A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-05-27 / 22. szám
borotválkozunk, vagy a levest kanalazzuk, vagy valami mással vagyunk, ahogy mondani szokás, pillanatnyilag elfoglalva. A telefon aranyszabálya: csak akkor csengessen, ha valami örvendetes híre van számunkra — a többit csak tartsa meg magának. 2. Ha már felhív bennünket, legyen egy kis vagy effélét, egyszóval olyat, amit nem illik mondani, és néhány percig rettentően haragszik az egész világra. 3. A telefon célja nem a szórakozás, hanem az időmegtakarítás; a telefonbeszélgetés legyen rövid, mint egy sürgöny. Néha azonban a kagylóból egy óráig is árad a szó. A jó öreg Kniggének.* aki nagyanyáinkat és anyáinkat nevelte, nyilván nem volt még megfelelő kapcsolata a telefonnal; ezért maradt a telefon neveletlen és udvariatlan, és mindmáig nem alakította ki a maga számára a viselkedés szabályait. Különösen az automata telefon viselkedik szinte zabolátlanul épp amiatt, mert olyan kényelmes. Amíg ugyanis fel kellett előbb hívni a központban a telefonoskisasszonyt, addig a telefonálás annyi nehézséggel és buktatóval járt. hogy akinek nem feltétlenül kellett telefonálni, inkább hagyta a dolgot, és nem volt semmi baj. Nem szívesen oktatnám embertársaimat, mivelhogy az többnyire úgyis hiábavaló; magának a telefonnak szeretnék a lelkére kötni néhány fontos szabályt, mégpedig: 1. Ne hívjon bennünket fölöslegesen. A telefon eddigelé rendszerint akkor kezd csengeni, amikor éppen a kádban ülünk. türelemmel. Megeshet például, hogy épp a létrán állunk, és szöget verünk a falba. Ekkor kezd csörögni a telefon. Az ember leejti a kalapácsot a földre, lemászik a létráról, és siet a készülékhez, de mire odaér, a telefon elunta a várást, és lihegő „Halló, ki beszél?" kérdésünkre már csak a letett telefon ironikus hivójele válaszol. Nos, ezt nem kellene a telefonnak vetünk tennie; vannak az életben helyzetek, amikor az ember nem képes öt másodperc alatt a készüléknél teremni, még ha a nyakát szegné is; és ha végre megragadhatja a kagylót, de azt kell megállapítania, hogy a vágtázás ellenére sem jelentkezik már senki, nos, akkor a legjámborabb ember is mond egy cifrát, azt, hogy a szentségit úgyhogy fő bele a fejünk. A telefon stílusa a brachytogia. ez illik gépi jellegéhez. Azonkívül: semmi jobban el nem keseríti az életünket, mint ha húszszor egymás után tárcsázunk egy számot, s a vonal állandóan foglalt, mert valaki egy se vége. se hossza beszélgetést folytat. Ez esetben oly módon kezdünk szitkozódni, hogy az nem válik az emberi nem becsületére. Ismerek egy embert, aki telefonon mindig öt órára beszél meg találkozót. Megkérdezték tőle. miért épp mindig ötre, sose háromra, azt felelte: mert az öt rövidebb szó, mint a három. 4. A következő szabály árnyaltabb. Ha megszólal a telefon, először is mondja meg, ki az. aki hív, ne azzal kezdje: „Halló, ki beszél?" Tisztelettel kérünk minden illemtudó telefont, hogy a beszélgetést mindig így kezdje: „Halló, itt Nečásek tanácsos, ott a Novák és Novotný cég?" Már én megkeményítettem a szivemet annyira, hogy ha engem valaki e szavakkal szólít: „Halló, ott ki beszél?", nagy lélekjelenléttel azt felelem: „Mi köze hozzá?!" Megesett már velem, hogy szólt a telefon, és azt mondta: — Halló, ott ki beszél? — Itt Čapek. — Kicsodaaa? — Čapek! — Milyen Čapek? — Nem tudom, milyet óhajt. Itt egy közönséges Čapek. — Hogy kicsoda ? — Nos: Čapek. Cs, mint Cseljabinszk. A. mint aszpidisztra, P, mint poligámia ... — Halló, szülészeti osztály?! — Nem. Itt csak doktor Čapek. — De a szülészetről beszél?! — Nem, a lakásomról. — Az ördögbe is, a szülészetet hívom — tiltakozik a telefon. — Tévedés lesz — csitítom, aztán hallom, ahogy dühösen lecsapták a kagylót. Hogy tehát a telefon ne csak bosszankodásra legyen jó. először mondja meg a hívó fél nevét; és ha már tévedés történt, mondhatná. hogy elnézést — semmivel sem kerül többe, és egy kicsit megcirógatja azt, akit fölöslegesen zavartak. (1931) Fordította: Mayer Judit 'Knigge. Franz Friedrich (1752—1796) német író
