany, akit időnként csak azért kell megszakítani, hogy fogja szőkébbre a mondókáját, mert a kijevi járat nem vár még egy világhírű középpályás kedvéért sem. Annál is inkább, mert csapata, a Dinamo, versenyben van a bajnoki címért, a válogatott az Európa-bajnokságra készül, s az itteni meccs ennek az előkészületnek csak egy közbenső állomása volt. Nincs lazítás, kimaradás, minden perc drága. • Szia, Vaszilij! — Szia, szólíts csak nyugodtan Lacinak. Úgy, ahogy az édesanyám és édesapám szólít. • Laci. nem túlságosan zajos nálatok is egy labdarúgó élete? — Lehet, de én ezt választottam, ezt kell csinálnom, ha lehet, minél jobban. Ezt akartam gyermekkorom óta. • Pont erről van szó. Pszichológusok szerint a gyermekkori élmények határozzák meg az ember későbbi jellemét. Nagy futballmágusok viszont azt mondják, hogy már gyermekkorban eldől, kiből lesz nagy labdarúgó. Te hogy vagy ezzel? Tulajdonképpen honnan indultál el a világot jelentő zöld gyepre? — Egy bűbájos Tisza parti kis faluból, Foncsikóból, amely a Szovjetunió Kárpátaljai körzetében fekszik, a Szöllősi járásban. • Akkor földiek vagyunk, mert én is a Tisza partján születtem, csak éppen ezen az oldalán, mégsem lett belőlem világhírű labdarúgó, legfeljebb rossz újságíró. — Az a te bajod. Nézd, a mi kis pár száz lakosú falunkban a magunkfajta gyerkőcöknek semmilyen más szórakozása nem volt, mint a foci, nyáron pedig a fürdés a Tiszában. De még akkor is a labdát kergettük inkább két megmártózás között. Mivel nálunk jól lehet fogni a magyar televízió adását, megnéztem minden fociközvetítést és folyton arról álmodoztam, hogy egyszer olyan nagy labdarúgó leszek, mint Albert vagy a többiek. A csehszlovák televízióban viszont a hokisokat csodáltam, de a szívem azért inkább a futballhoz húzott. Hokizni legfeljebb télen tudtunk, ha befagyott a Tisza. Futballozni meg majdnem mindig lehet, még a havon is. Rajongásig szerettem a labdát. Lehet, hogy epp ezért kerültem az alapiskola elvégzése után a Ivovi sportiskolába, ahol a labdarúgó osztályt látogattam és az ifjúsági csapattal a körzeti bajnokságban játszottunk. Következett a testnevelési főiskola, ahol labdarúgó edzői oklevelet szereztem, és a Karpatia Lvov, amely akkor, 1979-ben a második osztályban játszott és elnyerte a bajnoki címet. így lett 1980-tól a legfelsőbb szovjet bajnokság résztvevője. Én akkor tizenhat évesen a felnőtt utánpótló csapatban játszottam, de Szökőcs István, a Karpatia akkori és jelenlegi edzője néhány percre az első csapatba is beállított. Szökőcs egyébként a feleségem nagyapja, de nem ezért állított be. Akkor a feleségemet még nem is ismertem. Még abban az évben elmentem egy harmadosztályú csapathoz Újszőllösre • Mire volt jó ez a pályakorrekció? — Arra, hogy a Karpatiában akkor legalább három kiváló tapasztalt középpályás volt, és én tizenhét éves fejjel kiszorultam a csapatból. Nem akartam a kispadot koptatni, játszani akartam. Szerencsém volt, mert Újszőllösön is egy kiváló edző, Terlecki kezébe kerültem. Tulajdonképpen ott értem igazi labdarúgóvá. Nem csoda, hogy már az első évben, tehát 1981 -ben megkerestek a Dinamo Moszkvából, a Sahtyor Donyeckből a Pahtyakorból, tehát csupa élvonalbeli első osztályú csapatból, hogy igazoljak hozzájuk Az edző azt mondta, ne menj sehová, a te csapatod még csak ezután jön. Ezekben elkallódnál. És valóban, egyszercsak megje lent nálunk Lobanovszkij, a Dinamo Kijev akkori és mostani edzője. Soha nem felejtem el, ahogy edzés után behívott az edző a klubterembe s azt mondta, most itt a lehetőséged. Bemutatott Lobanovszkijnak, aki megkérdezte, hogy nem akarnék-e játszani a Dinamóban. Mire én azt mondtam, hogy nem is tudom. Erre Terlicki rámripakodott, hogy mi az, a világ egyik legjobb klubcsapata hív, és te nem tudod, hogy mész-e? Másnap a szó szoros értelmében felpakolt a vonatra és elkísért Kijevbe, utána rögtön visszament a következő vonattal. Tudom, attól félt, hogy megkörnyékeznek a Dinamo Moszkvából, mert aznap még azok is ott jártak. Szóval létrejött az egyezség, és úgy hiszem ez voll életem legszerencsésebb választása, hiszen olyan futballzsenikkel játszhatok, mint Blohin, Zavarov vagy Belanov. Már csak két forduló volt hátra a bajnokságból — ez nálunk tavaszi-őszi rendszerben folyik — és én éppen a Dinamo Moszkva ellen szerepel tem először a csapatban. A mérkőzés vége előtt kerültem pályára. Az utolsó fordulóban már az egész második félidőt végigjátszot tam a Szpartak Moszkva ellen. 1982-ben tizenöt bajnoki mérkőzésen szerepeltem. Az tán 1983-ban új edző, Morozov került a Dinamóhoz. Valahogy nem sikerült a kegyeibe férkőznöm. Csak egy bajnoki meccset játszottam, a többi fordulóban az utánpótló csapatban játszottam. Már-már azzal a gondolattal foglalkoztam, hogy elmegyek valahová, amikor 1984-ben visszajött a csapathoz Lobanovszkij, és én ismét visszakerültem az együttesbe. A Dinamo akkor volt a mélyponton, csak a 10. helyen végeztünk. Egy évvel később azonban mar bajnoki címet szereztünk, megnyertük a szovjet kupát is és bekerültünk az olimpiai válogatottba. A következő évben bemutatkoztam a nagyválogatottban is, a'románok ellen, s bár 2 : 1 -re veszítettünk, igy is szívesen emlékszem viszsza a mérkőzésre. Még abban az évben emlékezetes csatában megnyertük a Klub csapatok Európa-kupáját. Tehát amióta a Dinamóban vagyok, kétszer nyertünk szovjet kupát, egyszer bajnokságot, egyszer pedig KEK-et. Nem rossz mérleg, és most ismét versenyben vagyunk a bajnoki címért. • Tmavában a szovjet válogatott nem-A Tisza partjáról a „szbornába” 4
