A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)

1988-05-27 / 22. szám

Amerre csak kevesen járnak

(ĽUBOŠ JURÍK ELBESZÉLÉSKÖTETÉRŐL)

Egy-egy prózai alkotás fontos értékmérője többek között az is. mennyi marad meg az olvasóban napok, netán hetek múltán, és nem csupán a cselekményből, hanem a kötet szerkezetéből, a pillanatnyi hangulatokból is.

Ľuboš Jurik Errät mór ne beszéljünk (Už o tom nehovorme) című elbeszéléskötete kissé érdes-ironikus hangnemet, sőt meddő-hiábavaló polémiát sejtet, pedig sem gunyorosságról, sem vitáról nincs szó.

Legjobban megformált darabjai mindenekelőtt az egzotikum bűvkörében fogantak; Párizst vetíti elénk felszabadult-poshadt kávéházaival, csavargóival, prostituáltjaival és anarchista lázadóival pazar pompájában, földhözragadt tunyaságában és képmutató „mártíromságában". Mert a cimadó novella Bemardjának politikai ingatagsága csupán arra jó, hogy valamennyire kimutassa a fennálló renddel szembeni anarchista lázadását, s egyúttal palástolhassa fóntaineblau-i családjának fényűző életmódját. Az elhanyagolt külső meg a rozoga Renault csak arra jó, hogy az egyetemista Bemard hasonszőrűnek mutatkozhassék diáktársai körében. Jurik finom árnyalatokkal érzékelteti a két világ közt tátongó szakadékot, a vágyott szabadságot és a dölyfös jóllakottságot-önelégültséget. Gaumont úr világa más. mint gyermeke két diáktársáé: „Fiam jövőjét biztosítottnak látom. A vagyon ma az egyetlen biztonság. És semmi sem fájna jobban, ha azt látnám.

hogy a családi vagyon avatatlan kezekben van."

A csavargó báró szarkasztikus magatartása mögött mély társadalmi ellentmondás és emberi szenvtelenség húzódik meg. Ezek a perifériára szorult „önkéntesek" egyúttal lázadók is; a maguk módján tiltakoznak a civilizációs bűnök és gyalázatok ellen, s szabadságukat kilátástalan helyzetük ellenére sem adják fel. Valójában semmiféle kötöttséget sem éreznek: „Család, munkaviszony, társadalom ... milyen hiábavalóságok! Egyedüli ura vagyok önmagámnak. Nincs szükségem senkire, mert szabad vagyok." Csavargónk tehát már csak kedélyállapotánál fogva is lázad, ösztönös „forradalmár", aki ráadásul még annyira tökkelütött és ágrólszakadt is, hogy azt sem tudja elérni, hogy legalább pár hónapra lecsukják lopás bűntette miatt. Jurik valójában kipellengérezi és leleplezi ezeket a társadalom nyakán élősködő „szalon-csavargókat", akik port hintenek a megtévesztettek szemébe; a szerző tehát a zavaros felszín mögött kitapintja-felfedi a valódi okokat.

Ugyancsak hasonló felépítésű A kövér Margót novella, amely némiképp Villon világára is utal. s többek között modemkedő korunk pózolását is fricskázza. Megértő-sajnálkozó mosolyt csal ki belőlünk az emlékező Margót büszke-önelégült „festőzseni" mohósága, no meg az a tudat, ha valaki művész ágyasa volt, akkor már maga is

zseni. Jurik élettapasztalata, lenyűgöző előadásmódja, kompozicionális mértékletessége, hangulati elemeinek gazdag tárháza, stilisztikai egyöntetűsége emeli e munkákat a szerző életművének fontos darabjai közé.

A Paho cimü elbeszélése Cesare Pavese piemontei táj- és életképeit merevíti ki jellegzetes olasz-sienai kömyezetrajzával. Az egyébként pompázatos színekben tobzódó remekmű talán a legérdekfeszítöbb olvasmány valamennyi itteni kisprózái alkotása közül. Jurik ebben a művében merész húzással a párbeszédekre épít. hiszen a lovasviadal (palio) légkörét, a tömeg visszafojtottságát, szörnyülködést és egetverő lármáját. Aceto, a spanyol zsoké szorongó bizakodását és rendületlen elszántságát másképpen úgysem lehetne visszaadni. A történet középpontjában a spanyol áll, a maga mérhetetlen kitaszítottságával, embergyűlőlő dühével és makacs-merész tervével. Tudja — hiszen hívei is lassanként elhagyják —, egyedül a győzelem bizonyíthatja „életképességét", de a háztömbök körüli száguldás vitézi-győztes tette végül mégsem adatik meg számára. Aceta megdicsőülése helyett a háttérből hirtelen előlép Alica örökké elégedetlen alakja, hogy végső meggondolatlanságával lezárja a cselekményt, s epizódszereplőből Aceta mellé emelkedjék. A férj bánata ugyanis gyötrőbb-szánalmasabb, mint Aceta veresége; az előbbi esetben nincs remény az esetleges „ismétlésre", hiszen Alica Ausztriában menedékjogot kér. Monumentális mementó ez erkölcsről, emberi sorsokról, lelkiismereti kérdésekről, miközben minduntalan — akár valamiféle operaária — ott zsong fülünkben az utca zaja. s a kávéházak negédes sziesztái.

A világ 2013-ban

(Jegyzetek DANIEL BELL bratíslavai előadása kapcsán)

»Egyszer egy vidám angyal megszólította a felhő szélén ácsorgó rabbit: „Te egész életedben bölcs ember voltál, nos. optimista vagy-e. ami a világ jövőjét illeti?” A rabbi nem akart örömrontó lenni, ezért igy válaszolt: .Az vagyok." Ám amikor letekintett a világra, elborult az ábrázata, s hozzátette: „Optimista vagyok, bár magam sem tudom, mi okom van rá." Hát valahogy igy vagyok én is a derűlátással« — mondotta a technológiai optimizmus hívének tartott világhírű amerikai szociológus. Daniel Bell azon az előadáson, amelyet a SZTA Filozófiai és Szociológiai Intézete, valamint a Szlovák Szociológiai Társaság felkérésére Bratislavában tartott. Ez a szereplés egy előadássorozat része volt. Bell professzor, a Harvard Egyetem szociológia szakának tanára ugyanis jelenleg vendégprofesszorként Cambridge-ben tartózkodik, s közben eleget tesz az Európa különböző országaiból érkező meghívásoknak. Előadott már Párizsban, hozzánk Leningrádból érkezett, s még több helyen várják. Júniusban részt vesz egy pénzügyekkel foglalkozó nemzetközi konferencián Salzburgban, majd végleg hazautazik az Egyesült Államokba.

Talán mondanom sem kell. hogy a bratisiavai előadást mekkora érdeklődés kísérte. Bell professzor telt ház előtt ismertette elméletének egy részét. Mielőtt azonban erre kitérnék, érdemes legalább dióhéjban összefoglalni az amerikai szociológus eddigi munkásságának két legfontosabb állomását, nevezetesen az ideológia megszűnéséről, valamint a posztindusztriális társadalomról szóló koncepcióinak lényegét.

Daniel Bell az ötvenes évek végén fogalmazta meg az ideológia megszűnéséről szóló tézist, amit legbehatóbban az először 1960-ban kiadott .Az ideológia vége" című könyvben ismertet. Szerinte a hagyományos ideológiai rendszerek tartalékai kimerültek, ezért ezek a rendszerek eleve pusztulásra vannak ítélve. Hagyományos ideológiai rendszerek alatt Bell Nyugat-Európa és az Egyesült Államok valamennyi, a 19. századból átszármazott ideológiáját érti. Ezek az ideológiai rendszerek, melyeknek megalkotói Bell szerint a helyüket a társadalomban kereső intellektuelek. univerzálisak — azaz nem csupán egyes helyi közösségek ideológusai, humanisták —, vagyis olyan értékekre hivatkoznak, mint a szabadság, igazságosság, társadalmi egyenlőség —. továbbá, hisznek a társadalmi haladásban s a történelmi szükségszerűségben.

A hagyományos ideológiai rendszerek szöges ellentétét képezik az ázsiai és afrikai országok és társadalmi mozgalmak újonnan keletkezett helyi és instrumentális jellegű ideológiái, melyeket a politikai vezető réteg tagjai hoztak létre az iparosítás, a gazdasági fejlődés és a nemzeti hatalom zászlaja alatt. Ezeket az ideológiákat nem fenyegeti a megszűnés veszélye. Virágkorukat élik. s bizonyos fokig már a jövőbe mutatnak. A jövő ideológiája pedig Bell szerint a technokratikus ideológia.

A marxista szociológia Bell eme koncepciójával több szempontból nem ért egyet. Maradjunk a legélesebb ellenkezést kiváltó tézisnél. Bell nem tagadja (sőt!), hogy a szerinte pusztulásra ítélt ideológiai rendszerek között első helyen a marxizmus, mint olyan ideológia áll, amit ugyancsak a burzsoá viszonyok közt élő csalódott és elidegenedett. a tőkés társadalmi rendszer értékeit megtagadó intellektuelek hoztak tétre, s amely épp ezért és egyedül csak az ö érdekeit fejezi ki, és semmiképpen sem fogható fel más társadalmi osztályok és csoportok érdekeinek védelmezőjeként. Bell a maga igazát bizonyítandó többek között Lenin ama gondolatával is érvel, mely szerint a proletariátus nem képes arra, hogy automatikusan megalkossa a társadalomban elfoglalt helyét és történelmi küldetését megfogalmazó saját koncepcióját. Tehát a munkásosztály öntudatának ébresztése „kívülről" induló folyamat. Ez így igaz, s bármennyire szeretné Bell, a gondolat nem tartalmaz semmiféle ellentmondást Hiszen a marxizmus létrehozásához olyan óriási mértékű valóságismeret, elemzőképesség és módszertani tudás szükségeltetett, amilyennel csupán Marx. Engels és követőik rendelkeztek. Ók azonban nem az „intellektuelek" szemszögéből vizsgálták a társadalmi törvényszerűségeket, hanem tudatosan azonosultak a munkásosztály álláspontjával, érdekeivel.

A marxista kritika további tárgya a technokratikus ideológia. No, nem mintha kétségbevonnánk a létezését (sőt épp ez Bell egyik pozitív tulajdonsága, hogy képes megfigyelni és leimi egyes aktuális társadalmi jelenségeket — a hiba az összefüggéskeresés interpretálásában jelentkezik nála). Az eddig nem tapasztalt óriási technikai haladás velejárója, a technológiai fogalmakban történő gondolkodás azt sugallja, hogy a technika segítségével minden gyakorlati probléma megoldható (Bell is hisz ebben, ezért tartjuk őt a technológiai optimizmus hívének). Ennek a technológiai szemléletmódnak azonban van egy nagyon is hagyományos ideológiai háttere: azt a hazug látszatot kelti, hogy a társadalmi problémák is technikai problémákká redukáthatók. s mint olyanoknak, egyszerű a megoldásuk. A nem

tisztán technikai jellegű problémák, mint az osztályharc is, kihagyhatok a technokratikus ideológiából, s mivel az ideológiából eltüntethetők. Bell és hívei szerint a társadalmi valóságból is eltűntek. Márpedig ha nincs osztályharc, nincsenek osztályellentétek sem, diktálja a furcsa logika. S hogy milyen lesz ez az osztályellentétek nélküli társadalom? Sem kapitalista, sem szocialista, hanem posztindusztriális, válaszolja Bell.

Másik legismertebb művében, az „A posztindusztriális társadalom eljövetele" című tanulmányában az amerikai szociológus a szerinte születőben levő posztindusztriális társadalomnak öt jellegzetes vonását sorolja fel. Ezek a munkaerő egyre nagyobb mértékű átvándorlása a szolgáltatási szférába; a foglalkozásokon belül a szakemberek és műszakiak „osztályának" felülkerekedése, az elméleti tudásnak, mint a technika, technológia. valamint a gazdasági gyarapodás forrásának elsőrendüsége; a technológiai haladás megtervezése és ellenőrzése, s legvégül az intellektuális technológia (bonyolult rendszerek irányítását szolgáló új elméleti eszközcsoport) kialakulása.

Bell koncepciójának alapvető hibája nem az ismertetett jelenségek felsorolása, hisz ezek nem kis valóságalappal rendelkeznek. Azt azonban már nem bocsáthatjuk meg neki, hogy még csak fel sem teszi a kérdést: milyen okok váltják ki, s milyen mechanizmusok szabályozzák a társadalmak posztindusztriális fázisba való átmeneteiét. Ehelyett a marxizmust támadja két alapvető pontban. Egyrészt a szocializmus és kommunizmus, mint a jövő társadalmi formációjának elutasításával. másrészt annak hirdetésével, hogy a tőkés társadalom spontán úton válik majd meg önnön alapvető struktúráitól, forradalmi aktusra tehát semmiképp sem lesz szükség.

A fentebb ismertetett téziseket Bell bratislavai előadásában is érintette. Igaz. nem olyan sarkított formában, mint ahogy köny-10